A karcsú ujjak a dús hósörénybe mélyedtek. Az acélkék szem álmodón méregette a tükörből visszaragyogó, nemes vonású arcot.

És ekkor kopogtak.

Dais ingerült sóhajjal szólt ki.

- Ki az már megint?

Anubis vörös sörénye lobbant az ajtóban.

- Dais, gyere edzeni.

- Hagyj békén.

- A fene abba a hiú fejedbe – fakadt ki a fiatal hadúr. – lánnyá változtál, vagy mi? Ha harcra kényszerülsz, majd a csábos mosolyoddal fogod lehengerelni az ellenfeledet?

- Meg tudom magam védeni. És most távozz, kérlek. Igazán megengedhetem magamnak, hogy törődjek egy kicsit a testemmel, nem igaz?

Anubis mérgében lefejelte az ajtót.

- Vadbarom – horkantotta dühösen, és eldübörgött.

- Udvariatlan fráter – sóhajtotta Dais, és tovább csodálta saját tükörképét.

Az ajtó halkan siklott félre, ahogy a karcsú, halvány kéz félretolta. Dais óvatosan belesett a sötét szobába. Sehol senki. Bár igaz, miért is lenne?

A szoba Talpa egyik kis kincseskamrája volt, ahol azok a dolgok halmozódtak, már ki tudja, milyen régóta, amelyeket kedvenc Youja hadurai vadásztak össze neki. Sekhmet egyszer elemelt innen egy fogazott pengéjű kést, ami utóbb egy csodálatos arany-smaragd beszélő kígyóvá változott. Anubis kopott sólyomszobrocskájából pedig egy hatalmas rukh-madár lett. A fiatal hadúr persze lebukott – kellett neki az Alsó Sík egén röpködni a madár hátán…

Dais, mivel varázsló volt, hamar megérezte, hogy ha ügyesen gazdálkodik a lehetőséggel, a bűvös tárgyak, ékszerek, fegyverek a szórakozás kimeríthetetlen tárházává válhatnak. Most is ezért surrant be ide; unatkozott, és szeretett volna valami új játékot.

A karcsú férfi óvatosan lépkedett a faragott ládák, polcok és állványok közt.

- Melyiket válasszam, melyiket válasszam – töprengett. – Talán azt a vaskos kódexet? Vagy ezt a faragott pálcát? Vagy a kristálygömböt? Vagy… hé, ez az!

Az egyik ládára hanyagul odavetve egy köntös pihent. Dais felvette, és alaposan megnézte. Egyáltalán nem volt poros. A szövet puha volt és lágy, mint a selyem, de sokkal erősebbnek tűnt. A köntös szegélye aranyszínben csillogott, a ruhadarab maga pedig furcsa, gyönyörű szivárványszínű volt.

- Igazán elegáns darab – állapította meg az Illúziók hadura, és gyorsan összehajtogatta a köntöst. – Ezzel elszórakozom egy darabig.

Aztán fürgén kisurrant a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Halkan kuncogva sietett vissza a saját lakosztályába. A köntösből mágia áradt, és ha felveszi, legalább lesz egy újabb ürügye, hogy a tükör elé állhasson.

Amint az ajtó becsukódott mögötte, Dais jókedvűen ledobta kedvenc rózsaszín-tengerzöld kimonóját, és a nagy állótükör elé perdült. Egy darabig áhítattal csodálta saját karcsú, meztelen testét, aztán belebújt az új köntösbe. Jólesően sóhajtott, amikor a hűvös kelme a bőréhez ért. Gyorsan megkötötte az ezüstös övet, és apróra szemügyre vette magát.

A köntös színe inkább sötét tónusú volt; kiemelte a fiatal hadúr világos bőrét és hófehér haját. Dais félig lehunyt szemmel forgolódott. Roppantul tetszett neki, amit látott.

- Olyan szép vagyok – dünnyögte maga elé félhangosan. – Nincs is még egy ilyen jóképű férfi a világon, mint én. Ez a csodás karcsú test, ez a pókselyem haj, ez a ragyogó acélkék szem… - Dais félresöpörte a homlokába hulló tincseket, hogy a bal szemét takaró kötés jól látsszon. – Még ez a kötés is tökéletes. Csak még férfiasabbá tesz. – A hadúr ásított, nyújtózott. – Hm. Késő van már. Ideje lefeküdni – azzal leheveredett az ágyára, a fekete-bíbor bársonypárnák közé. – A mágiával majd holnap foglalkozom.

