A vándorút kezdete

Aranyszín szememben táncol a lángok fénye, ahogy a tűzvihart figyelem. Furcsa megnyugvás ömlik szét bennem, mint egy pohár hideg víz, pedig a forróság szinte perzsel. Ropogva égnek a gerendák, menydörgésszerű robajjal omlik össze egy fal.

Én pedig állok és nézem, ahogy hamuvá lesz az otthonom.

Semmi baj; én gyújtottam fel.

A tűz, ez a félelmetes, mohó de mégis szent lény felfalja egész gyermekkorom. És jól van ez így. Nem vagyok többé gyerek. A gyerekek kedvesek és ártatlanok, én pedig egy ezerszer is elátkozott bűnös lélek vagyok, így tizenkét évesen. Azt hittem, büntetlenül meg tudom szegni a természet törvényeit, ám a fizetség a vétkeimért szörnyűbb volt, mint a halál.

Megpróbáltam feltámasztani az édesanyámat. Helyette egy szörnyeteg nézett vissza rám az alkimistakörből, és a Kapu elvette Al testét és a bal lábamat. Megöltem az öcsémet, és a jobb karomba került, hogy csak a lelkét bezárjam abba a páncélba. A bűntudat jobban fáj, mintha én is ott égnék el a házban, ahova soha többé nem térek vissza.

Indulnunk kell; a vonat, ami Centralba visz minket, hamarosan kifut a risenbool-i állomásról.

- Menjünk, Al!

Az öcsém bólint és követ. Elsétálok Winry mellett; látom, hogy sír. Nem akarom tudni, hogy miért. Valami arra késztet, hogy megálljak, és rámosolyogjak.

- Majd látogass meg minket, rendben?

Letörölgeti a könnyeit, és bólint, én pedig elfordulok és megszaporázom a lépteimet, mert én is sírni fogok, ha nem megyek el innen, messzire, amilyen messzire csak lehet.

***

Már a vonaton ülünk; késő van, alig néhány utas bóbiskol a kocsi túlsó végében. Én is ásítozom. Al végül megelégeli.

- Feküdj le bátyám, majd felébresztelek, ha le kell szállnunk.

- Kösz Al, - vigyorgok rá, és elvackolom magam az ülésen. Átkozottul kemény, de nem érdekel. Nem érdemlek mást. Összehúzom magamon a kabátot, és lehunyom a szemem.

Eltelik egy perc, kettő, és érzem, hogy nem bírom tovább. Anya csókja mindennél jobban hiányzik, és most még Al sem bújik hozzám, hogy melegítsen, hogy enyhítse ezt a mardosó ürességet bennem. Nagyokat nyelve próbálom visszafojtani a könnyeimet, de nem megy… A gombóc a torkomban fojtogat, és az egész testem remeg a zokogástól.

- Bátyám! Bátyám! – hallom a riadt, fémesen kongó hangot és érzem a páncélkesztyű nehéz érintését. Nem tudok felelni; lefoglal a pánikolás. A fenébe, nem vagyok már pisis, idősebb vagyok, akire Al mindig számíthat, aki megvédi őt, aki erős… Ettől csak még jobban sírok.

- Bátyám… ne sírj, semmi baj, - csuklok egyet, és szinte rávetem magam az előttem térdelő páncélra. Kemény és hideg és [i]a kisöcsémet akarom vissza…![/i]

- Sajnálom Al, annyira sajnálom! Nem így akartam, bocsáss meg!

- Bátyám… - nehéz kezek simulnak óvatosan a vállamra. – Semmi baj, kettőnk hibája, ami történt. De ha megtaláljuk a Bölcsek Kövét, minden rendben lesz. Visszaszerezzük a testemet, és a karod, meg a lábad.

Ez lelket önt belém. Igen, a Bölcsek Köve. Megszerzem és jóváteszem, amit jóvá kell tennem. Az öcsém újra a régi lesz, puha és meleg, mint egy plüssmaci, és megint érezhetem majd a haja illatát… Olyan az illata, mint anyáé volt.

Szipogok, és megtörlöm a szemem. - Igazad van. Először is el kell jussunk Centralba, aztán át kell mennünk az Állami Alkimista vizsgán.

- Central még messze van, bátyám. Aludj addig, szükség lesz az erődre.

Hirtelen rámzuhan a fáradság. Ásítok egyet és felnézek. – Al, az öledbe akarok feküdni.

- Mi? D-de hát a páncél nagyon kemény, és hideg is, nem kényelmes…!

- Csend. Az öledbe akarok feküdni. – A sisakon nem tükröződhet semmiféle arckifejezés, de én mégis látom rajta az aggodalmat.

- Hát jó… - leül, én pedig az ölébe mászok. Elhelyezkedem a karjai közt – a fém valóban piszkosul nyom mindenütt, de nem érdekel. Így vagyok a legközelebb az öcsémhez – ötven centi választ el a lélekpecséttől, amit a saját véremmel mázoltam a páncélra. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy el fogok tudni aludni.

Két nap múlva Centralban leszünk.

 

~vége/kezdődik~