Írók: Kíra & OKami
Páros: Roy Mustang & Edward Elric
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: -
Spoiler: -

Sivatagi Hajnal

A sivatagi éjszaka vérlázítóan csendes és hideg volt. A csillagok égő magnéziummorzsákként ragyogtak a tintafekete égen és a sötétben messzire látszott a terroristák tábortüze az elhagyatott határmenti falu szélén. Ed fogai megcsikordultak. Szívből gyűlölte a sivatagot a szélsőséges időjárásért és a homokért, ami beszivárgott az automailje réseibe. Csak győzze majd otthon kipucolni...! És utálta, hogy Al nincs itt. Soha, sehova nem ment még az öccse nélkül, erre jön Mustang, azzal az alattomos, önelégült vigyorral a képén, és közli, hogy Alphonse egyrészt civil, másrész túl nagy zajt csapna, és ez egy nagy óvatosságot igénylő küldetés, ó, hogy az ég szakadna rá! A szőke oldalra pillantott, ahol az ezredes hevert a homokban.

Mustang átkozódott a foga alatt és eltette az apró, katonai távcsövet, amin keresztül eddig figyelte az ishbali lázadókat. Nem szerette a sivatagot, sem a terepmunkát - nem azért gürcölt éveken keresztül, hogy a hűlő homokban fetrengjen! Azonban nem tehetett mást, Hakuro tábornok parancsának nem mondhatott ellent, bár nem is nagyon akart. Remélte, ha épségben kihozza az ifjabbik Hakurot azzal újabb jó pontokat gyűjthet feletteseinél. Az pedig, hogy az idősebb Elric is itt volt, jelentősen emelte a hangulatát az ezredesnek. Oldalra pillantott és felsorolta, mit látott.

 - Legalább húszan vannak, ha nem többen. Négy nagy sátor, hét ember a tűz körül, öt pedig őrt áll. Fegyver mindnél van.

- Csodás - mormolta az ifjabbik alkimista. - Ha meglátnak minket, ki leszünk tömve ólommal. Megpróbálhatjuk lerohanni őket, de mielőtt elérnénk az első sort, ki leszünk lyuggatva, mint egy darab sajt. Esetleg beosonhatna valaki, hátha ki lehet csempészni a foglyot, de ha észreveszik, az az ember halott. - Töprengett egy darabig. - Valahogy el kéne csalni annyi fegyverest a sátraktól, amennyit csak lehet.

- Nem hiszem, hogy működne - gondolkodott Mustang hangosan. - Egy ember után nem megy húsz, akárki is legyen a csali. Ha biztosan tudnánk, hol van a fiú, a többi sátor felgyújtásával elég nagy felfordulást lehetne okozni ahhoz, hogy épségben megússzuk.

Mustang elhallgatott, és a hátára fordult.

- Mennyivel egyszerűbb lenne ez túsz nélkül...!

Edward lustán félkönyékre támaszkodott és gonoszul vigyorgott. - Élvezné mi, uram? Csak csettintenie kéne és máris minden lángokban állna. Égszakadás-földindulás, plusz egy csillag a vállára. Hát, sajna itt most gondolkodni is kell.

Mustang gyomra megrándult, de az arcára kiült elégedett mosoly elleplezte ezt.

 - Ó, igen. Azok voltak csak a régi, szép idők, az Ishbal háború alatt. Csett, és oda egy ház. Még egy csettintés és hopp, ez egy kórház volt, no sebaj! - Hangja hideg volt, akár a levegő. Mustang rápillantott a fiatalemberre, hogy lemérje a szavai hatását. - Vagy tán nem erre gondoltál?

Edward aranyszemei tágra nyíltak. Egy pár pillanatig csak bámult a mellette fekvő ezredesre, aztán elpirult - bár ez a sötétben nem nagyon látszott -, és elfordult. - Barom...! - mormolta, ám a szokásos meggyőződés hiányzott a hangjából. Kicsit szorosabbra húzta magán a piros kabátot. A fekete flamel megelevenedni látszott a hátán, a kígyó támadásra készen feszült a keresztre. Ed előrevonta aranyszín hajfonatát, és szórakozottan morzsolgatni kezdte. - Odaosonok, és megpróbálom megtalálni a fiút. Ha meglátnak, falat húzok magam köré. Eh, majd kreatív leszek, mint mindig.

Mustang megrázta a fejét miután agya mélyére száműzte a háborúról az emlékeit.

 - Nem. Ketten megyünk. Sajnálatos módon az a fiú prioritást élvez; egyikünk elviszi, amíg a másik eltereli a figyelmet.

Egyértelmű volt, hogy az ezredes magára osztotta a veszélyesebb szerepet, és hangja nem tűrt ellentmondást.

 - Mennyi az idő? Hajnali kettő, három között kéne mennünk; akkor a legálmosabbak az őrök.

A fiú előhalászta az Állami Alkimisták ezüst óráját a zsebéből, és buzgón tanulmányozni kezdte a gyér csillagfénynél. - Hát, addig még van időnk. Éppen éjfél. - Bekattintotta a szépmívű fedelet. - Amit tervez, öngyilkosság. Szitává lövik, ha a szokásos módon kiáll és teljes mellszélességgel csettintgetni kezd. Nincs itt Hawkeye, én meg el leszek foglalva.

- Bizalma megtisztelő, őrnagy - mormolta Mustang, és karjait a feje alá tette, párnának. - Amit tervezek, az a beszédem az előléptetési ceremóniára, nem pedig a temetésemre.

Oldalra nézett, elmosolyodott. Arckifejezéséből hiányzott a szokásos felsőbbrendűség és pökhendiség.

 - Kedves tőled, hogy aggódsz.

Ed apró, de erős teste megfeszült egy pillanatra, aztán duzzogva végignyúlt a homokon, arcát félig karjai mögé rejtve. - Semmi kedvem egyedül végigcsinálni ezt az egészet! - mormolta. Hangja fojtottan jött a piros kabátujjak mögül. - Ha maga nélkül megyek haza, az Isten se mossa le rólam, hogy nem én öltem meg és kapartam el a homokba. Más se hiányzik nekem, mint hogy baja essen, és kilométereken át kelljen vonszolnom magát az izzó napon egy csapat felbőszült ishabalival a sarkamban!

Mustang nevetése halk volt, de szívből jövő. Oldalára fordult, hogy jobban szemügyre vegye a szőke fiatalembert. Keze szinte önként nyúlt ki, hogy kisöpörjön pár hosszú hajtincset a másik arcából. Amint észrevette, hogy mit csinál, Mustang megdermedt egy pillanatra, majd visszahúzta a karját. Szavai halkak voltak, elgondolkodóak.