Dais lehunyta a szemét, és pár perc múlva már édesen aludt is. Nem vette észre, nem is vehette észre azt a halvány vörös derengést, ami a szivárványszínű köntösből áradt. Furcsa fény volt; düh vibrált benne. Mintha a köntös haragudott volna valamiért.

Dais arra ébredt, hogy valami csiklandozza a nyakát. Félig még alva nyúlt oda, és egy ökölnyi szőrös valamit talált.

- Mmh… Natsu? – mormolta, ahogy az álom ködén át próbált ráfókuszálni a kezére. Amikor sikerült, látta, hogy igaza volt: az ujjai közül a kedvenc szobapókja pislogott^* rá vissza mind a nyolc szemével.

- Megmondtam, hogy ne gyere az ágyamba, ha én is benne vagyok, nem? – dünnyögte a hadúr.

A pók pislogott még kettőt, aztán elszaladt. Dais sóhajtott. Valami tompán zizegett a fejében. Nem fájt, csak furcsa volt. A varázsló összegömbölyödött az ágyon, és a kezét a mellére húzta.

És hirtelen rájött, hogy valami nagyon nincs rendben.

A fehérhajú férfi szeméből hirtelen elszállt minden álom. Felpattant, végigtapogatta magát, aztán a nagy tükör elé szökkent, s egy mozdulattal megszabadult a köntöstől.

- Ó, nem…

Dais hosszú percekig csak állt ott, és kétségbeesetten remélte, hogy amit lát, az csak egy rossz álom. De a tükör makacs volt. Percekkel később is ugyanazt a képet mutatta.

A hadúr térdre hullt, és keserves sírásban tört ki. Nem akarta elhinni, hogy ez történt vele. De a tükör ekkorát nem hazudhat, és a saját kezében is bíznia kell. A karcsú derék, a kerek csípő és a telt keblek – mind valóság. Dais nővé változott.

- Miért történik ez éppen velem? – szipogta a varázsló(nő). – A csodás alakom… Ki tette ezt velem?

Itt Dais megállt egy pillanatra. Tényleg. Ki a felelős ezért az egészért? Talpának volt ugyan néhány varázslója, de azok csak harcolni tudtak a mágiájukkal. Az egyetlen logikus megoldás tehát…

A fehér tincsek vadul lobbantak, ahogy a hadúr a köntös felé fordult. Le is esett az álla nyomban. Az ármányos ruhadarab halvány kék fényben derengett, és furcsamód elégedettnek tűnt.

- Te átkozott rongy! – kiáltotta Dais dühösen. – Mit csináltál velem?

A kék derengés vörösbe váltott, a varázsló(nő) fejében pedig egy lágy, de mérges hang zendült.

- Megbüntettelek.

- Mi? Hogy? Miért? Te tudsz beszélni?

- Minden valamirevaló varázsköntös tud – morogta a hang.

- És miért büntettél meg?

- Mert megsértettél!

- Én? – a fehérhajú hadúr nem akart hinni a (lelki) füleinek. – Aztán mivel?

- Még kérdezed? Ott álltál a tükör előtt, én pedig megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jól álljak rajtad, kiemeljem a hajad színét, te pedig szinte nem is láttál! Csak a saját szépségeddel voltál elfoglalva. Hát most megkaptad. Fuccs a délceg testednek.

- Ha nem változtatsz vissza, megbánod! – sziszegte Dais dühösen.

- Nem tudsz kárt tenni bennem – a hang unottnak tűnt. – És nem változtatlak vissza, amíg bocsánatot nem kérsz, és ki nem engesztelsz.

- Hát azt lesheted! – fakadt ki a varázsló(nő).

- Ahogy gondolod – “ásított” a hang. – Felőlem maradhatsz lány életed végéig. – A köntös hirtelen felemelkedett, és szó szerint felakasztotta magát egy fogasra.

Dais egyetlen szemét megint ellepték a könnyek.

- A fenébe – mondta a tükörnek. – Ez nem lehet igaz.

