OKami: Of angels and Demons
7. Vallomás
- Doushitano, Himeko? Csendes vagy ma.
A lány sóhajtott és átölelte a térdét.
- Yoshibaru sensei olyan fura volt reggel, Kujuurou. Nem értem miért viselkedett így… még sírt is. Legalábbis azt hiszem.
A démon komolyan nézett a távolba.
- Mit mondott?
Himeko legjobb emlékezete szerint elmesélte a történteket. A szőke férfi szeme egyre kerekebbre nyílt; végül a tenyerére támasztotta az állát és úgy töprengett tovább.
- Szerinted mi lehetett a baj? - nógatta a lány.
- Hát… - a kékszemű Himekora sandított - én nem szeretnék téves következtetésekkel félrevezetni téged, de azt hiszem… a sensei szeret téged.
- Persze, hogy szeret! - hökkent meg a lány. - Hiszen olyan sokáig foglalkozott velem, és én is nagyon szeretem őt, és… - látva azonban, hogy Kujuurou a fejét rázza, Himeko előtt egyszerre csak világosság gyúlt. - Masaka… Kujuurou, úgy érted, hogy… úgy gondolod, hogy… ó, Istenem…
A lány sötétkék szemébe könnyek gyűltek. A démon gyengéden átkarolta a remegő vállakat.
- Nakanaide. Miért sírsz egyáltalán? Ha igazam van, akkor sem kell feleségül menned hozzá.
- Nem az a baj - szipogta Himeko. - Hanem az, hogy a senseinek szenvednie kell, és miattam! Én nagyon szeretem őt, de nem úgy…
- Ismétlem. HA igazam van, és Yoshibaru sensei tényleg szerelmes beléd, az akkor sem a te hibád. A sensei felnőtt férfi, tudja jól, hogy korántsem biztos, hogy viszonzod az érzéseit. Biztos, hogy nem fog kényszeríteni semmire, még arra sem, hogy egyáltalán foglalkozz a gondolattal. Szerintem ő csak azt akarja, hogy boldog légy.
A démon erős, de gyengéd karjaiban a lány lassan megnyugodott. Fejét a férfi mellére hajtotta és átkarolta a nyakát.
- Meg kell nyugtatnom a senseit, - suttogta a szőke nyakába Himeko - hogy már boldog vagyok. Olyan jó veled lenni, Kujuurou. Biztonságban érzem magam a karodban.
Most a démon kezdett reszketni. A keze lassan, tétován mozdult; felemelte a lány fejét és megcsókolta piros ajkát.
Himeko lehunyta a szemét és átengedte magát annak a különös, még sosem tapasztalt érzésnek, amit egy férfi közelsége jelent. Hagyta, hogy a démon karja a derekára fonódjon, és közel húzza magához. Ám egyszer csak hangos reccsenés hasított a csöndbe. Kujuurou ajka elhagyta az övét, Himeko pedig kinyitotta a szemét…
… és felsikoltott.
Az éjszín szárnyú, vörös szemű démon egy hosszú pillanatig bámult a rémült lányra, aztán felpattant és futásnak eredt. Himeko pár másodpercig dermedten nézett utána, aztán észbe kapott és a nyomába iramodott. Nem kellett messze mennie; a szőke egy fa alatt kuporgott, keservesen zokogva.
- Kujuurou! Gomennasai, gomannasai, gomennasai! - nyüszítette kétségbeesve a lány. - Nem akartalak megbántani!
- Ne gyere ide! - kiáltott rá a démon. - Ne nézz rám, kérlek! Csak megrémítelek, tudom… Himeko, ne…
De a lány odatérdelt a szőke elé, és vállon ragadta.
- Kujuurou! Nekem kell bocsánatot kérnem. Nem ijedtem meg… illetve talán egy kicsit, de csak azért, mert olyan hirtelen változtál át… Engem nem érdekel, hogy nézel ki, én nem félek tőled, ha onivá változnál, én akkor is… akkor is…
- Himeko…
A lány elmosolyodott. Aztán az ajkát a démonéra szorította.
Egy perc múltán, amikor már egyikük sem bírta levegő nélkül, és elhúzódtak egymástól, Kujuurou halkan felkuncogott.
- Eltéptem a ruhámat.
Himeko hátravetette a fejét, és csengőn felkacagott. Kisvártatva a démon bársonyos nevetése is csatlakozott a hangjához.
- És mondd csak… - kérdezte könnyeit törölgetve a lány. - Mikor változol vissza? Úgy értem, ha az érzéseid elragadnak, akkor változol át. De mikor változol vissza emberalakba?