 - Hidd el, sokan megköszönnék neked, ha elkaparnál; többek között Hakuro tábornok is - mondta és örömtelenül elmosolyodott. - Azonban nem tervezem, hogy golyófogó legyek. Ha megvan a fiú, felgyújtom a távolabbi sátrakat a tábortüzükkel. Így a lángok nem fognak megvilágítani minket, ahogy elmegyünk. Ha mégis lőnének, te falat húzol mindannyiunk köré, én meg a kezükben fogom felrobbantani a fegyvereiket.

Ed oldalra pillantott, és lebiggyesztette az ajkát, mint egy megdorgált kisfiú. - Majd nem felejtem el a lőréseket a falról. Mustang, ha valami baja esik, felrúgom magát. Világos?

- Úgy érzem, túl sok időt töltöttél Hawkeye főhadnagy közelében - jegyezte meg az ezredes. Riza Hawkeye volt Mustang jobb keze és segítője. Rajongott a parancsnokáért, de nem habozott fegyvert rántani, hogyha a férfi megpróbálta elbliccelni a munkáját. - Azt hiszem, meg kell említenem, hogy amennyiben neked esik valami bajod, mert hősködtél, számíthatsz egy alapos fejmosásra.

Edward, akinek világéletében problémái voltak azzal, hogy megfelelő tiszteletet tanúsítson feljebbvalója iránt, ezúttal nyelvet öltött. - A végtagjaim fele fémből van, amiről még a golyó is lepattan. Gyorsabb vagyok, mint maga, továbbá remek harcos.

- És szerény is - tette hozzá Mustang. A szőke alkimista hencegése nem hatotta meg túlságosan. - És vigyázz a nyelvedre, ha sokat mutogatod, még elkapják!

- Hee...? - Ed arckifejezéséről tanulmányt lehetett volna írni. Teljes megdöbbenés és értetlenség tükröződött rajta. - Mi van?

Mustang becsukta a szemeit és elszámolt magában tízig. - Reménytelen eset vagy, az van. Aludj, ha akarsz. Van még másfél óránk.

- Mhh. - Ed fújt egyet. - Túl hideg van, nem tudok így aludni. - A fiú a zsebébe nyúlt, kivett valamit onnan, aztán szöszmötölni kezdett vele.

- Mi az? - kérdezte Mustang, ahogy a sötétben megpróbálta kivenni a dolog alakját. Amíg a válaszra várt, felült, és lerázta a vállairól vastag szövetkabátját. Egy szó nélkül nyújtotta oda a fiatalabb alkimistának, majd visszakönyökölt a homokra. Az éjszaka hideg volt, de volt már hidegebb is, és az ezredes nem bánta a saját kényelmetlenségét, ha az azt jelentette, hogy Ed nem fázik.

Ed is felült, kicsit riadtan. - Megveszett Mustang, oda fog fagyni a homokhoz... Elvagyok én így is, ne hülyéskedjen.  - Lenézett a kezére aztán előrenyújtotta az apró valamit. - Kér csokit...?

- Arányos fizetség a kabátért cserébe - mondta Mustang az alkímia első törvényére utalva. Az alkimisták nem tudtak a semmiből valamit alkotni, csupán ha valamit, arányosan a létrehozandó dologhoz, fel is áldoztak hozzá. - Vedd fel! - tette hozzá, amikor Edward tétovázni látszott. 

- Maga nem normális, Mustang, - közölte Ed, és a vállára kanyarította a meleg szövetet. A kabátujjak mulatságosan hosszúnak tűntek, majdnem elérték a fiú ujjai hegyét. - Szóval. Csoki?

- Kérek. 

Az ezredes elvette egy darabot, és elkezdte forgatni a szájában, hagyva, hogy az íze szétolvadjon. A homok még kellemesen meleg volt a levegőhöz képest, így Mustang ismét a hátára fordult, hogy azt tartsa melegebben. Azt a másfél órát, amíg elindulnak, ki fogja bírni nagyobb probléma nélkül.

- Tudhattam volna, - kezdett bele, amikor lenyelte a falatnyi édességet, - hogy egy gyereknél mindig van csoki.

- Nem vagyok gyerek! - sziszegte az aranyszőke alkimista nyomatékkal. - A csokit Hughes alezredestől kaptam, Al meg a zsebembe dugott egy marékkal, mielőtt elindultam volna.  - Ő is a szájába tömött egy darabot. - Örülnék, ha a szekálást máskorra halasztaná!

- Hughes egy nagyra nőtt gyerek, így ez nem jó kifogás - vigyorgott Mustang és vett még egyet. - Bár ez még mindig a jobb, mintha Elisyáról adott volna egy marék fényképet.

- Azokat otthon hagytam, - felelte Ed fapofával.

Mustang hangtalanul nevetett és közelebb gördült egy kicsivel.

 - Aludj! Egy óra múlva felébresztelek majd - közölte Eddel.

Ritka látvány volt az engedelmeskedő Fullmetal; megért volna egy fotót, ahogy leheveredett az oldalára, és összehúzta magán a sötétkék kabátot. Hús-vér karját használva párnának, az aranyszemű Elric szusszantott. - Nagy kovászban leszünk, ha elalszik, én meg nem ébredek fel, ugye tudja...?

- Legfeljebb eltemet a homok - mormolta az ezredes. Igazából, a fiú bizalmatlansága kissé érzékenyen érintette Mustangot, de nem engedte meg magának, hogy ezt ki is mutassa. - Esti mesét nem kérsz?

Ed megint duzzogni kezdett. Nagyon jó volt benne. - De. Meséljen a piros kabátos alkimistáról, akit meg akart enni a tűzokádó farkas.

Mustang somolygott, bár ez a sötétben nem volt látható.

 - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy farkas és egy alkimista. A farkas megette az alkimistát, amikor az túlságosan felbosszantotta, és boldog nyugalomban élte le hátralévő, hosszú éveit. Itt a vége, fuss el véle! Tudod, a saját alvásidődből mennek el ezek a percek.

Ed mélységes megbántottsággal ajakbiggyesztett még pár másodpercig, majd valami igencsak nyomdafestéket nem tűrőt mormolva a másik oldalára fordult és becsukta a szemét.

Mustang elnyomott egy ásítást és várt, amíg a fiatalember légzése egyenletessé és méllyé csillapult. Közelebb mozdult, és átölelte az alvó alkimistát egy természetes, gyengéd mozdulattal. Nem volt olyan hosszú idő az az egy óra, de éppen elég volt az ezredesnek. Mikor letelt, feltérdelt és megrázta Edet.

