Írók: Kíra & OKami
Páros: Rufus Shinra & Reeve Tuesti
Korhatár: R
Figyelmeztetés: smut.
Spoiler: -

Üzletpolitika

- …és a legfontosabb probléma a munkanélküliség. Már megint nőtt vagy hat százalékkal.

- És? – érdeklődött félrehajtott fejjel az alelnök.

Reeve zöld szemei esdeklőn ragyogtak. - Uram, az új project körülbelül kétszáz munkahelyet teremtene azonnal, és ötszázat, amint az épület elkészül. Szükségünk van arra a pénzre. Az embereken lassan úrrá lesz a kétségbeesés, a morál egyre zuhan, a helyzet a nyomornegyedben szinte tarthatatlan. Midgar haldoklik, uram! - Az igazgató nem érezte túlzásnak, amit mondott. A fenébe is, hiszen ő maga segített felépíteni ezt a várost, úgy szerette, mintha a saját gyermeke lett volna!

Rufus Shinra lesöpört pár láthatatlan porszemet a makulátlan, fehér öltönyéről.

- Ez a projekt több éves megtérüléssel jár együtt, és mint említetted, a Shinra vállalatnak szüksége van a pénzre. A nyomornegyeden túl Midgarban elfogadható szinten van az életszínvonal - és az ottani emberek nem érdekesek.

- De uram, elég sok ember jár be onnan is dolgozni a városba - próbált érvelni Reeve. - És egy kis reklám sosem árt, a Shinra abból csak profitálhat, ha munkahelyeket teremt. Sőt, ha esetleg egyenesen a nyomornegyedből szerezzük a munkásokat - ez volt az utolsó ütőkártyája, és muszáj volt kijátszani - akkor valószínűleg még kevesebből is kijövünk, mert az ottaniaknak nem kell annyi bért fizetni. Az új irodaépület megkönnyíti a kereskedelmet, a kapcsolattartást, szépíti a várost, és csökkenti az önre háruló papírmunkát is. - Az igazgatónak ugyan nem volt szokása a nyílt hízelgés, de most úgy érezte, mindent be kell vessen imádott Midgarja - és az emberek - érdekében.

- Ó - nézett fel az alelnök Reeve-re. Elég sűrűn akadt dolga ezzel a fajta érveléssel, de a városfejlesztés szekció feje meglehetősen kevésszer élt vele. Rufus kék szemei megvillantak a lámpafényben, és kissé előrébb hajolt, mint amikor egy ragadozó prédát talál. - Úgy látom ez igen fontos neked, Reeve. Mennyire?

- Uram... - a férfi nem gyanakodott semmi rosszra. Ez volt a legnagyobb hibája - becsületes volt, és ezt másokról is feltételezte. - Midgar, nem tagadom, a szívem csücske. És Városfejlesztési Igazgatóként kötelességemnek érzem, hogy a legmesszemenőbbekig törődjek vele. Adja meg a kért összeget, kérem. Kezeskedem róla, hogy nem fogja megbánni.

- Félreértetted a kérdést - mosolyodott el Rufus. Felállt és kilépett az íróasztala mögül. Nem akart semmi rosszat, de egy kis... <i>játék</i> mindig felvidította, és segített túlélnie a következő napokat. - Mi mindenre vagy hajlandó azért, hogy aláírjam az engedélyezést? - Rufus arra számított, hogy Reeve hanyatt-homlok menekülni fog az irodából, amint megérti, hogy mi a valódi, ki nem mondott kérdés.

- Mi mindenre vagyok hajlandó...? - pislogott a férfi. Nagyon nem értette az ifjú alelnök szavait. - Mire legyek hajlandó, uram?

- Mindenre, amit mondok, Reeve - mondta Rufus. Közelebb lépett, és egy kiszámított mozdulattal megérintette a mérnök vállát és belenézett a zöld szemekbe. - Az üres ígéretek, ellentétben a tettekkel, valahogy fárasztanak.

- Nem szoktam ígérgetni, uram - nézett fel Reeve komolyan. Büszke volt rá, hogy eddig még mindig képes volt szavának állni. - Mit kíván tőlem? Bármit megteszek, ami a módomban áll.

Rufus elmosolyodott. Eddig nem tartotta valami sokra a leginkább visszahúzódó mérnököt, mert a saját szakterületén kívül, a vállalat belső politikájához nem értett; de ez a hozzáállás kifejezetten imponáló volt. - Meglátjuk - mondta. A puding próbája az evés. - Csókolj meg.