- Ha megnyugszom - vont vállat a férfi. - Ami azt jelenti, hogy amíg el nem mész, így kell elviselj. Nem is értem, hogy-hogy nem változtam át hamarabb, hiszen amikor veled vagyok…
- Akkor izgatott vagy? - kérdezte Himeko teljesen naivan. Kujuurou úgy érezte, villám nyargal át a testén.
- Hát, izé, fogalmazzunk úgy, hogy olyankor gyorsabban dobog a szívem. Jó veled lenni, mert olyan kedves vagy és okos és gyönyörű.
Himeko elpirult.
- Köszönöm. Te is nagyon jóképű vagy.
A démon a fának támasztotta a hátát és kitárta a karjait. A lány azonnal az ölébe kucorodott, a férfi pedig maguk fölé borította két fekete szárnyát.
Este, mikor Himeko hazaért, Yoshibaru éppen vacsorázni indult a nagy ebédlőbe. A férfi szótlanul megállította a lányt és kihúzott valamit annak ruhájából. Egy fekete toll volt az.
- Óvatosabban, Himeko - intette a lányt a sensei.- Jól mulattál?
- Ne aggódj, semmit nem tettem, amit megbánhatnék - mosolygott Himeko. - Sensei, mondd csak… ma reggel…
- Rájöttél az igazságra? - hajtotta le a fejét Yoshibaru. - Sajnálom. Nem akartam kellemetlenséget okozni. Én csak… - felnézett, egyenesen a lány szemébe - azt szeretném, hogy boldog légy.
- Az vagyok, sensei - Himeko átölelte a férfit. - Boldog vagyok, mert ismerem Kujuurout és téged.
- Yokkata - suttogta a sensei mosolyogva, és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. - Csak ez számít.
8. Láng
A nyár csodálatos napjai egymás után szálltak tova. A Siroyama-birtok erdeje úgy ragyogott, mint egy hatalmas smaragd. Élettől lüktetett minden; a bokrok, vadgyümölcsfák roskadoztak a sok finom falat alatt. A réteket egybefüggő virágszőnyeg borította.
Himeko, hogy szerelmével lehessen, kiköltözött a vadászkunyhóba. Yoshibaru sensei azzal nyugtatta meg a kíváncsiskodókat, hogy a lány az avatása előtti nyarat csendes elmélkedéssel és tanulással tölti. Ami persze a legritkább esetben volt igaz.
Kujuurou, a démon és a Shiroyama-lány kergetőző rókakölyköket lestek, gyümölcsöt szedtek és a kis vízesésekkel tarkított patakban fürödtek, ha túl meleg volt.
- Hű, de meleg van! - törölte meg a homlokát Kujuurou. - Le kéne menni fürödni egyet a patakhoz.
- Remek ötlet! - csapta össze a kezét Himeko. - Menjünk! - azzal kézen fogta a démont és nekiiramodott. A férfi nevetve követte.
A pataknál, az egyik vízesésecske mellett álltak csak meg. A víz itt kis tavacskába gyűlt. Kujuurou elfordult, hogy levegye a felsőruháját, ám amint a földre ejtette a könnyű ruhadarabot, Himeko felsikkantott mögötte. A démon gyanútlanul megfordult…
- Hideg, hideg, hideg! - paskolta a vizet a lány kacarászva. A szárnysuhogásra felpillantott és kérdőn nézett a férfira. - Valami baj van?
- Hi… Himeko… - dadogta a szőke - Istenem, de gyönyörű vagy!
- Csakugyan? - a lány alaposan végigmérte magát. - Ha te mondod, akkor elhiszem. De mi lesz, te nem jössz fürödni?
- De… de, persze - nyögte a férfi, de megvárta, amíg a lány hátat fordít. Akkor villámgyorsan levetkőzött és a derékig érő vízbe gázolt. Hatalmas sóhajjal üdvözölte a hideg víz jótékony hatását. Kujuurou lehajolt, vizet merített a tenyerébe, hogy az arcát is lemossa, ám ekkor Himeko hátbatámadta. Némi üggyel-bajjal - útban voltak a szárnyak - átölelte a démon mellkasát; a szőke pedig ködösülő tudattal nyugtázta, hogy a lány mellei milyen puhák…
- Te aztán nem vagy szégyellős - lehelte Kujuurou. - Egy északi lány még csak nem is fürödne együtt velem…
- Buták azok az északi lányok! - nevetett Himeko. Aztán a férfi elé gázolt és komolyan ránézett.
- Mondd csak, Kujuurou… voltál már lánnyal, ugye?
A démon nyelt egyet.
- Igen - vallotta be. - De csak egyszer. A lány pedig boszorkány volt, és… meg akart ölni.
Himeko elmosolyodott.
- Én nem harapok.
A szőkének baljós előérzete támadt. Hát még, mikor a lány közelebb lépett és átkarolta a démon nyakát. Teste a férfiéhoz simult; a szőke nagy üggyel-bajjal tudta csak megőrizni önuralmát.
