Okami:

Of Angels and Demons

"And I don't want the world to see me,

'cause I don't think that they'd understand.

And if everything's made to be broken

I just want you to know, who I am."

~Goo Goo Dolls: Iris ~

1. Legenda

"… És Isten, magányának enyhítésére megalkotta első gyermekeit, az angyalokat. Az angyalok pedig szépek voltak, erősek és tiszták; Isten dicsősége ragyogott az arcukon.

Isten pedig látta, hogy gyermekeiben sok öröme fog telni. És telt is, mert az angyalok meghálálták az Élet Ajándékát; jó gyermek módjára szerették Atyjukat, énekeltek neki, és ha csak tehették, apró ajándékokat hoztak neki; könnyeik gyöngyfüzérét, nevetésük ékköveit és mosolyuk selymét. Isten pedig boldog volt, büszke és elégedett."

"… Ám egy napon, mint minden gyermekben, az angyalok némelyikében is feltámadt a kétely; vajon Atyjuk helyesen cselekszik-e? És a kételkedők elmentek Istenhez és kérdezték őt: "Nem botorság ily hatalmat adni az ember kezébe? Hiszen vad a szíve és a lelkében könnyen gyökeret ver a rossz." És Isten azt felelte: "Csendesüljetek. Az ember az én gyermekem, miként ti is; az Élet Ajándéka kering benne is; megilleti a hatalom."

És az angyalok elcsendesültek. De néhányan még mindig kételkedtek Atyjuk igazában és irigység gyúlt a lelkükben, mikor látták, Isten mennyire szereti új gyermekeit. "Atyánk megfeledkezik rólunk!" - zúgták haraggal. "Elfelejti, hogy énekünk és ajándékaink értékesebbek voltak, mint bármi, amit az ember adhat neki!"

Mondták pedig ezt azért, mert nem tudták, hogy az ember arra rendeltetett, hogy az Idő Kerekét forgassa."

"… És mikoron az utolsó lázadó angyal is legyőzetett, Isten szívén szomorúság és harag lett úrrá. A lázadók elbujdokoltak haragja elől, emberi álcát öltve, de Atyjuk bosszúja elől nem menekülhettek. Angyali testük megváltozott; hószín szárnyaik feketék lettek, mint a Halál köpenye. Karmuk és szarvuk nőtt, csodálatos szemük pedig vérszínre változott. Mikor pedig a lázadó angyalok meglátták magukat a tavak tükrében és az emberek szemében, dühükben és kétségbeesésükben sírva fakadtak. Könnyeik pedig pirosak voltak, mint a vér, és fekete ösvényt perzseltek sápadt arcukra.

A lázadók ekkor megértették, hogy hibáztak és Atyjukhoz kiáltottak. "Szégyelljük, amit tettünk; bocsáss meg nekünk!" Ám Isten így felelt: "Ellenem fordultatok és gyermekeim ellen; megöltétek őket, vérük most hozzám kiált a földről. Nem bocsáthatok meg nektek, amíg őket ki nem engesztelitek. Ezért hát mostantól éljetek közöttük, s próbáljátok elcsendesíteni haragjukat. De hogy csalárdsággal meg ne nyerhessétek bizalmuk, hogy emberi álcát öltve mézes beszéddel meg ne csalhassátok őket, átkot teszek rátok. Mikor érzelmeitek elragadnak benneteket, fedjétek fel megbélyegzett testeteket. Az emberek így tudják majd, hogy ti okoztátok testvéreik halálát. Ha azonban mégis képesek nektek megbocsátani; ha egy igaz szív bizodalmába fogad titeket, mindenét megosztaná veletek, akár életét áldozná értetek, az én szívem is megenyhül majd irányotokba. Így legyen, mert így mondtam, s így akarom."

- És mi lett az angyalokkal azután, sensei? Megbocsátottak nekik az emberek?

Yoshibaru sensei kisöpörte az örökké szemébe hulló tincset az arcából és szomorkás mosolyt villantott az előtte térdeplő kislányra.

- Többnyire nem, Himeko. Az emberek nehezen felejtik el a rosszat; ha rábukkantak egy bukott angyalra, megölték. Akumának, démonnak nevezték őket, féltek tőlük.

A kislány nagy, sötétkék szemei elkerekedtek.

- De hát az angyalok megbánták, amit tettek!

Yoshibaru bólintott; a tincs visszahullt a szemébe.