A nyugodt, smaragdszín szemek tágra nyíltak. Reeve kinyitotta a száját, aztán becsukta. Nem, biztosan csak rosszul hallotta. - U-uram...?

Rufus összevonta a szemöldökét. Úgy látszott, Reeve szavai tényleg csak szavak voltak, és ez bosszantotta az alelnököt. - Ugye tudod, hogy kell? Nem töltöd minden idődet az irodádban tervrajzokkal körülvéve, ugye?

Az ész megáll. Rufus, ez a tizenkilenc éves taknyos kölyök tényleg csókot kért... umm... parancsolt...? Az igazgató tétován megvakarta a nyakát - öntudatlan gesztus volt, valahányszor idegesnek, tanácstalannak érezte magát. - Nem, uram, csak... - felkapta a fejét. - Uram! Ez nem... nem helyes!

Rufus alig tudta visszafogni a megvető horkantását. "Nem helyes..." Megrázta a fejét és elfordult. Ennyit erről, pedig öt perce még jó ötletnek tűnt. - Elmehetsz, Reeve.

- D-de uram... - Ez így nem lesz jó. A férfi kezdet felocsúdni a döbbenetből. Az alelnök egy csókot akar, és meglesz a pénz. Legalábbis remélhetőleg. Ha még más is szerepel Rufus terveiben... Reeve mélyen eltöprengett, megéri-e ez neki. Szolgáltassa ki magát a srác kényére-kedvére, alázkodjon meg előtte? Ötszáz munkahely... Nem, nem volt mit meggondolni. Reeve minden éjjel a szirénák sírásával aludt el, a város jajkiáltása a szívéig hatolt. Ha ez az ára annak, hogy az emberek kicsit jobban élhessenek odakint...

- Uram. - Az igazgató felállt, és egy bizonytalan mosolyt villantott Rufusra. - Sajnálom az iménti udvariatlanságomat. Kérem, nézze el nekem. Egy kicsit megleptek a szavai.

- Nem erre számítottál. - Rufus nem kérdezett, hanem kijelentett, ahogyan ránézett Reeve-re megint. Az alelnök máshova saccolta be a mérnök határait, mint ahol azok voltak, és ez kissé bosszantotta, és óvatossá tette. A jövőben oda kell majd figyelnie, hogy ne tévessze szem elől. - Elfelejtem neked ezt az aprócska közjátékot, és adok még egy esélyt, Reeve. Csókolj meg.

Az igazgató nyelt egyet, és kötelességtudóan közelebb lépett. A legnevetségesebb gondolatok kergették egymást a fejében, kezdve azzal, hogy majdnem kétszer annyi idős, mint az alelnök, és azzal bezárólag, hogy évek óta nem csókolt meg senkit. Lassan felemelte a kezét, hogy megérintse az ifjú Shinra arcát - az elméje valahol hátul csendben megjegyezte, hogy Rufusnak milyen selymes, fehér bőre van - félénken a kék szemekbe nézett egy röpke pillanatra, majd az ajkát gyengéden hozzáérintette az alelnökéhez. Reeve úgy érezte, egy villám nyargal keresztül az egész testén már csupán ettől is. Mivel fogalma sem volt, pontosan mit is akar Rufus, egyelőre várta a reakciót.

Rufus kissé szétnyitotta az ajkait, majd a nyelvével végigsimított a mérnök száján, bebocsátást kérve. A szakáll végigcsiklandozta az arcát, de nem zavarta igazából, sőt kifejezetten élvezte az egzotikumát. Az alelnök ráfogott Reeve vállaira és közelebb húzta egy kicsit, hogy mutassa, nem harap. Legalábbis még nem.

Az igazgató reszkető sóhajjal engedett utat ifjú főnöke kíváncsi nyelvének. A kezei közben kissé ügyetlenül - régen nem volt alkalma gyakorolni - a szőke derekára csúsztak. "Milyen karcsú", gondolta magában az igazgató. "Milyen törékenynek tűnik, és mégis, mekkora hatalom van a kezében." Valami kellemes melegség öntötte el a belsőjét. Reeve mindig is úgy gondolt a csókolózásra, és a szexre, mint valami nagyon közvetlen, lágy és kellemes dologra. Valamikor a múlt ködében a lányok az egyetemen szerették is ezért nagyon; Reeve mindig udvarias volt, gáláns, és nagyon megadta a módját a randiknak. Csokoládé, virág, és ízlés szerint szaténlepedő, lélegzetelállító kilátás, vagy andalító zene - ezek voltak az építőkockák, amik biztos alapokra helyezték a kellemes éjszakákat.