A karcsú kezek óvatosan végigsimítottak az új alak domborulatain. Aztán az egyik a sima combok közé csúszott.

Dais az alsó ajkába harapott. Na igen, minden változás közül ez fájt a legjobban. A hadúr mindig is büszke volt rá, hogy sem méret, sem minőség dolgában nem kellett szégyenkeznie soha. Ennek most lőttek. A varázsló(nő) szipogott egy darabig; a keze addig elkalandozott egy kicsit…

- Huhh?

- Dais megrándult, aztán zavartan nézte, ahogy a tükörképe elpirul. Tétován újra megérintette azt a bizonyos pontot – a gyönyör újra végigsöpört a testén.

- Hát, nem a régi… de legalább működik…

Pár perc múlva a hadúr felkiáltott, és végignyúlt a földön, hogy kilihegje magát.

- Amindenségit… – kuncogott halkan. – Ez nem is olyan rossz, mint ahogy kinéz…

És ekkor kopogtak.

Dais kis híján felsikoltott ijedtében. Szerencsére sikerült megfékeznie magát, és kétségbeesetten pillantott körbe valami ruháért.

A tegnap levetett rövid kimonó még mindig ott hevert az ágy sarkánál. A varázsló(nő) villámgyorsan magára kanyarította, aztán kinyitotta az ajtót, és berántotta a meglepett Cale-t.

- Dais? – nyikkant a kékhajú harcos, ahogy az ajtó becsukódott mögötte.

- Figyelj ide, Cale, mert nem mondom el még egyszer – hadarta a fehérhajú hadúr félig dühösen, félig könyörögve. – Nem vagyok jól. Nem megyek edzeni, sem sehova. Egyedül akarok lenni. Ne zavarjon senki, ti sem!

- De… miért? – nyöszörögte a Sötétség hadura. Egy halk hang azt súgta neki, hogy nem stimmel valami.

Dais, aki idáig a köntösét markolta, most dühösen hadonászni kezdett.

- Semmi közöd hozzá! – sziszegte most már inkább csak dühösen. – Egyszerűen hagyjatok békén! Világos?

De Cale már nem is hallotta a kérdést. Dais csini kimonója a mellrészen furán domborodott…

A Sötétség hadura kinyújtotta a kezét, és mielőtt a fehérhajú bármit is tehetett volna, széthúzta a rózsaszín-tengerzöld szövetet.

A látványtól köpni-nyelni nem tudott hirtelen.

A varázsló(nő) összehúzta magán a ruhát, és elfordult.

- Vadállat!

Cale ajkán megjelent az a jellegzetes farkasvigyor, ami rendesen azt jelentette: “meneküljön, mi merre lát”.

- Én nem tudom, hogy te most komolyan Dais vagy-e – kezdte vészjósló tónusban –, vagy csak a húga, de azt látom, hogy eszeveszettül csinos vagy. És tudod, elég régen nem találkoztam már egyetlen lánnyal sem…

A Sötétség hadura durván megragadta Daist, leszorította a két karját, és csókolgatni kezdte a finom vállakat és a karcsú nyakat.

- Cale! Hagyod abba!?

- Eszemben sincs – morogta a kékhajú, és egyetlen mozdulattal megfordította a kapálózó lányt (^.^°). – Hm, micsoda édes cseresznye-ajkak – morogta lustán. – Ugye, megkóstolhatom?

- Hát abból nem eszel! – kiáltotta Dais. Egy kétségbeesett rántással kiszabadította a jobb kezét, és akkorát behúzott Cale-nek, hogy a kékhajú hadúr szemei előtt hancúrozni kezdett a csillagos ég minden fényes dísze.

A varázsló(nő) ökölbe szorított kézzel állt, makacsul fürkészve a padlót. A szemében könnyek fénylettek. Cale a földön térdelve próbálgatta az állkapcsát. Úgy érezte, mintha egy szikla vágta volna állba.

Dais közben térdre hullt, és zokogni kezdett. Két karját szorosan maga köré fonta.

A Sötétség hadura némán nézte társát. Egyszer csak azon kapta magát, hogy valami szorítja a torkát. Cale egyre inkább elszégyellte magát. Ahogy belegondolt, valójában mi is történt az Illúziók hadurával, megértette, hogy most mit érez a fehérhajú. A Sötétség hadurának fogalma sem volt, hogyan történhetett ez a kis “baleset”, de azt tudta, hogy mit tehet.