- Mmmm, - jött az intelligens válasz, és Edward még jobban összegömbölyödött.

- Kelj fel, Ed! - suttogta Mustang és egy kicsit hevesebben megrázta az alvót megint. Nem volt vesztegetni való idejük, és az ezredes szíve szerint indult volna azonnal.

- Nemán'... - Fullmetal-t nem volt egyszerű dolog felriasztani. Sokat aludt, és mélyen. A fiú a hátára fordult és meg mindig félálomban megnyalta az ajakait. - Haggyá' alunni...

Túlságosan vonzó lehetőség lett volna kihagyni ezt az alkalmat. Mustang előre hajolt és hozzányomta a saját száját Edéhez. Reménykedett benne, hogy a szőke alkimista majd álomnak hiszi ezt a rövidke és egyszerű csókot, ha ugyan emlékezni fog rá. Mustang visszahúzódott és kisöpörte a fekete hajtincseit a szemei elől.

Ed kinyitotta a szemeit. Egy darabig bámult a föléhajló férfira, aztán mélyen elpirult. - Né', már hajnal van...?

- Így van, és ideje felkelni - felelte Mustang egy szolid vigyorral. A pír jól állt Ednek, tovább hangsúlyozva aranyszín szemeit és az arccsontjait. - Vár ránk egy megmentendő túsz.

- Ja, télleg... - még mindig pipacspirosan, Ed feltápászkodott és lerázta magáról a kabátot. - Umm, nem fázott...?

- Csak félig-meddig - mondta az ezredes. Nem volt bolond, hogy elárulja, hogy az egyik oldalát bizony Ed mellett melegítette. Elvette a kabátját és belebújt. A szövet átvette Ed tiszta illatát is, összekeverve Mustang sajátjával. Elővette a katonai távcsövet és rábámult a táborra, megkeresve az éjféltájban kiszúrt őröket is.

 - Nézzed meg te is, merre érdemes mennünk - mondta, és odanyújtotta a távcsövet.

Ed végigtanulmányozta a terepet. - A bolondok nem védik a hátukat. Nem hiszik, hogy valaki a közelükbe megy. Ehh, attól tartok az a nagyobbik sátor lesz, amit mi keresünk, uram. Valószínűleg a vezérük is ott van. Nem lesz egyszerű dolgunk, de... hmm, zajosak leszünk, úgy értem, egy fallal már méterekről körbe tudom venni a nagy sátrat, vagy settenkedünk, amíg csak lehet?

- Settenkedünk, amíg csak lehet. Ha a vezérük és a túsz egy helyen van, és mi felhívjuk magunkra a figyelmet, akkor lőttek a fiú életének - mutatott rá Mustang. A zsebébe nyúlt, és elővett egy pár fehér kesztyűt, amelyre vörös tintával alkimistakörök voltak festve. Felhúzta őket, majd egy félmosolyt villantott Edre.

 - Mehetünk?

Ed visszavigyorgott, és bólintott. - Gyerünk!

A dűnék között végig kúszni nem volt túl kellemes. A levegő tovább hűlt és a metsző szél is fel-feltámadt, a két Állami Alkimista arcába fújva az érdes port. A fogaik között megcsikordultak a homokszemcsék, és jó néhány beleragadt a fiatalabbik fémből készült végtagjainak olajozott hajlataiba. Néha percekre is megálltak, amíg az ishbali őrök elfordultak, és nagy ívekben kerülték azokat a buckákat, amikre könnyű volt a rálátás.

Így szerencsésen megérkeztek egészen a tábor széléig. Pár percnyi várakozás és, néhány elsuttogott mondat után Edward kihasította a legnagyobb sátor hátát, és mindketten beóvakodtak az újonnan nyitott bejáraton. Az ishbaliak leterített prémeken aludt odabenn, az egyik sarokban egy megkötözött gyerek pityergett csendesen.

Mustang a túsz felé bólintott, ahogyan tovább kereste a lázadók vezérét.

Ed puha macskaléptekkel odaosont az ifjú Hakurohoz és megvillantotta felé az ezüst zsebórát. A gyerek azonnal elhallgatott; ismerte a jelvényt, tudta, hogy csak Állami Alkimisták viselhetik. Edward összeérintette a két tenyerét, majd a kötélre helyezte az ujjhegyeit és az azon nyomban a földre hullt.

Mustangnak nem kellett soká keresgélnie. A bejárat mellett egy magas, széles vállú ishbali hevert, álmában is szorosan markolva ósdi, de még mindig jól karbantartott fegyverét.

Mustang parancsában benne volt az is, hogy ölje meg a lázadókat. Az ezredes mégsem lépett közelebb, hogy kivitelezze ezt, hanem az alvókon tartva a szemét kihátrált a sátorból, miután Ed és a másik gyerek is kilépett. Remélte, hogy csendben el tudnak menni.

Vesztükre az egyik őr éppen ekkor jött be, alighanem a váltótársáért, és meglátta őket.

 - Behatolók! - kiáltotta a meglepett ishbali, de ez volt az utolsó mondata. Mustang csettintet. A kesztyűjén lévő alkimista körrel egy tiszta oxigénből álló ösvényt alkotott a terroristáig, amin a különleges anyag összedörzsölésével keletkezett szikra végigrohant. A láng elnyelte a férfit, de már túl későn.

Edward látta, hogy a csendes kilopakodásnak már lőttek, így nem fogta vissza a hangját. - Gyerünk Mustang, vissza, kifelé! - A riadt kisfiút átkarolva nekiiramodott, hogy a sátrak mögött próbáljon eltűnni az éjszakában. Biztosra vette, hogy az ezredes követni fogja, elvégre a fickó csak egy nagypofájú disznó, nem őrült...

Az ezredes tovább hátrált, hogy elég messze legyen a sátortól, mielőtt felgyújtaná. Két lépéssel később ismét csettintett, ahogyan az ishbaliak vezére feltérdelt. A fegyvert, egy kiszuperált amestrisi géppuskát azonnal a vállához emelte és lőtt. Körülötte a sátorponyva égni kezdett, majd az embereivel együtt őt is elnyelte a lángtenger.

A sivatag sötétjét megtörte a tűz, kirajzolva, ahogyan Mustang a földre esik, kezét az oldalára szorítva.

- EZREDES!!