Rufus félig lehunyt szemmel húzódott vissza, és megnyalta a száját a csók után. Reeve úgy tűnt, valóban nem akar semmi többet, mint amit az alelnök megengedett, vagy mondott. Nem követelődzött, nem próbálta meg kihasználni a helyzetet, ami kifejezetten imponált Rufusnak. Utálta, ha nem ismerték el a hatalmát, és nem adták meg neki a kellő tiszteletet.

- Jól van. Arra gondoltam, hogy aláírom az engedélyeket neked. Ha - tette hozzá és szünetet tartott, hogy egy könnyed csókot leheljen Reeve ajkaira -, ha eljössz velem.

Az igazgató hátán végigfutott a hideg. - Eljönni, uram? - kérdezte csendesen, és próbálta remélni, hogy Rufus az ünnepélyes megnyitóra gondolt. Nem sok sikerrel.

- Ez a csók pont megfelelő aperitif volt, Reeve - bólintott Rufus egy pengevékony mosollyal. - Persze megértem, ha úgy gondolod nem vagy elég jó szerető.

- Minden tisztelettel, uram - nézett fel Reeve lassan, szemei elszántan ragyogtak, szakállas arcát pír színezte - akkor ön megtagadja a támogatást. Igyekezni fogok, hogy ne okozzak önnek csalódást, amennyiben velem kívánja tölteni az éjszakát.

- Kitartó és elszánt vagy. Ez jó - bólintott Rufus, majd kilépett az ölelésből. Két apró mozdulattal eligazította az öltönyét és visszaült a foteljébe. A töltőtollal a kezében végigfutott az engedélyen, majd aláírta a nevét. A kupak egy halk kattanással visszakerült a helyére, és az alelnök felemelte a papírt. - A lelkesedéseden még dolgozhatnál. Bízom benne, hogy nem fogsz csalódást okozni, és elfeledkezni az ígéreteidről, Reeve.

- Nem, uram - ígérte az igazgató a vérpadra indulók elszántságával. - Meg... megpróbálok egy kicsit lelkesebb lenni - tette hozzá rövid szünet után. "Már amilyen lelkes lehet az ember, amikor a főnöke készül szórakozni vele. Ó, Cetrák, adjátok, hogy reggel még a tükörbe tudjak nézni..."

- Este nyolc körül érted fogom küldeni valamelyik Turköt, hogy odakísérjen hozzám - bólintott Rufus. - Elmehetsz.

Reeve meghajolt, betakarította a papírjait, és kisétált az irodából. A léptei egyre gyorsabbak lettek, míg végül futni kezdett, el innen, kifelé az épületből, csak mielőbb ki innen! Rohantában majdnem feldöntötte Scarletet. A szőke bombázó fejhangon visítva szidta az igazgató összes felmenőjét, hetedízig, de a hangját elnyomta a férfi saját tébolyult szívverése, és a fülében zúgó vér.

Csak az otthon biztonsága tudta egy kicsit lecsillapítani az igazgatót; beesett az ajtón, kétszer kulcsra zárta maga mögött, és a következő mozdulatával magához szorította az érkezés neszére elősomfordáló macskáját. Szegény jószág igencsak megdöbbent, de szerette a gazdit, és nem próbált szabadulni; a férfinak pedig elkelt egy kis érzelmi támogatás.



Fél órával később Reeve Tuesti már a második adag méregerős és túlédesített kávét kortyolgatta kicsi, de kényelmes, és jó ízléssel berendezett nappalijában. A haja még nedves volt, és a sampon friss illata belengte az egész szobát. A macska a férfi ölében hevert, és dorombolt, rendíthetetlenül. Reeve viszont nem volt ilyen kedélyes hangulatban. Remegett az egész belsője az idegességtől és lelkiismeret-furdalása volt.

