Írók: Kíra & OKami
Páros: változó (Laguna/Kiros, Laguna/Raine, Laguna/Raine/Kiros, etc)
Korhatár: Változó; ebben a fejezetben: G
Figyelmeztetés: AU; a jövőben smut, slash és het egyaránt.
Spoiler: -

Második Fejezet
 

A meleg levegő szinte állni látszott a délutáni forróságban. A rabszolgák csaknem meztelen testén csillogott az izzadtság, ahogyan a szenátor gyaloghintóját cipelték át a városon. Laguna a börtönhöz vitette magát, hogy tegnapi ígéretét betartsa kislányának. A délelőtt Cid főpappal tanácskozott és megemlítette, hogy az egyik fogolyra igényt tartana. Csupán sejtette, hogy a pár évvel idősebb főpap arcán miért futott át a zavar a kérés hallatán; de mert a beleegyezésre nem kellett sokat várnia, inkább nem firtatta az okát.

A rabszolgák megálltak, és a vörös és fehér tógába öltözött szenátor az utca kövére lépett, majd kézen fogta az eddig mellette utazó Ellone-t. A lány ragaszkodott hozzá, hogy közelről is láthassa az új rabszolgáját, és Laguna nem tudott ellenállni a kérlelő tekintetnek.

A forró utca után a börtönépület szinte még hidegnek is tűnt; Squall kapitány is megdörzsölte kicsit a karjait, bár a mozgása látványosan ruganyosabb lett.

A fiatal, csupán tizenhét éves ifjú a városi őrség parancsnoka volt, és Laguna szenátor elsőszülött fia. Volt is köztük hasonlóság, bár Squall anyja lágyabb vonásait és kék szemeit örökölte. Természetük azonban nem is lehetett volna különbözőbb - míg a szenátor kedves volt, barátságos, jóindulatú és elítélte a háborút, Squall kemény volt, fegyelmezett és zárkózott, igazi katona. Nem titkolta, hogy örült a centraiak hadüzenetének; véleménye szerint Estharnak már ideje volt újra a hódítás útjára lépnie.

De a családját azért szerette, még ha atyja és közte nem is volt teljesen felhőtlen a viszony; és kötelességének érezte, hogy elkísérje őket idáig.

- Erre, apám - mutatta a folyosót, aminek a végén a tágas cellában várakoztak a hadifoglyok, hogy másnap feláldozzák őket Esthar kegyes isteneinek.

- Köszönöm - bólintott Laguna. Ujjai megszorultak Ellone kezén; nem akarta, hogy a lány elkószáljon és elkezdje felfedezni a börtönt. Bár ő maga többször járt már itt, nem tudott soha visszaemlékezni, hogy mely ajtókon és folyosókon kellett áthaladni, amíg a közös, áldozati cellához értek.

Vastag vasrácsok és egy nehéz tölgyfa ajtó választotta el a rabokat a látogatóktól. A húsz lépés széles és másfélszer ilyen hosszú helyen majd' harminc ember várakozott az elkerülhetetlen végre. Ki a hideg kövön, ki a szalmával tömött zsákokon ült lehajtott fejjel, mások suttogva beszélgettek az egyik sarokban, hátukkal támasztva a kőfalat. A szenátor és családja közeledtére nem egy fogoly felnézett, de Laguna tekintete átsiklott rajtuk, amíg meg nem találta a tegnap kiválasztott férfit.

A szép harcos egyenes derékkal ült, hátát a falnak vetve, hosszú lábait keresztbe téve. A csuklóin nehéz bilincs csillant - egyedül rajta volt béklyó. Szemeit lehunyta, mintha aludna; egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasa árulta csak el, hogy élő lény, és nem egy kőbe álmodott sötét angyal. Az ajtónyitásra sem rezdült meg, mintha a kinti világ megszűnt volna a számára. Sötét bőrén, így közelebbről jó pár sérülés látszott, karcolások, ütések nyomai - Laguna meg mert volna esküdni, hogy tegnap még nem volt rajta ennyi.

Ellone-nak esze ágában sem volt elkószálni, el sem mozdult az apja és a bátyja mellől. Dobogó szívvel lesett be a cellába, szomorúan nézett a többi fogolyra, akikért semmit sem tehetett. De legalább a harcos, a gyönyörű ébenfa szobor megmenekül... De miért nem néz fel? Ellone szerette volna látni a férfi szemét.