Lövések dördültek az éjszakában, ishbali kiáltásokkal keveredve. Egy férfi az aranyhajú alkimistát is kiszúrta és rálőtt. Szerencsére Ed idejében észrevette és s földre vetődött, magával rántva a tábornok visító fiát. A golyó azonban így is lehorzsolta a vállát. Edward színes kifejezésekkel nyugtázta a helyzetet, majd tapsolt és a földhöz csapta a két tenyerét. Közvetlenül a puskás férfi lába alatt megmozdult a talaj, és a következő pillanatban egy hatalmas kéz emelkedett ki a homokból, a markában tartva a vergődő ishbalit. Ed gonoszul vigyorgott majd megint tapsolt és ezúttal mindenkinek része lehetett a lenyűgöző látványban, ahogy a fiú alkímiája működésbe lépett: kékes villámok rohantak végig a földön, a talaj megreszketett és egy négy méter magas fal zárta körbe az egész tábort.

Mustang összeszorított fogakkal fél térdre emelkedett. Pokolian fájt a lövés, de nem maradhatott itt! Kesztyűjét átáztatta az oldalából bőven folyó vér, és sejtette, hogy nemsokára el fog fogyni az ereje. Felállt, bár térdei remegtek az erőfeszítéstől, és egy pillanatra meg is szédült. Minden levegővételt újabb és újabb kínzó tüskének érződött. Az ezredes kiegyenesedett, amennyire csak tudott, és Ed felé indult.

 - Kösz - jegyezte meg.

- Fekszik vissza, maga barom állat?! - üvöltötte Edward. - Az istenit, tudtam, hogy ez lesz! - Odarohant a dülöngélő férfihoz és vállon ragadta. - Lefeküdni! Legalább be kell kössem a sebet, különben elvérzik itt nekem!

- Ne ordíts, nem vagyok süket! - jegyezte meg Mustang és letérdelt a homokba. Ha megint lefekszik, nincs az az Isten, amiért ismét felkelne. - Kössed be, aztán tűnjünk innen.

Egy újabb taps, és a fiatalabb alkimista fém-karja éles pengévé változott. A csillogó acél az ezredes kabátjába mart, lehasítva belőle egy jókora csíkot. Két újabb taps és Ed máris a férfi egyenruháját tépte, hogy hozzáférjen a golyónyomokhoz. - Bocs, ez a’sszem fájni fog. - sietős mozdulatokkal Mustang dereka köré tekerte a fehér gyolcsot, és meghúzta a végét, hogy a kötés szoros legyen.

Mustang átkai kreatívak voltak, már amikor volt elég levegője beszélni. Megragadta Ed vállát és pár másodperc után, mikor a fájdalomtól már nem táncoltak csillagok a szeme előtt, felállt. Bólintott egyet köszönetképpen, majd odalépett a dermedten álló gyerekhez.

 - Hakuro úrfi, jól van? - kérdezte.

A fiú ajkai remegtek, az erejéből csak egy bólintásra futotta. A következő pillanatban ugrott egyet, ahogy valami tompán puffant, és előremutatott, Ed falára, ami lassan málladozott, ahogy az ishbaliak belülről bontani kezdték.

Ed felmordult és körbepillantott. Aztán szélesen elvigyorodott. - Ma szerencsés napunk van. Ahhoz az autóhoz, gyorsan! - Egy kopott de aránylag jó karban lévő, dzsip-szerű jármű parkolt az egyik ház árnyékában. Még pár teli kanna is hevert mellette.

- Indítsd be! - utasította Mustang Edet, majd előretartotta a tiszta kezét. Mikor meghallotta a gőzmotor halk zúgását, csettintett egyet. Nem várta meg az eredményt, inkább megfordult, és felkapaszkodott az autóra.

Fullmetal a gázba taposott és hátrapillantott, hogy lássa, mindenki megvan-e. Egy fiú, egy ezredes, rendben. Az ishbaliak üvöltését igyekezett kirekeszteni a tudatából. Szerencsére a leomló fal nyomán felcsapó porfelhő jótékonyan elrejtette a látványt.

Mustang hátradőlt az ülésen, és egy lassú, precíz mozdulattal lehúzta a vértől csatakos kesztyűjét. Zsebre gyűrte, de a másik darabtól nem mert megválni. Még mindig az ellenséges területen jártak. Sóhajtott tanulmányozni kezdte az elszántan előre bámuló szőkét. Egy idő után a szeme megakadt valamin.

 - Vérzel.

Ed úgy nézett a vállára, mint aki most látja először. - El is felejtkeztem róla. Csak egy karcolás.

- Természetesen - bólintott az ezredes. - Ha hozzáérnék, visítanál. Tudod egyáltalán, hogy hová megyünk?

A kocsi akkorát fékezett, hogy majdnem elharapta a nyelvét.

- Először is, - kezdte Ed villámló aranyszemekkel - nem szokásom visítani. Kösse be! MOST! Másodszor: nem, fogalmam sincs, merre megyek, azon kívül, hogy valamerre Lior felé. - Arrogáns mozdulattal kapott a kesztyűtartó felé és felhorkant, mikor kifordult belőle egy térkép. - De ma valóban piszok mázlink van.

Mustang ránézett a már amúgy is tönkre tett kabátjára, és sóhajtva letépett belőle egy csíkot.

 - Alakítsd át gézzé! - mondta. Elvette a térképet és pár másodperc után rámutatott Liorra, majd a sivatagban a rablók helyére. A város környékén volt pár falu, és félúton egy kisváros is, Pogal. - Itt álljunk meg. Ha jól emlékszem, van kórházuk, és egy kisebb helyőrségünk ott állomásozik.

- Jól hangzik. - Ed tapsolt és a sötétkék szövet fehérré fakult a kezében. Aztán a még mindig riadt kisfiúra nézett és elmosolyodott. - Most már minden rendben. Ne félj, hazaviszünk apádhoz. Kérsz egy kis csokit?

- I-igen... - hangzott a válasz. A két fiatal megosztozott a maradék édességen, amíg Mustang lecsupaszította Ed karját. Szerencsére valóban csak felszíni sérülés volt, így az ezredes megnyugodott kissé. Szorosan a seb köré tekerte az anyagot, majd visszahúzta rá a piros kabátot.

- Kész is vagy. Hakuro úrfi, - fordult hátra Mustang, - nem fázik?

- E-egy kicsit, - jött a reszketeg válasz.

Mustang bólintott és levette a kabátját. Az oldala belesajdult a mozdulatba, de inkább ez, minthogy a tábornok felháborodjon, mert a pici fia náthás lett... Kivette a zsebéből a véres kesztyűt és a lábai elé ejtette, majd hátranyújtotta a ruhadarabot.