- Tudod, Sidhe – fordult a macskájához, - egyáltalán nem lazák az erkölcseim, vagy ilyesmi. Ez most csak olyan, mintha… - finom, hosszú ujjú keze leírt néhány kört a levegőben, aztán Reeve eltakarta az arcát. – Kit akarok átverni, komolyan…? Igen, eladtam magam azért, hogy ötszáz ember esélyt kapjon egy jobb életre. Nem nagy ár, ha figyelembe vesszük, mennyi az élet és a becsület árfolyama manapság. Az igazság az – az igazgató megvakargatta az állat füle tövét, - hogy félek. És nem tudom eldönteni, hogy mi ijeszt meg jobban, az, hogy majdnem első szóra belementem az alkuba, vagy Rufus maga…

Az önmarcangolás eltartott hét óra ötvenig, amikor valaki csöngetett az ajtaján. Reeve úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéből. Remegő kézzel nyitotta az ajtót, és sápadtan bámult az ismerős arcba: Reno támasztotta az ajtófélfát a szokásos, hanyag stílusában. A fiatal Turk most is úgy nézett ki, mint bármikor, az inge gyűrötten, félig nyitva lógott, a haja, mintha soha nem is ismerte volna a fésűt, és a jókedvű vigyor, ami, ha eltűnt a hosszúkás arctól, a biztos jele volt annak, hogy vér fog folyni.

Reno ellökte magát és kiegyenesedett. Megvárta, amíg Reeve bezárta maga mögött az ajtót, majd az igazgató mellett és mögött elindult kifelé az épületből.

- Sápadtnak tűnik, uram - jegyezte meg a liftben.

Reeve legszívesebben elsírta volna magát. - Mondd csak, Reno... Te jobban ismered az alelnök urat, mint én, mindig olyan... félelmetes, mint általában?

- Van amikor jobban - jött az azonnali válasz. - De előfordul, hogy kevésbé. Miért?

Az igazgató a nyakkendőjét piszkálta, és nem nézett a Turkre. - Felteszem, sejted, miért kéretett magához ezen a késői órán.

Reno vigyorgott. Tudta, persze, hogy tudta, de attól még élvezte ezt a pici macska-egér játékot, és igyekezett a legártatlanabb hangját használni. - Talán. De nem vagyok biztos benne, uram; talán ha elmondaná...?

Reeve felhorkant, és idegesen rácsapott a lift ajtajára, aztán riadtan hátralépett, amikor az kinyílt - megérkeztek ugyanis. A férfi lázasan keresgélte a szavakat, de legendás türelme most éppen vakációzott valahol. - Ne csináld ezt velem Reno! - fakadt ki végül. - Elég rosszul érzem már magam így is...

- Nyugi! - emelte fel a kezeit Reno. A gesztus tényleg csak gesztus volt, ugyanis a testőr elég gyors és képzett volt ahhoz, hogy szükség esetén még így is gond nélkül elérje a fegyverét. - Nem kell félni a főnöktől, mármint kell, de ebben az esetben nem annyira, mert végül is eddig kevés szeretőjét lőtte le a zuhanyban...

Reeve keze reszketni kezdett. - Kösszépen, most már SOKKAL nyugodtabb vagyok...

- Szerintem kedveli magát, uram - jelentette ki Reno egy hamiskás mosollyal, miközben beindította az autót. - Ne idegeskedjen.

Az igazgató elhalóan felnyögött.

A testőr kezdte nem érteni a másik férfit. Elvégre Rufus ritkán kényszerített bárkit is az ágyába, és nem volt akkora ördöngösség visszautasítani úgy, hogy az alelnök ne végeztesse ki a másikat.

- Nézd, ha ennyire nem fekszik a téma, vissza is utasíthattad volna szép finoman, nem? Uram.

Reeve visszasüllyedt az ülés mélyére. - De akkor nem adja meg a támogatást... - hirtelen ráébredt, hogy ez milyen visszásan hangzott, és elpirult.

- Nem tudtam, hogy ez munka-randi - vont vállat Reno és tovább vezetett. A vörös hajtincsek a szemébe lógtak, de ez cseppet sem zavarta, ahogyan a beosztásbeli különbség sem. - Úgy tudtam ez Scarlet stílusa, nem az öné, uram.

- Igen, de... Kell az új munkahely. Muszáj volt megkapni a pénzt. Ő megkérdezte, mire vagyok hajlandó, és... - az igazgató bizonytalan mozdulatot tett a kezével. - Nem én fogok ebből profitálni, tényleg nem. A városnak szüksége van arra az ötszáz munkahelyre. Te jártál a nyomornegyedben, nem, Reno? - fordult hirtelen a vörös TURK felé. - Te láttad, mi van ott. Midgar az én felelősségem, nem hagyhatom, hogy a helyzet tovább romoljon!

Reno lelassította a kocsit és kikerült pár gyalogost, akik leléptek az útra. Már kezdte érteni, hogy a majdnem fájdalmasan naiv Reeve hogyan került ebbe a helyzetbe. A ShinRa általában nem jutalmazta meg az önzetlenséget.

