Írók: Kíra & OKami
Páros: változó (Laguna/Kiros, Laguna/Raine, Laguna/Raine/Kiros, etc)
Korhatár: Változó; ebben a fejezetben: G
Figyelmeztetés: AU; a jövőben smut, slash és het egyaránt.
Spoiler: -

Első Fejezet
 

Minden hadjáratnál eljön az a pont, amikor a nyerésre álló sereg engedélyez magának egy kis pihenőt. Az ellenség kimerült, hatalmas veszteségeket szenvedett, és bár tartja még magát, biztosra vehető, hogy az ország el fog esni. Ez a pont a legjobb alkalom arra, hogy a hadvezérek, államfők pompás felvonulást rendezzenek, megmutassák a népnek a hadizsákmányt, és a dicsőség aranyló fényében sütkérezzenek.

Estharban sem volt ez másképp, a hagyományokat ápolni kellett. Miután Centrából megérkezett a hadüzenet, az esthari haderő napokon belül talpon volt, és fergeteges gyorsasággal söpörte el a sötét seregeket. Egyik hétről a másikra egyre több és több földet hódított el a 'barbároktól', rátette a kezét a természeti kincsekre - arany, drágakő, értékes fa; és most itt volt az ideje, hogy kérkedjen az eredménnyel.

A menet hosszú volt és káprázatos; Esthar szabad lakosainak jelentős része látni is akarta, az utcáról, az ablakokból, a tetőkről. A kavargó, tarka tömeg zsivajgott, nevetett, kiabált, és egyáltalán, remekül érezte magát. A levegőt virágillat töltötte meg, a hadizsákmánnyal megrakott szekereket dús füzérekkel díszítették. A katonák mosolyogva, emelt fővel vonultak, szigorú rendben, és győzelmi dalt énekeltek; a tömeg pedig velük örült és énekelt. Minden szabad esthari büszke volt a sikerekre, melyet az ország dicső fiai értek el.

Ward Zabac, az offenzíva vezetője, Esthar Hadura a menet közepén lovagolt, széles vállairól méltóságteljesen hullt alá a bíborpalást. Nem szerette a háborút, fiatal korában kivette már belőle a részét elégszer, de a kötelesség szava fegyverbe szólította. Meg kellett védenie szeretett hazáját, és a népet, amely lakta.

A hatalmas termetű, szótlan férfi felpillantott az emelvényre, ahonnan a szenátor és családja nézték a pompás felvonulást; és büszke volt rá, hogy ennek az állhatatos, igazságos politikusnak tehet szolgálatot. Laguna szenátornak nem kellett külön kérnie a felesleges vérontás kerülését, Ward tudta, mit vár el tőle ura és legjobb barátja.

Egyetlen egy dologba nem szólhatott bele egyikük sem: az egyházéba. Régi szokás volt az is, hogy jónéhány hadifoglyot a papok feláldoztak az isteneknek. Laguna gyűlölte ezt, de nem szállhatott szembe a Védelmezők akaratával: ha a félelmetes Ifrit, vagy a jéghideg szépségű Shiva vért akartak, azt meg is kapták.

A menet végén négy szekér haladt lassan, tele hadifoglyokkal. Férfiak és nők vegyesen, sötét bőrű, megtört tekintetű áldozatok.

A nap magasan járt már, amikor a diadalmenet elérte a város f őterét. Laguna mindig is vegyes érzelmekkel viseltetett a parádé iránt. Míg elfogadta a háború szükségességét bizonyos esetekben, mint amilyen a mostani is volt, nem szeretett kérkedni, megtörni a meghódított népek büszkeségét és lelkét. Másrészről viszont ő is volt valaha katona, és tudta, hogy egy diadalmenet azt jelenti, ismét Esthar győzött, és hős harcosai nemsokára gazdagabban térhetnek haza szeretteikhez.

Felesége ujjait néma üzenetként megszorította, majd felállt a vászonlepedővel árnyékolt páholyban. A korláthoz lépett, ahogyan Ward alakját megpillantotta a katonák sűrűjében. Ez a tisztelet volt a legkevesebb, amit megadhatott barátjának. Éles, zöld tekintete végigsöpört a meneten, a porral lepett köpenyeken és pajzsokon, a tokjaikban pihenő kardokon és kézben tartott lándzsákon. Esthar katonai ereje számottevő volt, fiai (és néha asszonyai) mindig készek voltak, hogy megvédjék az anyaföldet a veszélytől.