- Egy kicsit viharvert, de remélem megfelel - mondta.

- Köszönöm! - a gyerek arca hálától ragyogott. - Az apám hálás lesz önnek, izé... ezredes. - Ha a nevet nem is, a rangjelzést jól ismerte; nemhiába, katona fia volt. - Mikor érünk ha... illetve, valami városba...?

- A nevem Mustang - segítette ki az ezredes a fiút, nem kevés hátsó szándékkal. - Pogal a legközelebbi város, jó egy órányi autóútra. Onnan telefonálunk a főhadiszállásra, és alszunk is pár órát. Aztán Hakuro tábornok utasításának megfelelően vonatra ülünk. Onnan már egyszerű lesz az út a fővárosig, bár kicsit hosszú.

- Umm, értem. Köszönöm, Mustang ezredes. Nem baj, ha egy kicsit lefekszem...?

- Aludjon nyugodtan. Majd felébresztjük, ha megérkeztünk Pogalba - felelt Mustang, majd visszafordult, és kinézett a szélvédőn. A hajnalhasadás közel volt már.

Az ég alján lassan megfakult a feketeség, ahogy a terepjáró teljes sebességgel haladt a homokon. Ed biztos kézzel vezetett, bár időnként kényelmetlenül fészkelődött. Nem az ő méretére szabták a járművet.

A kisfiú a hátsó ülésen mély álomba zuhant, Mustang kabátjába burkolózva.

Ed oldalra pillantott. - Jól van?

Mustang elgondolkodott egy pillanatig, de fáradt volt a szokásos szópárbajaikhoz, és a látótere széle kissé homályos volt.

- Voltam már jobban is, de megmaradok - felelte végül. - A'sszem tartozom neked eggyel.

- Ezt megjegyzem, - vigyorgott Edward. - Csak tartson ki a városig, hogy be is hajthassam.

- Ez elgondolkodtat, hogy vajon miféle dolgot kérsz majd? Van már ötleted?

- Eehh... Nem is tudom. Fizetésemelés, nincs több piszkálódás, valami ilyesmi. Meglátjuk. - Kicsit elgondolkodott, aztán elmosolyodott, az utat figyelve. - Vagy valóra váltom az álmaim... mormolta, inkább csak magának.

- Az első kettőről akár most lemondhatsz - vigyorgott Mustang. - Azonban álmodni jó - tette hozzá ugyanolyan halkan, mint Ed. Az ezredes tekintete elkalandozott, a látóhatár peremén megjelenő fénylő korongot nézte egy pár másodpercig, majd elfordította a fejét. A sivatagi napfelkelte gyönyörű volt, de túl éles és gyors ahhoz, hogy az ember megfelelően alkalmazkodni tudjon hozzá.

Az idő csendben telt egy darabig, amíg meg nem jelent a láthatáron a város sötét tömege. Ed megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ölni tudott volna már egy marék fájdalomcsillapítóért, a válla cudarul sajgott és a hajnali harmattól csak még jobban fázott. - Oké, mindjárt ott vagyunk, - mondta jókedvűen és az ezredesre pillantott.

Mustang szemei csukva voltak, a feje a háttámlának döntve. Úgy tűnt, mintha aludna, de az oldalát szorító keze, amelyet az út során vörösre festett a vére, és a vékony vonallá összeszorított száj másról árulkodtak. Fekete szemeit rávillantotta a szőke alkimistára, és bólintott.

 - Menj be a főtérre. Még nem lesz senki sem ébren, így előbb a helyőrségre megyünk. Onnan az ügyeletes már el fog tudni irányítani minket a kórházig.

A félelem úgy ömlött szét a fiatalabb alkimista bensőjében, mint egy pohár jeges víz. - Tartson ki, Mustang, - mormolta majdnem könyörögve, és a gázra taposott. A kocsi megugrott és veszett iramban kezdte fogyasztani a hátralévő kilométereket. Edward érzékei kiélesedtek a vérében szétáramló adrenalintól és gyakran a feljebbvalójára pillantott, hogy meggyőződjön, a férfi még magánál van.

- Óvatosabban! - sziszegte az ezredes, amikor egy bucka jobban megdobta a kocsit. Ezernyi vörösben ragyogó csillag táncolt a szeme előtt a hirtelen jött fájdalomtól. - Egyikünknek sem tesz jót a rázkódás.

Amint az őrült száguldás kissé alább hagyott, Mustang hátradőlt, és egy félmosollyal jutalmazta Edet.

 - Meglep, hogy ilyen jól tudsz vezetni.

- Mindenesetre jobban, mint maga. - Mustang sosem vezetett. Mindenhova Hawkeye főhadnagy, esetleg Havoc hadnagy fuvarozták. - Ezt is meg kellett tanulnom... Eleget kódorogtam hozzá a világban.

- Hmf. Kíváncsi vagyok, ki adta át a volánt egy tizenpár éves fiúnak először - jegyezte meg Mustang. Nem szerette, ha valaki az ő kárára dicsekedett. Ilyenkor, amennyiben egy feljebbvalója tette összeszorított fogakkal tűrt, vagy pedig provokálni kezdte a másikat.

- Nem fogja elhinni... Egyszer Al-lal találtunk egy autót az árokban. A sofőr a volán mögött majdhogynem haldoklott. Öö, szívroham, vagy valami ilyesmi. Nem volt messze a város, így beültem a volán mögé, és... valahogy eljutottunk a kórházig. Gyorsan, mindenesetre. A fickó túlélte. - Ed büszkén vigyorgott. - Azután, ha lehetett, bekértem magam a kormány mögé, hogy gyakoroljak. SOKKAL jobban vezetek, mint Winry. Az a nő egy őrült, ha gépek közelébe kerül!

A történet érdekes volt, és Mustang még nem hallotta - bár lehet, hogy az egyik jelentésben a sok közül benne volt ez is -; éppen megfelelt arra, hogy elterelje mind a kettejük figyelmét a sebekről. Az utolsó mondaton az ezredes elmosolyodott, és jókedvűen megrázta a fejét.

 - Mindenkinek megvan a maga szenvedélye. Rockbell kisasszonynak a mechanika, neked az alkímia.

Edward kinyitotta a száját, hogy megjegyezze, az alkímia kevésbé veszélyes. Aztán inkább mégis becsukta, és csendben maradt. Fém-keze fogást váltott a kormányon.

Mustang felnézett, ahogyan beértek a város legszélére.