- Dais… bocsáss meg.

Szipogás.

Cale az Illúziók hadura mögé térdelt, és óvatosan a vállára tette a kezét.

- Ne haragudj. Egy pillanatra nem a fejemmel gondolkodtam. Ne sírj már, no, elvégre hadúr vagy!

- Most nem – jött a keserű felelet. – Most nő vagyok, most szabad sírnom. Most nő vagyok, akit meg lehet erőszakolni. Most nő vagyok…

- Méghozzá gyönyörű.

Dais abbahagyta a szipogást.

- Mit mondtál?

- Ööö… – Cale elvörösödött. – Azt, hogy gyönyörű vagy.

- Komolyan? – pislogott hátra a fehérhajú.

- Hát persze. Fiúnak sem vagy rossz… ooops…

- Nyugi, értem – Dais megfordult. – Te is nagyon jóképű vagy.

- Mi, én?

- Sajnálom, hogy csak most vettem észre – hajtotta le a fejét a varázsló(nő) –, de eddig csak a saját szépségemmel voltam elfoglalva. Nem akartam észrevenni, hogy nem én vagyok itt az egyetlen jóképű hadúr.

- Hümm… ez hízelgő.

- Te komolyan szép vagy, Cale – folytatta Dais halkan. – A szemed olyan ragyogó jégkék… És az alakod tökéletes. Csupa kidolgozott izom.

A Sötétség hadura már olyan piros volt, mint a pipacs.

- Köszönöm – nyögte. – De te vagy a legszebb köztünk.

- Még… így is?

- Így főleg – lehelte Cale, és óvatosan megérintette az előtte térdelő hadúr formás mellét. – Ez az alak egyszerűen csodálatos.

- Mmmm… – sóhajtott fel Dais. – Cale, ez… finom…

- Nem – a kékhajú nagyot nyelt, és elhúzta a kezét. – Nem szabad, mert különben… nem fogok bírni magammal.

- C… Cale… – az Illúziók hadurának hirtelen minden mindegy lett. – Mióta Talpa hadúrrá tett… és annak már lehet vagy hét-nyolc éve… én sem… de most…

- Esetleg… – jött a reszkető felelet.

- Te meg én…

- Együtt…

- Cale, kérlek…?

A Sötétség hadura a karcsú test köré fonta a karjait, és közelebb húzta magához.

- Dais… umm… ez a név…

- Egy darabig szólíts mondjuk Daia-nak, rendben?

- Rendben… Daia.

- Cale… – Daia lehunyta a szemét, és odakínálta az ajkait a Sötétség hadurának. Az pedig nem töprengett sokat. Pár perc múltán pedig a kékhajú férfi keze megindult a lány testén. Elsősorban a ruhából igyekezett kihámozni a lényeget.

Daia elhúzódott egy kicsit, s a rövid kimonó a következő pillanatban lehullt a karcsú vállakról. Cale-é is követte hamarosan.

- Feküdj le, Daia – kérte a kékhajú, a szokásosnál mélyebb hangon.

A lány engedelmesen leheveredett. A Sötétség hadura mellé feküdt, átkarolta, és csókolgatni kezdte a hófehér nyakat. Daia halkan felnyögött, és félrehajtotta a fejét.

- Ez nagyon jó! – suttogta.

- Vissza is adhatnál belőle valamit – mormolta Cale.

Daia elpirult.

- Ehhem… bocsánat – azzal a kékhajú férfi izmos teste köré fonta a karjait. Végigsimított a hátán, egészen a kemény fenékig.

- Rrr… csinos – morogta pajkos mosollyal.

- Ez sem rossz itt – mosolygott vissza Cale, és lágyan csókolgatni kezdte a telt melleket.

- Ooohh… – Daia végig nyöszörgött, mialatt a Sötétség hadura végigcsókolta a testét a mellétől a hasáig.

Aztán a kékhajú egyik keze a lány lábai közé csúszott, és Daia feljajdult.

- Még! Cale, kérlek… még!