- Kujuurou… szeretnék kérni valamit. Érints meg. Érints meg, kérlek!
- Hi… Himeko… - a démon remegve végigfuttatta egyik kezét a lány hátán. A másikkal némi habozás után megérintette a telt kebleket.
Hosszú percekig álltak a derékig érő vízben, egymás testét cirógatva; a férfi is legalább annyit kapott, mint amennyit adott. A csókok egyre szenvedélyesebbek lettek; végül a lány a démon füléhez hajolt.
- Kujuurou… hadd legyek a tiéd…!
A démon felkapta a fejét.
- Azt… azt nem tehetem! Hiszen te még… ártatlan vagy! Nem adhatod egy démonnak az ártatlanságod!
- Isten megtiltotta nektek? - kérdezte a lány kissé megnyúlt képpel.
- Nem, de hát… nézz rám! Fekete a szárnyam és karmaim vannak és…
- Hát nem érted? - csóválta meg a fejét a lány. - Ha rád nézek, nem látom, hogy bármilyen hibád lenne. Gyönyörű vagy, szeretlek, és azt akarom, hogy te vedd el a szüzességem, senki más.
A szőke nyelt egyet.
- Himeko… tényleg komolyan gondolod? De mi lesz, ha megsebezlek?
- Feltehetően vérezni fogok - felelte a lány kissé ingerülten - De ha nem harapod át a torkom, túl fogom élni. Most pedig teljesítsd férfiúi kötelességed, vagy baj lesz.
Kujuurou elmosolyodott.
- Határozott vagy, mint mindig. Ezt szeretem benned - egy mozdulattal ölbe kapta a lányt. - Hát jól van. Ha tényleg nem baj, hogy démon vagyok, akkor rendben. Az igazat megvallva, - a szőke egy kicsit elpirult - már alig bírtam visszafogni magam. Csak nem akartam olyasmit csinálni, amivel fájdalmat okozhatok neked.
- Bolond démon… - sóhajtotta Himeko boldogan, ahogy a férfi a partra fektette.
- Nagyon óvatos leszek, megígérem!
- Köszönöm.
Innentől már nem kellettek szavak; csak az érintések beszéltek és a halk sóhajok. Mindkettőjük szíve egyre gyorsabban dobolt…
- Himeko…
- Kérlek…
- HIMEKO-DONOOO!
A lány felpattant, a démon pedig a legszívesebben üvöltött volna. Himeko rémülten fordult vissza.
- Ez Subaru, a testőrkapitány! Mit kereshet itt? Tűnj el, mielőtt meglát!
A férfi gyorsan behúzódott a sziklák közé, a lány pedig villámgyorsan magára kapta a ruháját. Éppen időben, mert a páncélos kapitány kilépett a fák közül.
- Himeko-dono, de jó, hogy megtaláltalak! Már mindenütt kerestelek!
- Mi a baj, Subaru-san? - kérdezte Himeko.
- Makoto-sama, az édesanyád… megbetegedett. Ayame-sama azt kívánja, hogy mihamarabb térj haza.
- Azonnal jövök! Összeszedem a holmimat, és jövök!
Amint a testőr eltűnt, Kujuurou is előjött és megölelte Himekot.
- Semmi baj. Menj csak haza.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! - fenyegetőzött a lány. - Még a nyáron együtt hálunk, ne felejtsd a szavam!
A démon hosszan nézett Himeko után. Aztán leült a parton és lehunyta a szemét.
9. Harag
- Kövesd.
- Parancsodra, Ayame-sama. Mire figyeljek?
- Tudni akarom, mit csinál. Hogy van-e szeretője, és ha igen, ki az.
- Ryoukai, Ayame-sama.
Abban az évben sokáig tartott a nyár. És a démonnak sokáig hiányzott a lány, akitől a megváltást várta. Himeko azóta nem jött, mióta a Shiroyama testőrkapitány hazahívta. Kujuurou pedig nemigen tehetett mást, minthogy várt. Néha szárnyra kapott és elrepült a nagyházig, elrejtőzött egy fa koronájában, próbálta megpillantani a lányt. Kétszer sikerült; a szőke örült, és csak még jobban szenvedett.
- Konbanwa.
A férfi felugrott az asztal mellől és a karjaiba zárta Himekot.
- Gomen nasai - suttogta a lány. - Anyám nagyon beteg volt, nem hagyhattam ott…
- Daijobu desu - suttogta vissza Kujuurou. - Csak az a fontos, hogy most itt vagy. Annyira hiányoztál…
- Te is nekem. Éjszakánként rólad álmodoztam.
