És kihunyt a fény

- Iron Rock Crusher!!

A varázszárral megerősített ajtó szilánkokra robbant Kento irtózatos erejű csapása alatt. Ryo és ő ugrottak be elsőnek, a nyomukban Sage-dzsel és Rowennel. Cye hátul maradt a zokogó Kayurát ölelve.

A szobában nem mindennapi látvány fogadta a ronin-harcosokat. Kentot elfogta a rosszullét. Ryo sötét bőre krétafehérre sápadt. Rowen Sage karjába kapaszkodott támaszért, ahogy félrekapta a fejét, míg a szőke harcos csak állt ott, és violaszín szeme lassan szürkére fakult a sokktól.

- Fiúk… – Cye hangja reszketett. – Mi történt?

- Ne gyere be, Cye – suttogta Ryo, de Torrent persze nem hallgatott a vezérére, és belesett. Kayura is. Ő azonnal elájult. Cye reszketni kezdett, mint a nyárfalevél, és térdre esett.

- Szentséges ég… – lehelte, és nagyot nyelt, hogy visszatartsa az ebédjét. – Miért?

Strata végre összeszedte magát annyira, hogy a páncélja erejét segítségül hívva kiűzhesse a helyiségből a vér nehéz szagát. De közelebb menni még mindig nem akarózott egyiküknek sem. A hatalmas, sötétbarna pocsolya fenyegetően sötétlett az ezüstös pókháló alatt. Az ujjnyi vastag szálak a falakba kapaszkodva alkottak kényelmes függőágyat, s a furcsa-szép fekhelyen ott hevert a Szövő maga: Dais, az illúziók hófehér hajú hadura.

A karcsú férfi cseresznyeszirom-színű, ezüsttel hímzett ünnepi kimonót viselt. Csakhogy a csodás ruhadarab bal ujját már barnára színezte a kiömlő vér. Dais karja ernyedten lógott a pókháló szálai közt, s az ujjai hegyéről még mindig csöpögött a bíbor nedvesség. Ép szeme lehunyva; finoman metszett ajkán szelíd mosoly.

Végül Torrent vizet idézett, hogy elmossa a padlót mocskoló foltot, Ryo tüzet, hogy a víz elpárologjon, Strata szelet, hogy a párát és a bűzt eltüntesse. Hardrock és Halo pedig odaóvakodtak, hogy leemeljék a hadúr moccanatlan testét.

Mikor azonban a két ronin odaért, Dais pillája megrebbent, és kinyitotta a szemét.

- Roninok… tudtam, hogy jönni fogtok.

- Hát még élsz? – szisszent fel Kento. – Mi történt?

Dais erőtlenül nevetett.

- Megfizettünk bűneinkért.

- Kento, gyorsan! – toppantott Sage. – Vegyük le, hátha még meg tudom gyógyítani!

- Nem, Halo – sóhajtotta az Illúziók hadura. – Semmi értelme. Nem fog menni.

Hardrock és a szőke azért leemelték a fehérhajú férfi karcsú testét, s az egyik sarokban álló ágyra fektették. Wildfire és Strata, meg az időközben magához tért Kayurát támogató Torrent is odagyűltek, és tágra nyílt szemükben egyetlen kérdés égett: „Mi történt?”

Halo gyorsan felgyűrte Dais ruhaujját, és az alsó ajkába harapott, mikor meglátta a nyílt vágást a csuklón és a kisebbeket az alkaron. A hadúr testében már alig volt vér. Kész csodának tűnt, hogy még egyáltalán magánál van, és képes beszélni.

- Dais, mi ez az egész? – zokogta Kayura kétségbeesve. – Mi történt? Miért csináltad? És hol van Cale és Sekhmet? Elég, ha öt napra kiteszem a lábam, és ti máris bajt kevertek?

- Nem a te hibád, Milady – suttogta Dais. – Ez a végzet. A mi végzetünk. Sem te, sem más nem szállhat szembe vele.

- De hát MI TÖRTÉNT? – kiáltotta Kento. – Az ég szerelmére, Dais, mi történt?

A hadúr reszketőset sóhajtott. Aztán belekezdett a történetbe.