- Csakhogy az emberek megriadtak a démonok félelmetes kinézetétől. Rettegtek fekete szárnyaiktól, vörös szemeiktől, a vérüktől, amely mérgező volt számukra. Úgy vélték, a démonok őket is meg akarják ölni majd haragjukban, amiért nem térhetnek vissza Atyjuk mellé. Így inkább megölték őket.

Himeko szája legörbült és a következő pillanatban a kislányból kitört a sírás. Yoshibaru sóhajtott és átölelte a zokogó gyermeket. Tudta, hogy ez lesz; Himeko annyira szerette az Életet és minden lényt, akiben megvolt az Élet Ajándéka...

- Ez nem igazság! - hüppögte a kislány. - Isten azt tanítja nekünk, hogy bocsássunk meg annak, aki megbánja bűneit! Az emberek pedig meg sem hallgatták a démonokat!

- Néhányan meghallgatták őket - simogatta meg Himeko fejét a sensei. Amikor a kislány ráemelte könnyes tekintetét, a férfi elmosolyodott. - Voltak, akik emlékeztek Isten tanítására, és bármilyen félelmetesek voltak is a démonok, legyőzték előítéleteiket, és közel engedték magukhoz őket. Így hát néhány démon visszatérhetett Atyja mellé. Tudod, ki volt Shiroyama Otome-dono?

- Igen - szipogta Himeko. - Ő volt a Hetedik Nagyasszony.

- Nos, ő összebarátkozott egy démonnal, és megbocsátott neki.

- Tényleg?

Yoshibaru bólintott, a kislány arca pedig felderült.

- Sensei, kimehetek Otome-dono sírjához?

A férfi szélesen elmosolyodott.

- Hát persze, Himeko. Kérd meg Yuki-sant, hogy vágjon neked egy csokor virágot.

- Hai! - ezzel a kislány már szaladt is. A sensei sóhajtott és megint megpróbálta rendbe szedni a frizuráját.

- Hogy halad a kislány?

Yoshibaru még csak fel sem pillantott; nem volt rá szükség, és illetlenség is lett volna.

- Remekül, Ayame-sama. Nagyon okos, igyekvő, és tele van szeretettel.

- Jó ezt hallani. És jó tudni, hogy a legmegfelelőbb kézben van. De egyre megkérnélek, Yoshibaru-kun.

- Hai, Ayame-sama?

- Ne beszélj neki Otoméről. Soha többé ne beszélj neki róla.

- Ahogy kívánod, Ayame-sama. Ki sem ejtem a dono nevét előtte.

- Arigato - a homályban véres kard villant. - Most segíts nekem, kérlek; méltó helyre szeretném tenni az új trófeát.

Véres zsák koppant a padlón Yoshibaru előtt. A férfinak nem kellett kinyitnia, hogy tudja, mi van benne; egy levágott fej szarvakkal, üveges vörös szemekkel és feketével jelölt arccal. A sensei felállt és követte az előtte haladó alakot. Magában megjegyezte, hogy szólnia kell a cselédeknek, hogy töröljék fel a vércseppeket a padlóról. Még az kéne, hogy Hatori-sama kutyája felnyalja őket. Nem akarunk halálozást a családban, neh?

2. Találkozás

- Hová mégy, Himeko?

A lány mosolyogva ugrott le a lováról, és a férfihoz sietett, hogy átkarolja.

- Virágot akarok szedni az erdőben, meg egy kicsit lazítani, sensei.

Yoshibaru huncut vigyorral hajolt Himeko füléhez.

- Otome-dono sírjára akarod tenni a virágot, igaz? - súgta.

- Hai.

- És mi lesz az ünnepséggel? Akitaka-kun harcossá avatása ma este esedékes.

- Ó, addig háromszor visszajövök! Az ajándék már kész van. Te mit adsz neki, sensei?

- Faragtam egy karkötőt és tettem bele néhány ametisztet. Csak remélni merem, hogy elnyeri Akitaka tetszését…

Himeko nevetett és megigazította éjfekete hajfonatát.

- Imádni fogja. Ezért is varrtam meg neki azt a violaszín köntöst. De most már megyek, sensei. Ha anyám, vagy bárki keres, nyugalom, hazajövök időben.

- Meg fogom nyugtatni őket. Vigyázz magadra, Himeko.

- Este látjuk egymást, sensei!