A Sötétség hadura a lány fölé térdelt, és lehajol, hogy megcsókolja. Közben “célra igazította a fegyvert”, és egy mozdulattal. behatolt…

Egy sikoly.

Cale döbbenten meredt Daia-ra. A lány szeméből könnyek peregtek.

- Ez… fáj! Nagyon fáj!

A kékhajú hadúr lehajtotta a fejét.

- Elnézést… – aztán végiggondolta az egész szituációt, és akkor csendben sweatdropolt.

Daia nyöszörgött tovább.

- Jaj, jaj, jaj… ez tényleg nagyon fáj!

- Mér’ nem szóltál, a fenébe is? – morogta Cale még mindig sweatdroposan.

- Nem jutott eszembe – pityeregte a lány, – hogy ez a test új, és valószínűleg… érintetlen.

- Mindegy – sóhajtott a kékhajú. – Legyél bátor, kislány. Tudod, a fájdalom gyorsan el fog múlni…

És valóban, ahogy Cale megmozdult, a fájdalom tovaszállt, s a helyébe valami egészen más került.

Daia ugyan furcsán érezte magát kicsit – érdekes volt a dolgot a másik oldalról megtapasztalni – de a vége mindent megért.

- Hűha.

Cale kuncogott.

- A nők általában mást mondtak ilyenkor nekem.

- Idióta – morogta az Illúziók hadura, bár nem gondolta komolyan. – Csak ne fájt volna az elején.

- Hát, legalább most már tudod, mit éreznek a szűz lányok.

Az egyetlen acélkék szem tágra nyílt.

- Soha többé! – fogadkozott kétségbeesetten a fehérhajú. – Nem vagyok szadista!

Cale megintcsak kuncogott, és átölelte a karcsú női testet.

- Ezek szerint nem akarsz lány maradni, Daia? – kérdezte mosolyogva és némi reménykedéssel.

- Dais, oké? És én vagy férfi vagyok, vagy halott.

- He?

Dais felült.

- Nézd azt a köntöst a fogason – mutatta.

- Szép darab.

- Az változtatott át.

A jégkék szemek kerekre nyíltak.

- Ne kérdezz! – intett a fehérhajú hadúr. – Ráadásul Talpa kincstárából való. Ha lebukok, meghaltam.

- Ebben lehet valami – bólintott rá Cale. – De mit fogsz akkor csinálni?

Dais sweatdropolt.

- Ne aggódj. Elintézem. De most segítesz kiszökni a fürdőbe?

- Persze – tápászkodott fel Cale. – Én is jövök.

Dais letérdelt a köntös elé, és lehajtotta a fejét.

- Kérlek, szivárványköntös, bocsáss meg.

- Tessék?

- Nem volt igazam. Te tényleg gyönyörű vagy. Sajnálom, hogy nem akartam ezt elismerni. Kérlek, bocsáss meg nekem.

- Megbocsátok – mondta a lágy hang engedékenyen. – De van még valami.

- Bármit megteszek – nézett fel Dais – csak változtass vissza.

- Nos – kezdte a hang álmodozón. – Szeretném, ha végre valaki kimosna. Meleg vízben, szappannal…

- Jól van, majd…

- A TE finom kezeiddel.

Dais sweatdropolt.

- Rendben – morogta, miközben összehajtogatta a köntöst. – De azt előrebocsátom, hogy soha nem végeztem még semmilyen házimunkát. Mosást sem!

- Majd mondom, hogy csináld.

- Argh…

- Ébresztő!!

Egy vödör hideg víz zúdult Dais nyakába. Az Illúziók hadura ordítva ébredt. Először pánikolt, de aztán észrevette, hogy minden rendben, a teste a régi.

Amikor felnézett, Sekhmet arcát látta.

- Ja, te? – mosolygott a fehérhajú, és kicsavarta a haját. – Jó reggelt.

Sekhmet leengedte a vödröt. Nem értette, Dais miért nem dühös.

A varázsló közben magára kapott valamit, és kifelé indult.

- Gyere, Sekhmet – mosolygott a meglepett Mérgek hadurára. – Reggelizzünk, és utána edzés.

A zöldhajú hadúr semmit nem értett.

- Ja, igen – szólt vissza az ajtóból Dais. – Szép a szemed.

- MIII??

Ōkami

2000/09/16

11:41