- Amikor elmentél, Milady, még minden rendben volt. De a harmadik napon történt valami. Este a vacsoránál ültünk, amikor egyszer csak mind a hárman rosszul lettünk. Cale elgyengült; hirtelen minden erő elszállt a lábaiból, el is esett. Sekhmet fázni kezdett. Éppen oda akartam menni hozzá, hogy egy kicsit felmelegítsem, de a testembe olyan iszonyatos fájdalom hasított, hogy moccanni sem bírtam. Cale ott térdelt a földön, és egész testében reszketett, Sekhmet a teáskannára fonta az ujjait, hogy egy kicsit kiengedjen, én pedig… ültem a széken az asztal peremét markolva, és azt hittem, meg fogok halni… Az egész csak egy pár percig tartott, de a poklok minden kínját átéltük addig.

- Miért nem hívtatok? – kérdezte Kayura még mindig sírva. – Miért nem szóltatok nekem?

- Próbáltunk – sóhajtotta Dais. – De nem ment. Végül úgy döntöttünk, hogy bármi bajunk is van, csak kibírjuk, amíg hazajössz, Milady. De tévedtünk… – a fehérhajú férfi nyelt egyet és folytatta.

- Másnap reggel csak Sekhmet ült a konyhában; egy vastag takaróba burkolózva vacogott egy hatalmas bögre forró teával a kezében. A bőre furcsa volt… pikkelyes. Alig lehetett látni, csak ha a fény megcsillant rajta, de az én szemem elég éles. Sekhmet nagy szemeket meresztett, amikor meglátott, és azonnal tudta, hogy én sem aludtam. Igaza volt – a fájdalom visszatért éjszaka. Halottsápadt voltam. Cale pedig órákkal később sem tűnt fel, szóval elmentünk megnézni. Amikor benyitottunk a szobájába… Sekhmet elejtette a bögréjét. Cale visszanézett ránk, és nevetett. A szeme csillogott… olyan… groteszk látványt nyújtott…

- Mi volt vele? – kérdezte Halo, aki az utolsó csomót kötötte a rongycsíkon, amivel bekötötte Dais karját. Az Illúziók hadura szomorúan mosolygott.

- Ott állt előttünk a Sötétség hadura, ünneplő ruhában, karddal a kezében és… megöregedve. A haja hófehér volt, az arcát ráncok szabdalták; még a sebhelye is elhalványult. De a tartása délceg volt még mindig. Elbeszélgettünk vele. Elmondta, hogy fiatal korában mindig arról álmodott, hogy harcoshoz méltó halált fog halni, és ennek most eljött az ideje. Mivel csata nincs, harcban nem eshet el, tehát most megy, és önkezével vet véget az életének. Mi tiltakoztunk, de ő csak a fejét rázta, és azt mondta, érzi közeledni a Halált, és nem akarja ágyban fekve megvárni. És abban a pillanatban megértettük, mi történt. Talpa örök életet adott nekünk, és mikor hűtlenek lettünk hozzá, visszavette. Rádöbbentünk, hogy mind meg fogunk halni. Elengedtük Cale-t. Ő pedig kiment az egyik dombtetőre, és régi szokás szerint a saját testébe merítette a pengét. Én azt hiszem, mosolygott.

A ronin-harcosok egymásra néztek, és Cye példáját követve sorban levették a sisakjaikat. Itt már tényleg nincs mit tenni. Dais folytatta a szomorú történetet.

- Másnap este Sekhmet már a fagyhalál szélén állt, pedig az időjárás csodálatos volt. Igaz, ebből én sem láttam sokat; a fájdalom le- lesújtott rám. Végül vacsora után készítettem szegény Sekhmetnek egy jó forró fürdőt, hátha az jót tesz neki. Ha láttátok volna azt a hálát ragyogni a szemében…! De amikor levetkőzött… még ő is elszörnyedt, amikor végignézett magán. Az egész teste, a bőrének minden centimétere pikkelyes volt. Mint egy igazi kígyónak. Sekhmet nyakig merült a forró vízbe, és sírni kezdett. Ritkán sírt… a könnyek marták a szemét. Azt mondta, érzi, ahogy a teste változik. Érzi, ahogy a vére lassan lehűl, és a végén kígyóvá fog változni. Ő ugyan már félig kígyónak született – az apja egy hüllődémon volt – de mindig büszke volt az emberi felére. És most, ahogy érezte, amint az ember lassan meghal benne… félt. Én vigasztaltam. Aztán felálltam, hogy hozzak neki egy jó puha törülközőt, meg a szobájából a kedvenc köntösét. Csakhogy útközben újra rámtört a fájdalom, olyan erősen, hogy elájultam.

Az ágy körül térdeplő ronin-harcosok némán hallhatták az elbeszélést. Kayura nem bírta abbahagyni a sírást, és most már Cye is könnyezett.