A lány felpattant a türelmesen várakozó almásderesre és elvágtatott. Yoshibaru elégedetten nézett utána. Az elmúlt tizenegy év nem szállt el nyomtalanul senki felett; Himeko például gyönyörű, erős fiatal nővé serdült. Jövőre, a tizennyolcadik születésnapján papnővé avatják. A sensei szórakozottan kisimította a szeméből a haját. Felette sem múlt el nyomtalanul az idő. Bár még csak a harminchatodik tavaszt köszöntötte az idén, kékesfekete hajába már a tél font ezüstszálakat. Ami pedig Ayame-samát illeti…

- Yoshibaru-kun!

A sensei megfordult és fejet hajtott.

- Hai, Ayame-sama?

- Hová ment Himeko? Talán elfelejtette, hogy este Akitaka avatását ünnepeljük?

- Himeko-san csupán kilovagolt egy kicsit az erdőbe, Ayame-sama. Felteszem, meditálni akart.

- Egyre önfejűbb ez a leány - rázta a fejét ingerülten az idős asszony. - Kezdem azt gondolni, hogy mégsem adtam mellé megfelelő tanárt.

Yoshibaru bal szeme alatt megrándult egy izom.

- Biztos vagyok benne, hogy Himeko időben vissza fog térni. Lehet, hogy szívesen járja a maga útját, de soha nem téveszti szem elől a kötelezettségeit és a Család érdekét. A Kódex törvényei szerint tanítottam és ő remek tanítvány volt, Ayame-sama.

- Nos, meglátjuk - az asszony jégkék szeme fenyegetően villant. - Ha elkésik, téged foglak felelősségre vonni, Yoshibaru-kun.

- Wakatta - a sensei meghajolt és megvárta, míg az asszony eltűnik. Furamód nem igazán a düh szorította össze a torkát, hanem az aggodalom. Himeko nem fog örülni, ha Ayame-sama végül mégiscsak az Atari no Me-be akarja jelölni. Himekoból sohasem lesz démonvadász. És ha ez kiderül, vér fog folyni.

Himeko dudorászva vezette a lovát az ösvényen. Jókedvű volt és elégedett; mit sem tudott a sensei aggodalmáról. Ő meg volt arról győződve, hogy Korin no Te, a Ragyogás Keze lesz belőle, vagyis gyógyító. Mindig is az akart lenni.

Két óráig barangolt a Család birtokához tartozó rengetegben. A kezében hízott a vadvirágcsokor. Egyszer csak azonban hangos dördülés riasztotta fel az álmodozásból. A dörgéstől a ló is megriadt és mire a lány megnyugtatta, már az első kövér esőcseppek koppantak a leveleken.

- A csudába! No, most aztán vágtass, mint a szélvész - pattant a nyeregbe Himeko. - Különben bőrig ázunk!

A ló engedelmeskedett és nekiugrott az ösvénynek. Sebesen vágtatott, Himeko úgy számolta, fél óra kell, mire tető alá érnek és már hallotta is az otthoniak sopánkodását. Mindegy. Legalább holtbiztos, hogy nem késik el.

Hoppá!

Himeko megrántotta a kantárt; az almásderes nyerítve igyekezett nem elcsúszni a felázott talajon.

Mi volt az az előbb? A lány biztos volt benne, hogy látott egy alakot feküdni az úttól nem messze. Visszafordult hát, és valóban; egy emberi test hevert alig pár méterre tőle egy fa alatt!

Himeko leugrott a lováról és odasietett az alakhoz. Az arccal a földön hevert, szőke haját, egyszerű ruháját már teljesen átáztatta az eső. Mikor a lány némi üggyel-bajjal megfordította, kiderült, hogy az ismeretlen egy fiatal, talán húsz éves férfi. Sápadt volt; az arcán fájdalom halvány árnyéka. Mikor Himeko kisöpörte a homlokából a nedves, szőke tincseket, megrezdült a pillája és lassan kinyitotta a szemét.

- Ki… ki vagy te? - lehelte alig hallhatón.

- Shiroyama Himeko, Makoto lánya. Fel tudsz állni? Mid fáj?

- A lábam… Shiroyama?

- Igen, igen. Gyere, segítek - Himeko nagy nehezen talpra rángatta a férfit. A szőke nagyon kábának tűnt.

- Nem, engedj… - tiltakozott. - Shiroyama… nem jó…

- Na, ez szép, mégis ki vagy te? - húzta fel az orrát a lány, miközben igyekezett feltuszkolni a férfit a nyeregbe. - Méghogy nem jó, az ész megáll…

- Kujuurou…

- Tessék? - állt meg egy pillanatra Himeko.

- A… nevem… Sabishii Kujuurou.