- Lassíts le - utasította a fiút, és megpróbálta kihúzni magát. A következő pillanatban visszahanyatlott az ülésre néhány átok kíséretében. - Keress egy főutat, ha katonát látsz, állj meg mellette.

Ed az ösztöneire hallgatva a város belseje felé vette az irányt. A katonai főhadiszállások általában a központban voltak felállítva. Talán tíz perc után meg is pillantotta a halványzöld amestrisi lobogót egy épület homlokzatán. - Ez az! Egy perc és ott vagyunk!

A dzsip a sorompó előtt megállt, és az éjszakára beosztott őr a fegyverét előkészítve közelebb lépett. Amint megpillantotta a kocsiban ülő ezredest megdermedt, és szalutált. Mustang viszonozta az üdvözlést, és egy pár mondat után a katona készségesen elmagyarázta, hogy merre van a kórház. Két sarokkal később jobbra kellett fordulni, és volt éjszakai ügyelete.

 - Menjünk, őrnagy - jegyezte meg az ezredes.

Ed a gázra taposott ismét; Hakuro fia majdnem legurult a hátsó ülésről. A gyerek álmosan felnézett, nyavalygott valamit, és visszaaludt.

Pontosan három perccel később egy alacsony, szőke fiú vágtatott be Pogal kórházának előcsarnokába. - Egy hordágy kéne, de gyorsan. Odakint a kocsiban egy ezredes hever átlőtt oldallal. Sok vért vesztett.

Az ügyeletes nővér azonnal segítséget hívott - két másik ápolót és egy orvost -, akik kimentek, hogy ellássák a sérültet. Mustang nem tiltakozott a bánásmód ellen, csupán az arckifejezése árulkodott arról, hogy mennyivel szívesebben ment volna be a saját lábán. A műtő ajtaja becsapódott az ezredes mögött, és Ed ott maradt az ügyeletes nővérrel a tiszta és fertőtlenítőszagú előcsarnokban.

- Uram, kérem jöjjön velem - jegyezte meg a nővér, akinek a mellkasán az "Eve" név volt olvasható. - Az ön sebét is el kell látni, és azután megmutatom, hogy hol várakozhat, amíg az ezredessel nem végez Dr. Fayard.

- Ööö, az igazság az, hogy a kocsiban felejtettünk egy tábornoki sarjat, - vidámkodott az idősebb Elric. - Behozom a srácot. Kellene neki valami ágyféle, és talán némi meleg étel. Terroristák karmai közül mentettük ki ugyanis, - tette hozzá magyarázólag. - Utána a rendelkezésére állok, hölgyem.

A nővér szemei tágra nyíltak. Maga köré húzta a kardigánját, ami eddig a szék hátán pihent, és kiszaladt a kocsihoz. A fiú a túlméretezett kabátban még mindig aludt, de amikor Eve gyengéden megrázta, felriadt.

- Gyere - mosolygott rá a nő, és kinyújtotta a kezét.

A fiú álmosan pislogott, és engedelmesen kimászott a kocsiból. Aztán Edre bámult. - Mustang ezredes...?

- Jó kezekben van, az orvosok gondját viselik, - felelte az aranyhajú alkimista mosolyogva. - Ne féltsd. Gyere, ha éhes vagy, kapsz enni, aztán alhatsz tovább.

Eve kézen fogta a fiút és bevezette a kórházba. Pár diszkrét pillantással meggyőződött arról, hogy az ifjabb Hakuro nem sérült meg sehol. Kerített neki egy üres, kétágyas szobát és lesegítette róla a kabátot.

 - Várj itt, hozok valami meleget - mondta, és az idősebb fiúhoz fordult. Barna haján megcsillant a kora reggeli napfény. - Kérem, kövessen, uram. A vállán kívül sérült valahol?

- Nem, csak ott. Golyóhorzsolás. Hoppá... - Ed megingott kicsit, ahogy a talaj egy pillanatra meglódult alatta. - Hogyaza... öh, elnézést.

A nővér kinyújtotta a kezét, és megtámasztotta a szédelgő alkimistát.

- Jöjjön, itt a vizsgáló. Leszedem a kötést, kitisztítom a sebet, aztán ön is megy aludni a másik fiú mellé. - Hangja nem tűrt ellentmondást.  A függönnyel elválasztott helyiségben leültette Edet egy székre, és a kezébe adott egy pohár vizet pár tablettával.

- Fájdalomcsillapító.

- Hurrá, - vigyorgott az aranyszemű, és a szájába tömte az összeset. Egy korty víz le is vitte mindet, de Ed, biztos, ami biztos, utánaküldte a többit is. - Kaphatok pár falatot esetleg enni? Aú! - A géz beleragadt az alvadt vérbe és fájt, amikor a nővér óvatosan eltávolította.

- Természetesen, de majd csak a szobában - bólintott a nővér. Előbb alkoholos vattával, majd egy bocsánatkéréssel jóddal is kitisztította a horzsolást - az egyik jobban csípett, mint a másik. Végül tiszta gézt vett elő, és újrakötözte a sebet. Rámosolygott a szőkére.

 - Készen is vagyunk.

- Hurrá, - nyögte Edward, ezúttal kevesebb lelkesedéssel. - Ételt szeretnék, és három napig aludni. Illetve... - könyörögve nézett a nővérre. - Szeretném, ha valaki felébresztene, ha az ezredeshez már be lehet menni. Tudni akarom, hogy van, nincs-e komolyabb baja.

- Meglátom, mit tehetek - mondta Eve. Visszakísérte a fiút a szobába, ahol a tábornok fia a lábát lógázta az egyik ágyról. Rövid időn belül visszatért két tányér meleg levessel. - Nemsokára lesz rendes reggeli is, amikor a pékségekből megjön a friss kenyér és zsemlye.

- Kibírjuk, - jelentette ki az alkimista. Nekiesett a levesnek, és rekordidőn belül eltűntette. - Köszönöm, - adta vissza a tányért. Lerúgta a bakancsát, és ruhástul végignyúlt az ágyon.

A nővér behúzta az ablakon a sötétítőt, és megmutatta a mosdót. Amikor Hakuro fia - immár kórházi pizsamában - is lefeküdt aludni, halkan betette maga mögött az ajtót.

Fél perc múlva már csak a két fiú ütemes szuszogása hallatszott.

 

Két órán át tartott az operáció. A golyó mélyre hatolt, de szerencsére semmilyen fontosabb szervet nem ért; az ezredesnek szerencséje volt. A vérveszteség azonban az életét fenyegette.