Amíg Laguna egyedül és karddal az oldalán nem habozott volna belépni a cellába, most nem tehette ezt meg.

- Squall, hozd ide azt a férfit! - kérte halkan. Jobbját felemelve intett a némán és mozdulatlanul ülő fogoly felé. A bilincs és a friss sebesülések ékesen beszéltek a cetraiban még mindig égő tűzről, és Laguna kíváncsisága szinte szárnyakat kapott.

Squall összevonta a szemöldökét, de nem tiltakozott - apja egyben parancsnoka is volt, főleg, mikor a szolgálat hosszú órái tartottak. Az ifjú odament a sötét harcoshoz, és megbökte kicsit a lábával.

- Állj fel! Velünk jössz! - mondta Centra nyelvén, ami dallamos volt és furcsán sötét, mint a mély erdők, vagy a büszke nép fiainak bőre.

A harcos lassan felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét - Ellone levegő után kapott, és szorosabban az apjához bújt. A még mindig tűzben égő tekintet borostyánszínben izzott, mint Esthar legszebb drágakövei.

- Türelmetlenek tán az istenek? - kérdezte mély, lágy hangján, és tökéletesen ejtve az esthari szavakat.

Squall elhúzta a száját. - Ne ellenkezz! A szenátor úr kegyes volt hozzád, megvásárolt, kimentett a halál torkából. Vele mehetsz, és életed végéig jólétben fogsz élni, már, ha jól viseled magad. Szerencsés vagy.

A centrai újra lehunyta a szemét. - Távol leigázott otthonomtól, a fogság szégyenében, jogok és álmok nélkül...? Inkább járulok Shiva úrnő színe elé, hogy az arcába kiálthassam népem átkait.

- Nincs választásod - emlékeztette Squall a másikat. Arca még jobban elkomorodott az ellenkezéstől, bár meg tudta érteni a foglyot. Egy igazi harcos nem adta meg magát egykönnyen. - Velünk fogsz jönni.

- Ne átkozd az isteneket, centrai, nem Shiva úrnő tehet a háborúról - szólt közbe Laguna. Várta, hogy a férfi ismét felnézzen, hogy a tekintetük összekapcsolódhasson. Bár Laguna elég jó emberismerőnek tartotta magát, ő sem tudott megítélni másokat csupán a válluk vonalából, arcélükről.

- De elhagyott minket - vetette ellen a harcos. - És most fivéreim és nővéreim rabszolgák lesznek a saját hazájukban... Vagy idegen földön, elszakítva mindentől, ami kedves volt nekik. Nem leszek rabszolga. Szabad harcos vagyok, és az is maradok. Szívesebben fekszem az oltáratokra, mint a párnátokra.

Ellone halkan felnyüszített Laguna mellett. Miért makacskodik valaki ennyit?? Miért akar meghalni? A lányka nem értette, és a sötét férfi nyugalma összezavarta. Hiszem meg fogják ölni...!

A harcos oldalra pillantott, az apjához bújó kislányra, és egyetlen futó másodpercig a szenátor látni vélte, ahogy a lángok elcsitulnak.

Squall felmordult. - Ne makacskodj, rabszolga! Hálás lehetsz, hogy ilyen jólelkű nemesek is vannak a városban! Nem mindenkinél lenne ám ilyen jó sorod! Talán szívesebben szolgálnál egy bordélyban? - a szépen rajzolt, puha ajkak kegyetlen mosolyra húzódtak. Squall városőr volt, jól ismert minden kétes helyet a városban, és volt egy, ahol igencsak kegyetlen módokon faragtak a férfi rabszolgákból pénzért vehető szeretőt.

A centrai izmai megfeszültek, és borostyánszemei a parancsnokra villantak, néma fenyegetéssel.

Laguna karja magától mozdult és védelmezően átölelte a lányt. Tudta, hogy nem kellett volna elhoznia Ellone-t, de már nem volt mit tenni. A centrai makacssága probléma volt, de Laguna remélte, hogy idővel megszelídül majd.

- Nem az ágyunkba kellesz, centrai - rázta a fejét Laguna -, de a halálod nem most vár.