Laguna nézte a lovas tiszteket, majd az ökörvonta szekerekre esett a pillantása. Centra népe sötét bőrű volt, büszke, nyakas, szenvedélyes, és a szenátor mérhetetlen szánalmat érzett a leendő áldozatok irányában. Tudta, hogy egyet - talán kettőt, féltucatnyit, de semmiképpen sem mindet - meg tud menteni, de a győzelemben része volt az isteneknek, és nem tehette meg, hogy kevesebbet ad nekik, mint ami a jussuk. Nézte a megtört férfiakat és nőket, az egzotikusan sötét bőrt, és a szeme megakadt egyvalakin. A harmadik szekérről átnézett az utolsóra, de tekintete visszakalandozott a magas, vékony férfihez, amikor másutt nem talált senki érdekeset, érdemlegeset.

Élesen kitűnt társai közül, mert amíg a többiek megroskadt vállal, földre szegezett szemekkel ültek a kényelmetlen szekéren, ő egyenes derékkal, tekintetét a messzeségbe fúrva vonult a biztos halálba. Nemes vonású arcán sötét elszántság tükröződött. Sudár, izmos alakja, tépett, véres ruháinak maradéka elárulta, hogy nem holmi közkatona, de talán tiszt, legalábbis nemesember. Ébenfekete haja még mindig szorosan három, a derekát verdeső fonatba volt fogva, és ha a szenátor kicsit megerőltette a szemét, láthatta, hogy a karcsú ujjak görcsösen ökölbe szorulva pihentek a hosszú combokon. A fiatal centraiban vad indulatok tomboltak, de mégis, kívülről szinte semmi sem mutatta ezt.

Laguna imádott kislánya, a tizenkét éves Ellone apja mellé lépett, és lenézett ő is a tarka sokaságra. Mintha csak az istenek vezérelték volna, ő is észrevette a délceg idegent, és elakadt a lélegzete. A fiatalember olyan volt, mint egy gonddal kifaragott szobor - szép és érinthetetlen. Ellone nem törődött a háborúval, óvták is tőle, nem tudta hát, miért vannak a zsákmány közt emberek is - de tudni akarta.

- Apa, mi lesz velük? Eladják őket rabszolgának?

A kérdés váratlan volt, és Laguna, hogy időt nyerjen, megfogta lánya derekát, majd fölemelte. Nem akart hazudni, és Ellone többet érdemelt egy egyszerű fejrázásnál.

- Nem, kicsim - felelt halkan. Odébb csúsztatta a lábát, hogy biztosabban álljon, véletlenül se ejtse el Ellone-t, ahogyan a régi sebesülése elkezdett lüktetni. - A templomokba mennek, Ifrit úr és Shiva úrnő kegyét meghálálni. Miért?

Ellone nem volt ostoba.

- De... Ők elvesztették a háborút, nem? Nincs okuk köszönetet mondani az isteneknek. - Nagy barna szemei kérdőn ragyogtak Lagunára. - Olyan szépek. Mint az ébenfa babák. - Visszanézett, a fiatal férfit kereste lopva; nem volt nehéz megtalálni. - Mi lesz velük? Valami... rossz? - Tizenkét évesen az ember lánya már nem számított igazán gyereknek Estharban, jövőre Ellone akár férjhez is mehet, és a legjobb tanárok oktatták. Raine úrnő templomba is elvitte mindig, bár ott csak állatáldozatot láthatott. Ám nem kellett túlságosan agyafúrtnak lennie, hogy megsejtse, a legyőzötteket nem imádkozni viszik. Elszorult a szíve.

A déli hőséget hűvös szellő csillapította. Laguna kisimította Ellone haját az arcából, amit a szél sodort oda, és ő is az elvonuló seregre nézett. A centrai még mindig, itt Esthar szívében, az elvesztett háború után is, büszke és elszánt volt.

- Igen, valami rossz - sóhajtott végül a szenátor. Soha nem szerette a kemény tényeket közölni a gyermekeivel. - Azonban, ha szeretnéd - Laguna elmosolyodott -, egyet elkérhetünk Wardtól és a templomoktól. De csak egyet.

Habár nem tagadott volna meg semmit sem a lányától, Laguna maga is szerette volna megkímélni egy hadifogoly életét.

