Gyógyuló Sebek 1

Elenát Renoék be sem engedték Rufus elé; Tsenget nem tudták visszatartani. A Turk főnök lassú, bizonytalan, de elszánt lépésekkel bebotorkált az elnök szobájába, és megállt a tolószékes alak előtt.

- Uram - kezdte, és nyelt egyet, ahogy a hangja megbicsaklott. - S-sajnálom.

- Mit, Tseng? - Rufus kinyújtotta a jobbját, de nem ért hozzá a testőrhöz. Félt, hogy egy óvatlan mozdulattal összetörné a képet, amit lát, vagy, ami rosszabb, megfertőzné a geostigmával Tsenget. - Élsz, Elena is él, és nem árultatok el Kadajnak.

- Nem... nem tudtunk harcolni ellenük. - Tseng szemei előtt összemosódott a világ, és a következő dolog, amit érzékelt, már az volt, ahogy a térde fájdalmasan koppant a padlón. Az egész teste kíntól üvöltött, lüktetett, égett mindene, hiába Valentine meglepő gondoskodása. - Nem tudom hogy... - a wutai körmei megcsikordultak a padlón, - hogy mikor jövünk rendbe, uram. - A látótere széle kezdett elsötétedni, de a Turk makacsul küzdött.

- Tseng! - Rufus összeszorította a fogát és felkelt a tolószékből, a lábába hasító fájdalom ellenére. Odalépett a másik férfi elé, és letérdelt vele szemben, majd a jó kezével átölelte. - De rendbe fogtok jönni, mert nem tehettek másképp! Aludjál, pihenj. Szedd össze az erőd!

Tseng levegő után kapkodott, de halványan a főnökére mosolygott. - Kíméld magad, Rufus - suttogta, és megérintette a vállán nyugvó kart. Aztán megpróbált feltápászkodni. Keservesen ment, a férfi csillagokat látott a hátába, vállába, jobb lábába hasító fájdalomtól és a kimerültségtől. - H-ha megengedi uram, most megyek.

- Aludni - bólintott Rufus és ő maga is visszatelepedett a tolószékbe. - Tseng, máskor ne csinálj ilyen ostobaságot, jó? Nem szeretném megint látni, ahogy összeesel - mondta halkan. Rossz érzés volt tudni, hogy az a férfi, aki egész életében vigyázott rá, akinek az erejéhez kétség sem férhetett, esetleg gyenge -vagy halott- lehet.

- Igenis, uram - bólintott a wutai, és kivánszorgott a szobából. Ahogy becsukta magam mögött az ajtót, már alig volt ereje, és ahogy nekidőlt a falnak, csak Rude gyors közbenjárása mentette meg attól, hogy megint összeessen. A barna bőrű férfi nem sokat kérdezősködött, hanem eltámogatta a főnökét a legközelebbi orvosig.

A diagnózis nem volt hosszú, de annál szívszorítóbb. Tseng hátán egy hosszú, mély vágás húzódott, a vállán égésnyom jelezte, hogy valaki elektromossággal kínozta, és a jobb lábában csak a Cetrák kegyelmének köszönhetően kerülte el a csontot a golyó. A gyógyító varázslatok és italok hatása már elpárolgott, a wutai tudata is alig pislákolt már. Az orvosok nem is hagyták szenvedni sokáig, hamar elaltatták, és nekiláttak, hogy a férfi mihamarabb talpra állhasson.

A testén voltak még egyéb nyomok is, de azokról a gyógyítók tapintatosan hallgattak.

- Itt maradok vele, te figyelj Elenára - jelentette ki Reno, amikor végül átvitték Tsenget az egyik szobába a műtőből. A sztoikus nyugalmú Turk rábólintott a dologra, és átkocogott a szőke lányhoz - ő furamód majdnem sértetlennek tűnt, eltekintve pár kék-zöld folttól, horzsolástól, kisebb vágástól - de ez semmit sem jelentett.

A wutai aludt, és bár a homlokán nem simultak ki a ráncok, fiatalabbnak tűnt. Reno odahúzott egy széket az ágy mellé, és lovagló ülésben rátelepedett. Egyfajta takarékra tette magát, amit a hosszú várakozásokra fejlesztett ki - Rude szerint bambult.

A szobában csak Tseng lassú lélegzete neszezett, a férfi szerencsére nyugodtan aludt, ami jó jel volt. A vállát takaró kötés hófehérje szinte világított a félhomályban, a kisebb karcolások pedig élesen elütöttek a világos bőrtől. A wutai arcán így álmában egy halvány, szomorú és fáradt kifejezés derengett. Furcsa hasonlat, de olyan volt, mint egy gondterhelt, alvó herceg.