Mustang karjába folyamatosan csöpögött az infúzió, ahogyan a férfi mélyen és álomtalanul aludt. Az oldalán a varratot szoros kötés fedte.

Eve friss zsemléket, némi felvágottat és tejet tett egy tálcára, majd bement, hogy felébressze a szőke fiút.

Edwardnak valahogy most kevesebb ébresztgetés kellett, habár a nővér már majdnem feladta, mikor az álomtól ködös aranyszemek felnyíltak végre. - Uuuuhh... Az ezredes?! - ült föl a fiatal alkimista hirtelen. - Hogy van?

- Jó reggelt! Egyen reggelit, de hagyjon a másik fiúnak is - mondta válasz helyett a nővér. - Az ezredes túl van az életveszélyen, most alszik.

Ed maga is meglepődött, mennyire megkönnyebbült a hír hallatán.  - Köszönöm, nővér, - bólintott udvariasan, és elvett egy zsömlét. Harapott hozzá egy kis sonkát is.

A tejesüveget nagyon gondosan nem vette figyelembe.

Eve addig felrázta a párnát és megigazgatta a takarót, majd kinyújtotta a kezét Elric felé. - Jöjjön. Én nemsokára megyek haza, és a nappalos nővér nem az engedékeny típus. - Mosolygott.

- Köszönöm, - ismételte Ed és egy hirtelen ötlettől vezérelve belekapaszkodott a nővér kezébe. Az érzés szívet sajdítóan távoli és ismerős volt.

Eve átvezette a kórház másik szárnyába, és benyitott az egyik szobába. A sötétítők itt is be voltak húzva, bár csak egy fekhely volt odabenn. Mustang az ágyon feküdt, arca kisimult, szinte megfiatalodott.

 - Csak öt perc, uram - jegyezte meg Eve aztán becsukta az ajtót Ed mögött.

Ed odasietett az ágyhoz, közelebb húzta a széket és egy darabig némán bámulta a felettesét.  - Mondanám, hogy dögölj meg, de hazudnék, - suttogta végül. - Örülök, hogy túlélted. Nem tudom, miért, mert ha felgyógyulsz, megint piszkálni fogsz, de azt hiszem... - a kezébe vette az ezredes kezét, amely a takarón pihent. A halvány bőr sima volt és puha, gondosan ápolt. Ed az arcához emelte, és csókot lehelt a meleg tenyérbe. - Hiányoznál. Megszoktalak már, mint Al-t, utálnám, ha egyszer csak nem lennél ott többet.  - Lehunyta a szemeit, ahogy érezte a könnyeket. - Hülye Mustang... nagypofájú, arrogáns disznó. - Lenézett a férfi arcára és bele sem gondolva, mit csinál, közelebb hajolt a sápadt archoz. - Nem volt álom... tudom! - rebegte a fiú és az ajkait az ezredeséhez érintette.

Mustang nem reagált, túlságosan mélyre merült az álmok tengerében a gyógyszerek hatására.

Ed gyomrát csomóba rántotta a csalódottság. - Ez nem lehet igaz... Azt akartam, hogy felébredj, hogy tudd, hogy... Ez nem lehet igaz, a fenébe, te gazember...! - még egyszer megcsókolta az ezredest, aztán kimenekült a szobából.

Pár perc múlva, mikor lecsillapodott, eszébe jutott, hogy talán nem ártana beszólni a fővárosi főhadiszállásra, hogy megvan a túsz, lehet készíteni a vörös szőnyeget. Rögvest keresett is egy telefont, hogy lerendezze a beszélgetést, utána pedig visszasétál a terembe, ahol aludt, hogy ebédig tovább szundítson.

Egy másik nővér ébresztette a fiút. Idősebb volt, őszülő haja szigorú kontyba volt fonva és zöld szemei hűvösnek tűntek.

 - Uram, Elric őrnagy, kérem ébredjen!

- Őrnagy...? Ja, igen, az én vagyok. Igen, nővér? Mi történt? - "Remélem, semmi...!" - tette hozzá magában.

- Az ezredes úr beszélni akar magával - jött a válasz.

- Igazán? Magához tért? Köszönöm hogy szólt nővér, már megyek is! - felkapva rövid, fekete kabátkáját, Ed kisietett a teremből.

A másik szobában Mustang az ágyon ült, és a vénájába vezetett tűre meredt. Úgy fél órája tért magához, és a nővérből néhény mosoly és bók után sikerült kihúznia, hogy pontosan mi történt amióta megérkezett ide.

- Jó reggelt, vagy inkább jó napot, ezredes! - Ed vigyorgott, mint a tejbetök, egyszerűen nem bírta visszafogni magát.

- Jó napot! - Mustang ránézett a fiúra, majd rámutatott az ágy melletti székre. - Telefonálni kell Hakuronak, hogy ne gyötörje tovább Hawkeye-ékat.

- Megvolt, - legyintett Edward. - Felhívtam a főhadiszállást még a reggel.

Mustang arcán átfutott a meglepetés, amit gyorsan követett az elégedettség.

 - A menetrendet is megnézted? - kérdezte, egy félmosollyal. - De mindegy is. A holnap reggeli vonattal megyünk tovább Central felé. - Várt egy pillanatot, majd kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Ed vállát. - Hogy vagy?

Ed még idejében észbekapott, mielőtt belemozdult volna a gyengéd érintésbe, mint egy simogatást váró macska. - Jól, köszönöm. A nővér kitisztította és átkötötte a sebet, nem lesz vele gond. És maga? - az aggodalom ott vibrált a hangjában, halkan, de érezhetően. - Sok vért veszített. Fáj még?

- Egy kicsit. Majd ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, panaszkodom - mondta az ezredes a régi vigyorával. Nem engedte le a karját, inkább odébb mozdította. Ujjai végigsimították az alvástól zilált fonatot, ahogyan fekete szemei belemélyedtek Ed aranyszín íriszébe.

- Úgy néz ki, ezt is túléltük - suttogta egy végtelennek tűnő pillanat után.

- Túl, - suttogta Ed. Furcsán komoly volt az arca. - Ezredes... furcsa dolgot álmodtam nemrég.

- Mesélj - felelte Mustang, bár szinte biztos volt abban, hogy miről lesz szó.

- Azt álmodtam, hogy... valaki megcsókolt. Aztán kinyitottam a szemem, és maga hajolt fölém, uram.

 - Kellemes álom lehetett - mormolta az ezredes. Ujjait belegabalyította a szőke tincsekbe, és közelebb húzta a fiatalembert. Hangja halk volt, és meg nem nevezett érzelmek fűtötték. - Ez volt az az álom, amit megvalósítani akartál...?