Squall hideg tekintettel viszonozta a fenyegetést. Kész volt elkapni az elfogott harcos öklét a jobbjával, ahogyan a szakadozott ruha gallérjához nyúlt a baljával, hogy felrántsa a földről a centrait. - Elég! Nem fogom megismételni magamat többször; nincs választásod, rabszolga!

- Megölhetsz, ha kívánod - sziszegte vissza a borostyánszemű harcos; az ujjai olyan szorosan záródtak ökölbe, hogy egészen elfehéredtek. - Rosszabbat nem tehetsz velem.

Squall lassan az apjára nézett. - Kérlek, vezesd ki Ellone-t. Én megoldom ezt a kis problémát; ahogy te kívánnád, nyugodj meg. Nem fog vér folyni.

Amit mondani készült, azt semmi esetre sem fiatal lányok fülének szánta. De ha a centraira nem hatnak a szép szavak, majd a fenyegetés, a lehetőség, hogy valami az életénél sokkal fontosabbat is elveszíthet, engedelmességre fogja bírni.

- Bízom benned - mondta Laguna. Figyelmét nem kerülte el a centraiban forrongó düh, sem pedig fia bordélyházas megjegyzése; bár nem tudta biztosan, hogy Squall mit akar mondani, a szavak stílusát, jelentését nem volt nehéz kitalálnia. Nem akarta őket hallani a fia szájából, és nem akarta látni, ha Squall türelme elfogyott és meglendült a keze. Így is oly nehéz volt a felnőtt parancsnokot és az emlékeiben élő kisfiút összeegyeztetni...

Szelíd erőszakkal megfordította Ellone-t, majd újra kézen fogta, ahogyan elsétáltak a folyosón. Csakhamar hallótávolságon kívülre kerültek, és Laguna emlékezetébe véste, hogy a második kanyarnál balra fordultak. Vagy az a harmadik volt...?

Amint az ajtó becsukódott, a kapitány a fogolyhoz fordult. - Nem tréfából emlegettem ám a bordélyt. Ha megtagadod az engedelmességet, esküszöm Ifrit pallosára, hogy odajuttatlak. Tudod, mit művel a tulaj az olyan jóképű rabszolgákkal, mint te? Kasztráltatja őket, méghozzá olyan fondorlatosan, hogy azért a hölgyeket még képesek legyenek kielégíteni. Ópiummal, hasissal eteti őket, hogy örökre kiölje belőlük az engedetlenséget. Láttál már olyan megszállottat, akinek élete értelmét valami illatos füst jelentette, centrai? A homályos tekintetet, a remegő kezeket... Az ilyenek mindenre képesek, hogy megvásároljanak maguknak néhány percnyi mennyországot... És mégis, soha nem juthatnak el oda. Nem emberek többé, csak roncsok, és még csak nem is férfiak.

A centrai szeme megrebbent. Büszke volt magára, mint minden honfitársa; keményen megdolgozott azért, amit magáénak mondhatott, a sudár alakot, az acélos izmokat. A méltósága mindennél becsesebb volt a számára, ezerszer inkább meghalt volna, semmint hogy szégyenben éljen. De most, azzal a jéghideg fenyegetéssel a parancsnok acélos tekintetében rá kellett jönnie, hogy két rossz közül kell választania - vagy rabszolga lesz, vagy élőhalott... Itt nem volt választás. A harcos tudta, hogy ha tovább makacskodik, a fiatal kapitány beváltja kegyetlen ígéretét.

- Gondold meg, centrai - mondta Squall, kissé félrebillentve a fejét. - A húgomnak igencsak megtetszettél; biztos vagyok benne, hogy elkényeztetne. Csak vissza ne élj a jóindulatával, mert akkor magam öllek meg. Most pedig velem jössz szépszerével, és engedelmeskedni fogsz.

A borostyánszemek lassan a földre szegeződtek, elcsitult bennük a tűz. A háború elveszett, és csupán a remény maradt. - Igen... uram. - Legszívesebben sírt volna, de nem akarta megadni ezt az örömöt egy estharinak.

- Remek. Levetetem rólad a bilincset, de kötelet kapsz helyette; majd otthon elengednek. Kövess.

A centrai, fejét lehajtva engedelmeskedett. Társai megértő tekintetétől, néma imáiktól kísérve kilépett a cellából - egyenesen egy másikba.

~folyt. köv. ~