Reno időről időre megmozgatta a tagjait és egyszer-kétszer kiment kávéért, illetve a mosdóba, de egyébként ott ült Tseng mellett folyamatosan. Az első óra után, Reno kinyúlt és lágyan végigsimított a szétterülő fekete hajon, majd megkereste a wutai kezét, és óvatosan megfogta. Nem akarta felriasztani, sem megijeszteni az érintéssel, de remélte, hogy talán segíthet vele; ráadásul így, ha Tseng mozdult, Reno azonnal észre tudta venni.

Az alvó férfi nem ébredt fel, csak felsóhajtott, és a másik oldalra fordította a fejét. A csuklóin vörös horzsolások éktelenkedtek, minden bizonnyal kötél, vagy bilincs nyomai, a nyakán pedig, amit most szabaddá vált, egy foltocska sötétlett - gyanúsan ismerős volt.

Reno felszisszent. Közelebbről nézve is fognyomnak tűnt a folt, méghozzá véraláfutásos fognyomnak, ami a vörös hajú Turk tudomása szerint a legritkább esetben került az emberre szex nélkül. Az ujjbegyével leheletfinoman hozzáért a folthoz, majd visszaült a székbe, és tovább nézte Tsenget. Csoda volt, hogy még nem ébredt fel valami rémálomtól zihálva, bár a nyugtatók, fájdalomcsillapítók és varázslatok eltompították volna bárki agyát, biztosítva a nyugodalmas alvást.

Az idő múlt, leszállt az éjszaka. Rufus még utoljára bekukkantott a Turkjeihez, és csendes bólintásokkal mondott köszönetet Renonak is, Rude-nak is. Pontosan tudta, hogy a két talpon lévő ügynök az egész éjszakát társaik mellett fogja tölteni. Végül minden elcsendesedett, csak a tücsökciripelést lehetett hallani, és már csak néhány ablakban pislákolt fény - a későig dolgozó orvosok, éjszakás nővérek irodáiban, pihenőiben.

***
Halk nesz. Valaki csendesen zokog. Valaki más felnyög, a hangjában gyönyör rezdül.

- Ne! Hagyjátok békén!

Elharapott, fájdalmas kiáltás. Ziháló légzés visszhangja. Valaki halkan nevet.

Megcsördül a lánc, ahogy Tseng elrántja a fejét; nem bírja tovább a látványt. A lábán átvérzett a kötés, az izmok a vállában egyetlen izzó csomó. A belsőjét savként marja a tehetetlen düh.

Csikorgó, kemény léptek neszeznek a sziklakemény földön, a wutai állát felrántja egy fekete bőrbe bújtatott, finom kéz.

- Szeretnél a helyében lenni?

Tseng a szép, lányos vonású arcba akar köpni. Nem teszi.

- Igen.

- Ó. Valóban?

- Igen, csak... őt hagyjátok már békén. Kérlek. - A szó égeti a nyelvét.

A mosoly vakítóan fehér és kegyetlen.

- Ha már ilyen szépen kéred...

Elmosódik a világ, majd vörösbe fordul, Tseng szívét jeges marokkal szorítja össze a félelem és a semmiből hirtelen szöges korbáccsal csap le rá az iszonyatos fájdalom...

***

A wutai kétségbeesett üvöltéssel ült föl az ágyon, és csaknem azonnal visszaájult, ahogy a háta tiltakozni kezdett. A férfi meg mert volna esküdni rá, hogy hallotta a varratokat elpattanni. A kíntól könnybe lábadt a szeme, nagyokat nyelve próbálta visszafojtani a rátörő hányingert, az ujjai elfehéredve markolták a takarót. Fogalma sem volt, hol van, nem is érdekelte, de azt sikerült felfognia, hogy már nem _ott_, és ez segített valamelyest.

Reno szemei felpattantak a kiáltásra, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy a hirtelen mozdulatot megakadályozza.

- Tseng! Nyugi! - Reno megragadta a wutai férfi kezét és megszorította, míg a másikkal hozzáért a kevésbé megviselt vállához, hogy visszafogja a mozgását, mielőtt még jobban felszakította volna a sebeket.

Halk szitkok szűrődtek elő Tseng összeszorított fogai közül, minden bizonnyal wutai nyelven. - R-reno...?

- Igen, Reno vagyok, és te biztonságban vagy - mondta a vörös hajú Turk megkönnyebbülten. - Gyújtsak fényt?

Az idősebb Turk megrázta a fejét, és ráfogott a vörös karjára. - Ne. - Nyelt egyet. - Nem kell.