- A nyomornegyed az a nyomornegyed. Ha problémát okoznak, arra van a sereg, és a Turkök

Az út további néhány perce csendben telt. Végül Reno beállt a föld alatti parkoló kapujához, beütötte a biztonsági kódját, majd elgurult a kocsinak fenntartott helyig. - Jöjjön, uram.

Az igazgató mélyet, reszketőt sóhajtott, aztán kiszállt az autóból, kihúzta magát, eligazította meglepően divatos, sportos öltönyét, és kötelességtudóan az ügynök mellé lépett. - Menjünk, Reno.

A testőr belépett a liftbe, és megnyomta a 67. emelet gombját. Már az út végénél tartottak, amikor megszólalt.

- Ha végeztek, vissza fogom kísérni önt, uram. - A lift ajtaja rögtön egy előszobába nyílt, ahonnan egy vastag, tömörfa ajtó vezetett ki. Reno kettőt koppantott az ajtón, majd amikor a zár egy halk kattanással kinyílt, hátrább lépett, hogy beengedje Reeve-et.

- Jó szórakozást, uraim.

Reeve összerezzent és búcsúzóul egy megrovó pillantást vetett a szemtelen Turkre. Aztán felszegte a fejét, és belépett. Remegett a gyomra.

Rufus továbbra is a makulátlan, fehér öltönyt és a fekete garbót viselte, amikor kinyitotta az ajtót. Reeve láttán egy mosoly derengett fel az arcán.

- Gyere beljebb - intett a szoba felé, ami ízlésesen, és pazarlóan volt berendezve. A bőrgarnitúra Reeve egész évi fizetéséből ha kijött volna, az üvegasztal és a klasszikus festmények a falon további vagyonokból. Rufus hanyag mozdulattal fordította el a zárat, majd odasétált a bárszekrényhez. - Italt?

Reeve majdnem rávágta, hogy kávét, de a józan esze azt súgta, az alkohol most sokkal hatásosabb lenne. - Egy martinit, ha lehetne. Köszönöm, uram. - Az igazgató leült a méregdrága kanapéra, és lopva körbenézett. A gazdagság szemkápráztató volt és a férfi érezni vélte a friss gil illatát a levegőben.

Rufus kitöltötte az italt saját magának is, jégkockát ejtett bele, majd odaadta az egyik poharat Reeve-nek. Belekortyolt, majd letelepedett a fotelbe, és egy hanyagnak tűnő mozdulattal átdobta az egyik lábát a másikon.

- Vetkőzz!

Reeve határozott kísérleteket tett rá, hogy ne fulladjon meg a félrenyelt alkoholtól. - Elnézést... - köhögte, és letette a poharat. A keze szinte magától mozdult a nyakkendő csomója felé, és csak egy röpke pillanatra torpant meg, mielőtt lassan meglazította volna a vörös wutai selymet. Reeve felállt, hogy levegye a kabátot is, kilépett a cipőjéből, és gombolni kezdte az ingét. Azon túl, hogy elpirult, és nem mert Rufusra pillantani, nem látszott rajta, hogy milyen szörnyű zavarban van.

Rufus hátradőlt és élvezte a látványt. A másik férfi nem volt kifejezetten izmos, de cingárnak sem lehetett mondani. Az alelnök megnyalta a száját, és letette az üres poharat az asztalra. Széttárta picit a lábait, majd, amikor az ing lekerült a férfiról, kinyújtotta a kezét parancsolóan.

- Gyere ide, Reeve!

A mérnök lehajtotta a fejét, odalépett az ifjú Shinra-hoz, és letérdelt. Még mindig nem mert felnézni, belepillantani azokba a jegesen izzó kék szemekbe. Nem is szólt, várta a következő parancsot.

Rufus megfogta a mérnök állát és felemelte a fejét, hogy ellentmondást nem tűrően megcsókolja. Élvezte, hogy kissé elengedheti magát, mert Reeve-nek semmiféle hátsó szándéka nem volt az éjszakát illetően.

- Gombold ki az öltönyöm és szedd le rólam - mondta Rufus, miután visszahúzta a nyelvét a másik szájából.

Reeve aprót bólintott és nekiállt kigombolni a hófehér öltöny gombjait. Utóbb kicsit közelebb mozdult, hogy lesöpörje a drága, finom szövetet Rufus vállairól. Alatta a fekete garbó és nadrág szinte az alelnök testére tapadt, kihangsúlyozva karcsú derekát, finom alkatát. Mindenki tudta, hogy Rufus rendszeresen kondizik, hogy formában maradjon, de az izmok szinte észrevétlenül húzódtak meg a bőre alatt, nem mutatva, hogy milyen erős is valójában.