- Órákkal később tértem csak magamhoz. Mikor pedig visszamentem Sekhmethez… – Dais szeméből egy könnycsepp gördült elő. – Elaludt a jó meleg vízben, és mire visszamentem hozzá, a víz teljesen kihűlt. Sekhmet teste viszont tüzelt a láztól. A karjaimba vettem, bevittem a szobájába. Valahogy az az őrült ötlet motoszkált bennem, hogy az emberi természet most ég el benne… Mikor magához tért, a párnája alól elővett valamit, és a kezembe nyomta. Egy tőr volt az, a kedvenc fegyvere a katanái után. Imádta azt a tőrt. Ölni tudott volna érte. De szép fegyver is volt, a pengéje ezüstös, a markolata ékkőberakásos… a smaragdoknak pont olyan színük volt, mint a te szemednek, Cye of Torrent. Sekhmet megkért, hogy öljem meg. Azt mondta, nem akar kígyóként élni, és ha igaz barátja vagyok, szabadítsam meg. De én képtelen voltam megtenni. Sekhmet sóhajtott, azt mondta, megérti, aztán kikapta a pengét a kezemből, és a szívébe döfte.

Dais hangja megtört. A ronin-harcosok most már egytől-egyig a könnyeiket törölgették, ki lopva, ki teljesen nyíltan. De a történetnek még nem volt vége.

- Miután két társamat eltemettem, már tudtam, hogy rám is csak a végső nyugalom vár. A fájdalom egyre gyakrabban tért vissza; végül megadtam magam. Elővettem Sekhmet tőrét, és felvágtam az ereimet. Nem élhetek, de még nem is halhatok meg. Addig nem, amíg át nem adtam az ajándékokat. Hardrock, menj oda a hálóhoz. Az egyik szálon egy pókhálóból szőtt kis csomag lóg. Tépd le, és hozd ide.

Kento tette, amit mondtak neki. Amikor kinyitották a kis gubót, négy kincset találtak benne.

- Sage of Halo – kezdte Dais. – A farkasfog-nyakláncot Cale küldi neked, a Sötétség hadura. Azt üzeni, reméli, hogy megbocsátasz neki, és a nyaklánc a segítségedre lesz – varázsholmi, képes leszel látni a sötétben, ha viseled.

Sage átvette a láncot, és fejet hajtva tisztelgett Cale emléke előtt. Mindig fájt a szíve, ha egy élet kihunyt.

- Cye of Torrent – folytatta a hadúr. – Vedd a tőrt. Sekhmet küldi neked, szintén bocsánatot remélve. Őrizd meg, és használd jóra – a penge képes elszívni a mérgeket, és ily módon gyógyít.

- Köszönöm – suttogta Cye, Sekhmet szellemének címezve az egyszerű, és mégis oly sokat jelentő szót.

- Kento of Hardrock – mosolyodott el a fehérhajú férfi. – A tiéd a karpánt az aranyszínű kővel. Az a kő volt az én szemem… Segíteni fog, hogy jobban átláss az illúziókon. Egy kicsit megerősíti azt, ami azon a kemény koponyádon belül lapul. És ne haragudj.

- Menj már! – nevetett Kento, de könnyes volt a szeme. – Dehogy haragszom. Bolhacsípés volt.

- Jó hallani… Ryo of Wildfire és Rowen of Strata. A tiétek a kis selyemzacskó a Darkness, a Venom és az Illusion páncélgömbökkel. Vigyétek le a halandók világába, és engedjétek szabadon őket. Majd találnak maguknak új viselőt. Anubis üzeni ezt nektek. Láttam őt álmomban. És még azt is üzeni, hogy legyetek erősek, és bátrak; vigyázzatok a halandók síkjára. Ha az új ronin-hadurak feltűnnek, tanítsátok őket jóra és nemesre. Ez a te feladatod lesz, Milady – Dais Kayurához fordult. – Te vagy az új Ancient, találd meg a három új harcost, és törődj velük.

- Úgy lesz! – ígérte három hang – Ryo bátor hangja, Rowen lágy hangja és Kayura könnyfátylas hangja.

- Rendben van. Akkor hát… Ég veletek.

És egy utolsó sóhaj kíséretében Dais egyetlen acélkék szemében kihunyt a fény.

Ogre, Darkness, Venom és Illusion, Talpa négy hadura halott volt.

A ronin-harcosok néma gyászban térdeltek az ágy körül. Ki-ki a saját ajándékát szorongatta, és megfogadták, hogy örökre megőrzik a négy harcos emlékét.

Rászolgáltak.

ŌKami

2000/09/29

23:37