- Gyere - a férfi kézen fogta a lányt és maga után vonta. Himeko engedelmesen követte. Odakint Kujuurou megállt és komolyan a sötétkék szemekbe nézett.
- Himeko, szerelmem… Ha még mindig az enyém akarsz lenni, akkor ma… a nyár talán utolsó éjszakáján magamévá teszlek. De csak, ha akarod.
A lány elmosolyodott.
- Akarom.
A szőke bólintott és ledobta vékony kabátját. A fekete szárnyak lassan, méltóságteljesen bomlottak ki; a lenyugvó Nap vörös aranyat csorgatott rájuk. A férfi átkarolta Himekot, és elrugaszkodott a földtől.
A sötétben, a bokrok mögül egy csillogó szempár kísérte útjukat.
Ayame-sama ingerülten pillantott fel a könyvéből.
- Igen, ki az?
- Makoto vagyok, okaa-san.
Az idős asszony fojtott szitkot mormolt.
- Gyere be.
Törékeny, feketehajú asszony lépett be. Sápadt volt – most gyógyult csak meg – és reszketett, ahogy mélyen meghajolt a Nagyasszony előtt.
- Mi hozott ide, Makoto-san? – kérdezte fel sem pillantva Ayame-sama.
- Én… azt hiszem… illetve…
- Ne dadogj! Beszélj értelmesen!
Makoto-dono, a Művészetek Asszonya összerezzent és vett egy nagy levegőt.
- Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, tegnap este… láttam valamit ülni fent a nagy platánfán. Egy emberalak volt… fekete szárnyakkal.
Ayame-sama lecsapta a könyvet.
- Egy démon? Itt, a Nagyháznál?
- Nem száz százalék… de azt hiszem.
- Miért nem jelentetted tegnap?!
- Már nagyon késő volt – húzta be a nyakát a dono.
Ayame-sama megsemmisítő pillantást vetett egyetlen lányára, aztán felállt és gyors léptekkel kifelé indult. Csaknem összeütközött egy alacsony, feketeruhás férfival.
- Ne most, Soujiro! – Mordult a Nagyasszony. – Nem érdekel, mit derítettél ki! Makoto-san démont látott tegnap éjjel. Addig nem lesz nyugtom, amíg az a féreg a környéken kóborol!
- Ühüm, Ayame-sama… azt a démont én is láttam.
- Micsoda? – Az idős asszony szeme résnyire szűkült – Beszélj!
- Ehhem. Ahogyan parancsoltad, követtem Himeko-donot. Ma is, mikor délután kisurrant.
- Himeko nincs itthon?
- Nincs, Ayame-sama Egyenesen az erdő felé vette az irányt; úgy tűnt, tudja, merre megy. Egy vadászházig tudtam követni, aminek az ablakán fény szűrődött ki. Himeko-dono bement, majd kisvártatva egy férfival jött ki. A férfi pedig a szemem előtt változott át démonná.
- És?
Soujiro közelebb hajolt.
- Himeko-dono a démon szajhájául szegődött, Ayame-sama. Ayame-sama??
A Nagyasszony arca hamuszürkére változott.
- Igazat beszélsz, te gazember?
- A Shiroyama-Házat szolgálom – hajolt meg Soujiro. – A Nagyasszonynak nem hazudhatok.
- Az a FATTYÚ! – rikácsolta az asszony. – Elárulta a Családot! Ezért megfizet! Azonnal szólj Subarunak, hogy holnap hajnalban minden katona legyen talpon! Elkapjuk őket, ha fel is kell perzselnem értük az egész erdőt!
- Ryoukai, Ayame-sama.
A férfi elsietett. Makoto-dono, akiről alaposan megfelejtkezett mindenki, az ajtóba kapaszkodott, és remegve bámult anyjára, akiből szinte hullámokban áradt a düh.
- O…okaa-san?
Ayame-sama megpördült és a szemében a gyűlölet lángja vetett lobot.
- Te! – A Nagyasszony keze ütésre lendült és egy hatalmas pofont kevert le lányának. A törékeny asszony a földre esett, az ajka felrepedt. Egészen apróra húzta össze magát, miközben Ayame-sama fölétornyosult és valósággal tajtékzott.
- A te gyenge természeted örökölte! Hogy verhetett meg az isten ilyen semmirekellő utódokkal engem, a Shiroyama Nagyasszonyt?! Legyetek átkozottak mind a ketten!
Makoto-dono csak akkor mert felnézni, mikor anyja döngő léptei már elhaltak a folyosón. A Művészetek Asszonya óvatosan feltápászkodott; az arca fájdalmas grimaszba rándult, mert megütötte a vállát. A szeme azonban tiszta és hideg maradt, ahogy Yoshibaru sensei szobája felé kezdett sántikálni. Életében most először fog szembeszállni az anyjával.
~folyt.köv~