- Folytasd csak - mormolta Rufus és a ráfogott Reeve csípőjére, majd lejjebb csúsztatta a kezét. Végigsimított a nadrággal borított fenéken és a combokon, miközben Reeve fülét kényeztette a szájával.

A férfi zöld szemei lecsukódtak egy pillanatra, és az igazgató halkan felnyögött - hiába, a három magányos év, az három magányos év. A teste nem tiltakozott a finom érintés ellen, sőt. Reeve kicibálta a fekete pólót a nadrágból, és közben Rufus bőrén is végigsimítva feljebb húzta azt, hogy levehesse egészen. A régi emlékek kezdtek visszaszivárogni, és ha Reeve igazán igyekezett, ki tudta zárni a zavaró információkat - mármint, hogy a srác éppenséggel a főnöke - és már kezdte határozottan kellemesebben érezni magát.

Rufus egy pillanatra felemelte a kezeit, hogy megszabaduljon a garbótól. Mikor félmeztelen volt újra elkezdte Reeve fenekét simogatni. Fogai végigkarcolták a mérnök állát és torkát, majd belemélyedtek a kulcscsont feletti puha bőrbe.

- A nadrágod útban van - jegyezte meg félig morcosan, félig mosolyogva egy kicsivel később, miután hiába próbálta lehúzni a ruhadarabot.

Nahááát, a srác képes volt úgy viselkedni, mint egy normális tizenkilenc éves, ha kicsit megerőltette magát...! Reeve félénken, de visszamosolygott, és kioldotta az övét, kinyitotta a nadrágot és némi tekergőzés árán ki is bújt belőle. A bőre bizsergett a finom érintésektől és az igazgató egy pillanatra eltöprengett, hol a pokolban tett szert Rufus ennyi gyakorlatra.

Rufus végigpillantott Reeve testén, és a kezét rányomta a kissé dudorodó alsónadrág elejére. Az alelnök saját nadrágja kezdett kissé kényelmetlen lenni, de egyelőre más kötötte le a figyelmét.

- Látom, megfogadtad a tanácsom - mondta egy vigyor kíséretében. Elkapta a mérnök tekintetét, és nem engedte el, ahogyan körbemozgatta a tenyerét.

Reeve agya lázasan dolgozott, hogy két halk nyögés között kisakkozza, mire gondolt Rufus. Ja, igen! - Mindig állom a szavam, uram - suttogta végül a férfi, és finoman végigsimított az ifjú Shinra vállán.

- És másod is áll - felelt Rufus, ahogyan félrebillentette a fejét, hogy Reeve ujjainak több hely legyen kalandozni. Még egyszer végigsimított a szövet fedte testrészen, majd kicsit eltolta a mérnököt. - Kelj fel, le akarok vetkőzni én is.

Reeve halkan kuncogott egy kicsit, smaragdszemei pajkosan felszikráztak egy pillanatra. Fiatalabbnak érezte magát, egyetemistának, aki szívesen kalandozott bármerre, ha megnyílt előtte az út. Arrébb mozdult hát, és lustán a kanapéra támasztotta a könyökét, úgy figyelte a szőkét. Rufus, mi tagadás, igen helyes kölyök volt. Valószínűleg az anyja arcvonásait örökölte.

Rufus pár mozdulattal megszabadult a ruháitól, és a fotel hátára borította őket. Odalépett a kanapéhoz, és egy játékos mozdulattal a hátára döntötte Reeve-et.

- Nos, ideje egy magasabb sebességbe kapcsolnunk - jelentette ki. Gyorsan lehúzta az alsónadrágot a férfiról, majd a combjaira ült. Férfiasságaik összeértek, és Rufus felsóhajtott a váratlan gyönyörtől.

Reeve nemkülönben. Az érintés édes volt és fájdalmas egyszerre, de nagyon jólesett. Az igazgató kezei a szőke combjaira csúsztak, és lassan végigsimítottak rajtuk, kiélvezve a halvány bőr selymességét. Egy pillanatra Reeve átkozottul szerette volna magáévá tenni azt a karcsú, ruganyos testet. Egy pillanatra felhorgadt benne az ösztön, hogy magához szorítsa az ifjút, ölelje, csókolja, és mélyen elmerüljön benne. Ám az érzés gyorsan tovaszállt, átadva helyét a realitásnak: főnököt nem dug meg az ember.