Ed elvigyorodott. - Tulajdonképpen már azon is túl vagyok...

Mustang egyik szemöldöke felszaladt; nem erre számított. - Hogyhogy?

Ed kuncogni kezdett, a homlokát az ezredes vállára hajtotta, és egész testét rázta a szertelen jókedv. - Ha látta volna az arcát, atyaég...! Hahaha! Ezért érdemes volt begyűjteni egy golyónyomot!

Mustang arckifejezése megváltozott, ajka lebiggyedt éppúgy, mint egy három éves duzzogó kisgyereknek, de szerencsére Ed ezt nem láthatta. Másodpercekkel később az ezredes már visszanyerte az önuralmát az arca felett, és a bosszút tervezgette.

 - Tudod, Edward, ha tudtam volna, hogy ilyen értékesnek ítéled az arckifejezéseimet, golyónyom helyett mást szereztél volna cserébe - jegyezte meg, ahogyan ujjai megszorultak a szőke tincseken. Felemelte egy picit Ed fejét, és oldalt kényszerítette, hogy hozzáférjen a rózsaszín ajkakhoz a saját szájával.

Az aranyszín szemek tágra nyíltak és Ed meglepetten szólni akart...

... azonban az ezredes nem hagyta. Megcsókolta a fiatalabb férfit, ajkakkal, nyelvvel és fogakkal; mélyen és szenvedélyesen.

Edward halkan felnyögött, lassan lehunyta a szemét és az ezredes vállának feszülő keze ellazult. Az agyából kifakultak a gondolatok, csak az a finom, kellemesen édes fájdalom maradt a hasában és Mustang bársonyos ajkai, ahogy az övéhez simultak, a bátor, forró nyelv, ami módszeresen feltérképezett minden kis szögletet, a fogsorához koccanó hófehér fogsor... Ed úgy érezte, elolvad a lángok alkimistájának szenvedélyes tüzében. A testét az ezredeséhez feszítette és szorosan átkarolta a férfi vállait. Mámorító volt az érzés, és Edward úgy döntött, soha nem akar magához térni ebből a részegségből.

Mikor Mustang betelt Ed szájával - csak egy kis időre, de betelt -, visszább húzta a szőke tincseknél fogva a fiatalabb alkimistát. Arcán nyoma sem volt a szinte védjegyének számító öntelt somolygásnak. Az, hogy Ed nem ütött, hanem visszacsókolt, meggyőzte arról, hogy érdemes ennyit kockáztatnia.

 - Ed... - kezdett bele, de aztán elhallgatott. Nem jutott semmi értelmes az eszébe, talán a drogok miatt.

- Hogy... történt ez? - kérdezte a fiatalabb alkimista őszintén. - Nincs benne logika. Te utálsz engem és én utállak téged. Mi a fenét művelünk itt sebesülten, egy kórházi ágyon...?

Mustang felnevetett erre a kérdésre. - Csókolóztunk, Edward - jelentette ki, majd lehunyta a szemeit. Ujjai még mindig a szőke hajában voltak; félt, ha elengedi, Ed elmenekül. - Ebben nincsen logika. Vagy ha van is, még nem fejtették meg.

- De mi alkimisták vagyunk, tudósok! - Edward ragaszkodott a tényekhez. - Miért van az, hogy... - elhallgatott, karjait szorosabbra fonta a férfi vállai körül, és durcásan a ronda, zöld kórházi hálóingbe fúrta az orrát. A szövet fertőtlenítőtől bűzlött. - Miért aggódom érted ennyire...? Miért vagy nekem ilyen fontos...?

Mustang izmai, amik észrevétlenül megfeszültek az előbb, most elernyedtek. Ed közel volt, Ed nem akart menekülni... Az ezredes megrázta a fejét és egy apró csókot nyomott a fiatalabb férfi arcára.

 - Számít a miért, a hogyan? - kérdezett vissza. Saját részéről sem tudta volna megmondani, hogy mikor változott meg a hozzáállása az idősebb Elrichez. Beosztottból... valami mássá.

Egy hatalmas sóhaj felelt csak a kérdésére. Ed nem bírta tovább a keserű, fojtó szagot, így inkább feljebb emelte a fejét; az orra hegye az ezredes füle mögé bújt, mint egy szimatoló kutyáé. Mustangnak nem volt rossz illata. - A francba, - mormolta az aranyhajú fiú. - Nekem lőttek. 

- Ugyan miért...? - Mustang hangja halk volt, érdeklődő. A kijelentés emlékeztette arra, hogy ő volt a fiú közvetlen parancsnoka, és hogyha ez – még ha csak pár csók is volt ez az 'ez' - kiderül, akkor búcsút mondhat az elmúlt években elért eredményeinek.

- Na hallod...! Beleszeretni egy ilyen... - az ifjabbik alkimista selymes ajkai megízlelték Mustang nyakán a halvány bőrt - ... hataloméhes, másokat kihasználó, öntelt disznóba... Nem vagyok normális!

Az ezredes érezte, ahogyan libabőrös lett a puha érintéstől, és ujjai megszorultak a fiatalabb férfi hajában. - Ed...! Ne itt - mormolta, ahogyan feljebb húzta a másik fejét. - Ne itt.

A fiú reszketőt sóhajtott, és tétován felállt. - Igen, akarom mondani, nem, itt nem szabad... megláthatnak. Én... megyek, jó? Holnap vonatra ülünk...? Várjunk csak, nem kéne még pihennie, uram?

- Sss. Össze-vissza beszélsz - csitította az ezredes a fiút, ahogyan az ujjai megérintették a puha ajkakat. Elmosolyodott, kedvesen, őszintén. Ritka látvány volt. - Holnap elmegyünk a reggeli vonattal. A Hakuro-gyerek velünk lesz egész végig, úgyhogy örülnék, ha ezt a beszélgetést nem folytatnánk előtte. Ha hazaértünk... beszélünk tovább.

Ed bevágta a durcát, de lényegesen kevesebb átéléssel, mint máskor. - Nem beszélek összevissza és nem őrültem meg. A gyerek előtt egy szót se, annak nem lenne jó vége. És igen, ha hazaértünk... Öö, esetleg nem lehetne megoldani, hogy beszélgetés helyett inkább még egyszer megcsókolj? Nem kellene ezt mondanom, mert az egód nem fog beférni otthon az ajtón, de... remekül csókolsz.

Mustang nevetett, aztán közelebb húzta magához Edet, és teljesítette a kérését.

~the end~