- Rendben, rendben, akkor maradunk a sötétben és a démonaiddal - mondta Reno, és visszaereszkedett a székébe. Az éjjeliszekrényről elvett egy pohár vizet a szabad kezével és odanyújtotta a főnökének egy pár fájdalomcsillapítóval. - Idd meg.

Tseng nem tiltakozott, sejtette, hogy mit kap. Gyorsan lenyelte a tablettákat és megitta az összes vizet - úgy remegett a keze, hogy félt, elejti, ha vissza akarja tenni a poharat. - Mennyit aludtam? - kérdezte halkan.

- Nem eleget. Éjjel kettő van, úgyhogy olyan nyolc órát - mondta Reno és elvette a poharat. Kisimította a fekete, hosszú tincseket Tseng arcából és elmosolyodott. - Akarsz valamiről beszélni, vagy én beszéljek, vagy maradjak csendben, és hagyjalak aludni?

- Beszélj, amíg el nem alszom - suttogta a wutai alig hallhatóan, és az ujjhegyei finoman végigsimítottak Reno arcán. - Kérlek. - Nem akart egyedül maradni a lágy, mérget suttogó hangokkal és az ezüstös kísértetekkel a tudata mélyén.

- Rendben - bólintott Reno. Megfogta Tseng kezét és egy félmosollyal csókot lehelt a bütykökre, majd gyengéden letette az ágyra. Nem engedte el, inkább szorosabban fogta, remélve, hogy az érintés és a hangja elég lesz a rémálmok távoltartásához. - Évekkel ezelőtt el se tudtam volna képzelni, hogy valaha is azt mondod nekem, kérlek; túlságosan komor, szigorú alaknak tűntél, olyannak, aki a beosztottjainak úgy ad utasítást, hogy véletlenül se lehessen félreérteni kéréssé. És persze, nem volt nehéz észrevenni, hogy Rufusnak is hasonló a hozzáállása a dolgokhoz. Aztán az ember kicsit jobban megfigyelt, és rájöttem, hogy nem vagy érzéketlen, inkább csak elkötelezett. Ellentétben velem. Én nem vagyok Turk, ha leveszem az öltönyt, és ha lehet, inkább elviccelem a dolgokat. Tudod, csodállak ezért a belső erődért, amivel képes vagy és képes voltál Rufus mögött állni minden átkozott percben, mindig tökéletesen tisztában léve azzal, hogy mit kell mondanod, vagy cselekedned.

Tseng a hasára fordult, hogy kímélje a sebét, és az arcát a párnába fúrva hallgatta Reno szavait. A kezdeti döbbenet után az egyszerű vallomás kellemesen melengette, de ez a melegség elillant Reno utolsó mondatára, és a wutait elöntötte a bűntudat. Összeszorította a fogát, megpróbálta elűzni a sötét gondolatokat, hiszen ő mindent megtett, tényleg... de nem volt elég erős. Hamarosan keserű, keserves könnyek kezdték áztatni a párnát, és a férfi teste reszketett a néma zokogástól.

- Tseng! - Reno hozzáért a wutai vállához, majd amikor nem kapott reakciót, ráfektette a tenyerét. - Tseng, mi...? Valami rosszat mondtam, tudom, de így nem fogom tudni kitalálni, hogy az bánt, hogy csodállak, vagy hogy egy időben érzéketlennek találtalak, vagy csak simán eleged van belőlem és a hülyeségeimből?

A wutai megrázta a fejét, és megpróbált felelni. A hangját furán elvékonyította a sírás. - K-kudarcot vallottam, Reno... - Tseng az ajkába harapott, és nyelt egyet. - Nem tudtam... megállítani őket. Nem tudtam megvédeni Elenát. Nem vagyok többé méltó... a posztomra - a hangja elcsuklott, és a férfi megint a párnába temette az arcát szégyenében.

- Dehogynem! Ha te nem vagy méltó, ki más az? - Reno végigsimított Tseng haján és vállán, ügyelve a sebekre, és arra, hogy a lapockáknál lejjebb ne érjen a főnökéhez. - Azt hittük meghaltatok és Rufus fel akarta fogadni Cloudot, mint testőr - Reno tétovázott -, de végül nem sikerült. Kadaj nem sokkal később beállított, a falhoz kent minket és Rufus lábai elé dobta a kártyáitokat. Életben maradtál, és sokkal tovább kitartottatok, mint amíg mi tudtunk.