Rufus benyálazta az ujjait, majd végighúzta a nedves ujjbegyeket Reeve ágaskodó vesszőjén. Éhes szemekkel megismételte a mozdulatot, majd felkelt a kanapéról.

- Maradj - mondta, mielőtt Reeve moccanhatott volna, és odalépett a levetett zakójához. A duplacsövű puskát figyelmen kívül hagyva felemelt egy tubust, majd rávigyorgott a mérnökre. Elvégre nem akarta, hogy a másiknak betegszabadságot kelljen kivennie az este után. Visszalépett a kanapéhoz és szenvedélyesen megcsókolta Reeve-et. - Emeld fel a lábaid.

Az igazgató a változatosság kedvéért megint elpirult kissé, de tette, amit mondtak neki. Amíg a kezével nem volt mit csinálnia, az egyiket lazán a hasán nyugtatta, a másikat az egyik combján. Közben remélte, hogy az alelnök nem az a kapkodós fajta, síkosító ide, vagy oda. Elvégre nem tegnap volt, hogy félig részegen kísérletezgetett az egyik legjobb barátjával...

Rufus végigcirógatta Reeve golyóit az olajos kezével, majd lejjebb, és beljebb csúsztatta az ujjait. Nem törődött a kondommal, elvégre nem volt egy napja, hogy átnézte a mérnök egészségügyi lapját, és nem volt mitől tartania egyiküknek sem. A másik kezével felváltva simogatta hol magát, hol Reeve-et, amíg a fekete hajú férfi el nem lazult teljesen.

Reeve levegő után kapkodott. Fel-felnyögött, miközben Rufus ügyködött rajta és valahol idő közben úgy döntött, ha már fizetnie kell, akkor juszt is élvezni fogja. Elmázolt pár verítékcseppet a homlokán, aztán Rufusra nézett, és halkan megszólalt. - Uram...

- Igen? - Rufus visszahúzta az ujjait és kérdőn ránézett Reeve-re.

Az igazgató elmosolyodott. Nem akart, de a dolog valahogy magától jött. - Még... uram. Kérem.

Rufus arcán átsuhant a meglepetés, majd végignyalta a száját.

- Megkapod - mondta, majd a vállára emelte Reeve lábait. A csípőjét előrébb lökve vagy félig behatolt az igazgatóba. Felnyögött, ahogyan körbeölelte a szűk és forró test, és egy lassabb mozdulattal megtette a maradék utat is. - Ó, igen, megkapod...!

Reeve keményen a saját kezébe harapott, hogy fel ne üvöltsön. Egyrészt fájt, égetett, mint Ifrit lángjai, másrészről viszont csodálatos volt! Az éles, fehér gyönyör korbácsként csapott végig a testén, és a férfi dereka ívbe hajlott az édes teher alatt. Zihálva kapkodott levegő után, a körmei a kanapé drága huzatát karistolták. Aztán egy kis idő múlva alábbhagyott mindkettő, a fájdalom és a kéj is. Reeve ellazult, és lehunyta a szemét, visszaejtette a fejét a finom illatú bőrre és átadta magát főnöke akaratának.

Rufus mozogni kezdett, eleinte lassan, majd egyre erősebben, míg végül a teljes súlyát bele nem adta minden lökésbe.

- Igen - zihálta, ahogyan nyitva tartotta a szemeit, a szikrázó gyönyör ellenére. Remélte, hogy Reeve-nek ennyi elég, vagy ha nem, akkor van annyi esze, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat. Ahogyan a saját orgazmusa egyre közelebb és közelebb ért, nem tudott, de nem is akart segíteni az igazgatón.

Szerencsére három év nagy idő, és mikor Rufus kemény férfiassága eltalálta azt a bizonyos pontot a testében, Reeve szemei előtt viharos gyorsasággal kezdett elmosódni a világ. Rövid, rekedt kiáltás tört elő a torkából, és szívből sajnálta, hogy Rufus nem volt hajlandó kicsit közelebb jönni. Szerette volna átölelni a karcsú alakot, a vállaiba kapaszkodni, mikor magával ragadja majd az örvény.

Rufus magában elégedetten konstatálta, hogy Reeve-nek nem volt szüksége a segítségre, majd átadta magát a gyönyörnek egy hangosabb nyögéssel. Amikor a fehér zajon túl már a saját szívverését és lélegzetét is hallotta, Rufus elhúzódott Reeve-től, hogy annak lábai ismét a kanapén legyenek, majd ráfeküdt a másik férfira, még mindig zihálva.