Ellone nyelt egyet. Sejtette, hogy ez lesz... Óvták a széltől is, de tudta, mi a halál, és látott már vért. Most gondolt bele először, mennyi mindent is lehet csinálni a szép, fényes pengéjű kardokkal. Az apja kardjával... a bátyja tőrével. Apró ujjai megszorultak Laguna köpenyén, és a lányka az ajkába harapott. Annyira gyönyörű volt az a férfi, mint egy földre szállt isten...! Ellone elborzadt, mikor arra gondolt, hogy ezt a fenséges alakot az oltárra fektetik, és a főpap kése lesújt rá...

- Nem!- sikkantott fel riadtan, aztán észbe kapott. - Úgy értem... Jó lenne egyet elkérni, igen. - Biztosan nem volt illendő egy fiatal lánynak egy szépszál férfit akarnia, Ellone hirtelen nem is tudta, mire lenne jó még egy rabszolga, de nem hagyhatta, nem engedhette, hogy megöljék őt...!

- Apa... az a magas harcos... a három hajfonattal ott - mutatta kissé remegő kézzel. - Lehetne őt...?

Laguna biztosan fogta Ellone-t, ahogyan a lány felelt a hallottakra. Tekintete követte az aprócska mutatóujjat, és nem tudott meglepődni azon, hogy mind a ketten ugyanazt a férfit kívánták életben tartani. Talán azért, mert a szekéren utazók közül egyedül ő tűnt még élőnek; a megtört tekintetű hadifoglyoknak talán még megváltás is lesz a gyors halál a templomban.

- Persze, hogy lehetne - mondta. Ha a centrai értett a művészetekhez, avagy bármi máshoz, aminek nem volt köze a háborúhoz, akkor Ellone tanítója lesz; legalábbis Laguna így tervezte. - Amint vége a menetnek.

Ellone izgatottan bólintott, és forrón megcsókolta édesapja arcát. Annyira jó ember volt, olyan kegyes és nemeslelkű...!

Raine úrnő felállt, és a családjához lépett. Büszke, szép asszony volt, szelíd és kedves, Laguna szenátor méltó párja; ám ha kellett, anyatigrisként védelmezte az övéit, és mindent, amiben hitt. Végignézett az ünneplő tömegen, a meneten; fél füllel hallotta, ahogy a lánya egy fogolyra alkudozik, és kíváncsi lett.

- Mi történt, Laguna? - kérdezte halkan, ura füléhez hajolva.

A szenátor arca ellágyult, mind a csóktól, mind a felesége közelségétől.
- Semmi. De nézd azt a férfit! - Mivel a keze foglalt volt, Laguna az állával bökött a hadifoglyokat szállító szekerek felé. - Ellone tekintete megakadt rajta, és én is sajnálnám, ha az istenek idő előtt akarnák színük előtt tudni.

Raine figyelmesen végignézett a foglyokon, és csakugyan észrevette a fiatalembert. Könnyű pír futotta el a szép asszony arcát, gyorsan fel is emelte a kendőjét, hogy elrejtse a kíváncsi szemek elől zavarát. Kétség nem férhetett hozzá, hogy teljes szívével Lagunát szerette, meghalt volna a férjéért, de... az ében testű istenszobor megkapó bátorsága, finom vonásai nem hagyták hidegen.

- Igazatok van - mondta csendesen. - Őt különb dolgokra szánta a sors.

A szenátori család nézte, ahogyan a szekerek elhaladtak, és bezárult mögöttük a tömeg; a menet elvonult, kezdődött a lakoma a palotában, amelyen ott kellett lenniük - elvégre ők voltak a házigazdák. A katonák a gyaloghintóhoz kísérték őket, és megindultak a káprázatos rezidencia felé. Szótlanok voltak mind a hárman. Érezték, valahol a lelkük mélyén, hogy a mai nap, a fiatal centrai mindhármójukra hatalmas befolyással lesz. Sejtették, hogy meg fog változni az életük; de hogy jobbra-e, vagy sem, azt nem tudták, és ez egy leheletnyi szorongást is a szívükbe lopott. Legalábbis addig, amíg meg nem érkeztek; utána a gondolataikat lefoglalták kötelességeik, kedvesek és kevésbé kedvesek egyaránt.

~folyt. köv. ~