- De milyen áron...? - csuklott a wutai. - Lehet, hogy sosem jövünk rendbe, és Elena... A francba! - Tseng keze görcsösen ökölbe szorult. - Meg kellett volna próbálnom megölni őket, mielőtt... mielőtt...

- Tseng! Nem segítettél volna Elenán azzal, hogy a hűlő holttested mellett ... marad - jegyezte meg Reno, és megfogta Tseng kezét. - Akármilyen kezdő is, Elena egy Turk, és erős, akárcsak te, Tseng. Túl fog lépni a dolgokon, ahogyan az első gyilkosságon is túl tudott lépni. És te is túl fogsz lépni ezen, mert nem ez az első eset, hogy valami nem pontosan úgy sikerült, ahogyan azt eltervezted, nem igaz, Tseng?

Kivörösödött, könnyben úszó sötét szemek csillogtak elő a párnából, és a wutai ujjai megszorultak Renoén. - Most először... nem tudom, Reno. - A sötét hajú Turk hangja remegett. - Félek...

- Mindannyian félünk, Tseng - mormolta Reno. - De ez nem állít meg, nem fogja vissza a kezünket a ravaszon, és továbbra is belépünk a veszély és Rufus közé. És eddig mindent túléltünk, a fenébe is Tseng, túlélted Sephiroth-ot is, pedig az keveseknek sikerült! Sejtem, hogy nem akarsz beszélni arról, ami történt, de talán segítene, hogyha nagyvonalakban elmondanád.

Tseng reszketőt sóhajtott. - Megkínoztak minket... először engem, aztán Elenát is. Őt megerőszakolták... én végignéztem... aztán, amikor azt mondták, lehetek én a helyében, rábólintottam... De őt nem engedték el, rajtam viszont behajtották a dolgot. - Ennél megalázóbb helyzetbe már úgysem kerülhetett volna. A férfi hangja fájdalmasan tárgyilagos volt. - Amikor aztán otthagytak minket, felbukkant Valentine. Az Ősök áldják meg azt az embert.

- Valóban - bólintott Reno és a szabad kezével lassan simogatta Tseng haját. - Csodálom, hogy elmondtad, Tseng. Bátrabb vagy, mint amilyennek hiszed magadat. És hidd el nekem, hogy ha az Északi Kráterben nem sikerült megölni őket, akkor itt se sikerült volna; csak azt érted volna el, hogy Elena még jobban összetörik, te pedig meghalsz.

Ez persze igaz volt, és a dicséret pont olyan lágyan simogatta Tseng belsőjét, mint Reno keze a haját. A Turk főnök felsóhajtott, a kimerültség hirtelen megint rázuhant, alig bírta nyitva tartani a szemét. - Reno... köszönöm. - mormolta, és hátrapillantott a válla fölött. - Feküdj mellém. Kérlek.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte Reno, de azért felkelt a székéből és lerúgta a cipőit. Átsétált az ágy másik oldalára, hogy Tsengnek ne kelljen mozogni, és az oldalára feküdt. Kissé szűkös volt, de a két Turk elfért egymás mellett. - Ha rémálmodsz, és emiatt elkezdesz megfojtani, nem fogok örülni.

- Akkor verj fejbe; az már nem oszt, nem szoroz - dünnyögte Tseng egy bocsánatkérő mosollyal - elképzelhetőnek tartotta, hogy valóban történhet ilyesmi. Kicsit feltápászkodott, hogy a fejét a párna helyett Reno vállára tehesse, és a fél karjával átölelte a vörös keskeny derekát. - Finom meleg vagy, Reno - suttogta lehunyt szemmel. - Ők... hűvösek. A testük nem melegszik fel, olyanok, mintha... szilárd víz lenne a ruhájuk, bőrük alatt.

- Melyikük volt? - Reno hangja halk volt, de komoly, és egy leheletnyi gyűlölet is megbújt benne. - És melyik volt Elenán?

- Az enyém a hosszú hajú, Yazoo - Tseng összébb húzta egy kicsit magát. - Elenáé a vállas, Loz.

- Próbálj meg aludni, Tseng - mondta Reno. Közelebb hajolt, majd tétovázott, végül mégis hozzáérintette a száját a főnöke kiszáradt ajkaihoz. - Aludj, kérlek.

A wutai erőtlenül, de viszonozta a csókot, és odabújt a beosztottjához. - Igen. Talpra kell állnom. Köszönöm, Reno. Más vagy, mint amilyennek hittelek.

- Nah, ezt kétlem - vigyorodott el Reno, bár jól esett hallania a dicséretet.

Tseng már nem felelt. A vörös Turk karjai között lassan elnyomta az álom.



~vége az első fejezetnek~