Az igazgató azonnal szorosan az ifjú Shinra köré fonta a karjait, és simogatni kezdte az izzadt hátat és a csatakos szőke fürtöket. Reeve egy kicsit maga is macska volt, szeretett odabújni valakihez és most jólesett Rufus közelsége. A férfi finoman megpuszilta az alelnök kipirult arcát, és remélte, hogy pár percig még ki fog tartani a varázs.

Rufus elmosolyodott egy lassú csókkal jutalmazta az igazgatót. Kisimította a haját a szeméből, és felkönyökölt Reeve mellkasára támaszkodva.

- Erről senkinek egy szót sem. Értve?

- Igen uram, értem - bólintott Reeve. Ő ugyan nem fog dicsekedni azzal, ami ma este történt. - Uram, hadd kérdezzem meg... nem volt kivetnivaló a lelkesedésemben?

Rufus kuncogni kezdett, és megrázta a fejét.

- Semmi kivetnivaló - tette hozzá. Felkelt a kanapéról, majd kinyújtotta a kezét Reeve-nek. - Gyere, vár a zuhany.

A férfi elfogadta a segítséget. Utált piszkos lenni, és a zuhanyozás csábító volt. Még akkor is, ha... Reeve felkuncogott, ahogy eszébe jutottak Reno szavai a zuhanyfülkébe géppuskázott szeretőkről... Aztán a következő pillanatban tágra nyílt a szeme, ahogy leesett neki az a kettő meg kettő, amit a nagy idegességben elfelejtett összerakni. Hogy... mik vannak...!

A meleg vízre nem kellett várni, és bőven volt hely kettejüknek a vízsugár alatt. Rufus hátrasimította a haját, majd megfordult. Nem félt Reeve-től és kifejezetten élvezte, ha kényeztették.

- Mosdd meg a hátam! - utasította az igazgatót egy mosollyal a hangjában.

Reeve viszont kifejezetten élvezte, ha másokat kényeztethetett. Elcsente a szivacsot, és Rufus hamarosan kezdett erőteljes hasonlatosságokat mutatni egy szelet habostortával. Az igazgató elégedetten megszemlélte munkája eredményét, aztán szépen lemosta a szappanhabot, apró csókokkal hintve tele az immár tiszta bőrt.

Rufus meggörbítette a hátát, élvezve Reeve törődését, majd megfordult, hogy megcsókolja a férfit még egyszer. Kilépett a zuhany alól, és maga köré tekert egy nagy, puha törölközőt. Felemelt egy másikat és kinyújtotta Reeve-nek.

- Köszönöm - bólintott az igazgató, és a dereka köré csavarta a puha szövetet. Fel sem tűnt neki, hogy közben halkan dudorászott. A férfi most, melegtől kipirult bőrrel, a szakállában és a hajában csillogó vízcseppekkel és sziporkázó zöld szemeivel nemcsak fiatalabbnak tűnt, de úgy is érezte magát. Nyújtózott egyet, és elégedetten felnyögött. - Ha akarja, meg is szárítom önt, uram.

Rufus elvigyorodott, és közelebb lépett Reeve-hez. Régen volt ilyen lelkes és önzetlen a partnere, és kifejezetten élvezte.

- Csináld. Aztán öltözzünk fel.

A férfit nem kellett külön bíztatni. Módszeresen végigdörgölte Rufus egész testét, és a selymes, szőke hajat. Kicsit meg is fésülgette az ujjaival, hogy ne álljon olyan mulatságosan szanaszét. Közben nem tudta megállni, hogy még egy puszit ne adjon az alelnök arcára. Amikor már nem volt több felszárítanivaló víz Rufus karcsú alakján, akkor törülköző visszakerült a keskeny csípő köré. Ideje volt lassan hazaindulni.

Rufus egy fehér köntösbe bújt bele, és úgy figyelte, ahogyan Reeve lassan magára szedegette a ruháit.

- Reno az ajtó előtt vár - jegyezte meg, amikor a nyakkendő is a helyére került már. Elvégre a testőrei nem igazán hagyták magára, és a Turk alighanem egész idő alatt odakint szobrozott.

Reeve bólintott és mélyen meghajolt. - Köszönöm a kellemes estét, uram.

Rufus elmosolyodott, és az ajtó felé intett.

- Jó éjszakát, Reeve.

- Jó éjszakát uram.

Odakint, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Reeve halkan a tenyerébe nevetett.



~Vége~

2006-03-16