- Ó. Örvendek. Nos akkor Sabishii-san, maradj nyugton. Elviszlek a Nagyházba.

A szőke férfi halk, feltehetően tiltakozó hangokat hallatott, de még ahhoz is gyenge volt, hogy kapaszkodjon. Himeko kénytelen volt lassabban haladni, hogy el ne hagyja útitársát.

3. Rejtély

Yoshibaru a tornácon várta a lányt.

- Gondoltam, hogy az eső bekerget - intett oda Himekonak, aztán elkerekedett a szeme. - Ez meg ki?

- Sabishii Kujuurou-san - felelte a lány, miközben megpróbálta valahogy leügyeskedni a ló hátáról az ernyedt testet. A sensei a segítségére sietett.

- Ez idáig rendben van, de mégis, ki ez? És mi a baja? Nincs eszméleténél, ahogy látom.

- Az erdőben találtam, a földön fekve. Segíts bevinni a szobámba, sensei. Beteg vagy sebesült, nem tudom, pontosan mi a baja. Azt hiszem, a lába sérült lehet.

- És anyád mit fog szólni? És Ayame-sama? Engem fog megnyúzni, ha elkésel Akitaka avatásáról. Továbbá bőrig áztál. Még egy kis időt eltöltesz így, és tüdőgyulladást kapsz.

- Sensei, délután közepe van! Ellátom Kujuurou-sant, gyorsan megfürdök és még mindig elég időm lesz az ünnepség előtt. És senkinek nem kell tudnia arról, hogy vendégem van.

Yoshibaru sóhajtott. Régen megtanulta már, hogy Himekoval ellenkezni hamvába holt próbálkozás. De esze ágában sem volt a lányt egyedül hagyni egy ismeretlen férfival. Így hát, amikor egyesült erővel becipelték a szőke ismeretlent Himeko szobájába, és az ágyra fektették, Yoshibaru azonnal üzent Mikáért és Kenjiért. Fertályóra sem telt bele, és minden együtt volt; meleg víz, tiszta ruha, orvosság, egy megbízható, mosolygós szolgálólány és egy hűséges testőr.

Himekonak nagy fejtörést okozott a férfi. Nem volt lázas, nem utalt arra sem semmi, hogy beütötte volna a fejét, és - ami a legkülönösebb volt az egészben - a nadrágja ugyan elszakadt, de a lábán sem volt seb, csak egy lilás csík. A lány végül is úgy döntött, hagyja aludni a szőkét. Kenjit odaállította az ágy mellé, aztán intett Mikának, hogy segítsen a fürdésnél.

Háromnegyed óra múlva a lány a haját szárogatva tért vissza. Mika már ment is, hogy előkészítse úrnője ruháját, no meg, hogy Kenjit kiüldözze a szobából. Himeko közben leült a férfi mellé, és alaposan megszemlélte. Mi tagadás, jóképű legény volt… És valószínűleg nem a környéken született. A szőke haj ritka ezen a vidéken.

A lány egészen elmerült a találgatásban; ám a halk nyögés felriasztotta. Aggódva hajolt a férfi fölé, aki lassan kinyitotta a szemét. Himeko most már teljesen biztos volt benne, hogy a szőke nem idevalósi; ilyen tiszta világoskék szeme senkinek nincs az egész országban. 

- Hol vagyok? - kérdezte a férfi halkan.

- A Shiroyama Nagyházban, az én szobámban. Emlékszel rám?

- Igen. Himeko a neved.

- Úgy látszik, a fejeddel nincs baj. De akkor mivel van? Úgy értem, mitől vagy ilyen kába? Nem vagy sebesült. A lábadnak sincs semmi baja.

- Honnan tudod?

Himeko nevetett.

- Onnan, hogy levetkőztettelek, és megvizsgáltalak. Tanultam orvoslást is.

A férfi csaknem felugrott, de még gyenge volt az ilyen hirtelenkedéshez. Ehelyett gyorsan végigtapogatta magát, és megkönnyebbülten sóhajtott, mikor rájött, hogy azért kapott más ruhát.

- Köszönöm a fáradozásod.

- Do itashimashite, Kuj… akarom mondani Sabishii-san. Nincs szükséged valamire?

- Ha egy kis vizet kaphatnék…

Himeko már töltötte is a poharat. Aztán még egyszer. És még egyszer.

- Biztosan nem vagy lázas, Sabishii-san? Legalább két litert megittál most…

- Nem, semmi komolyabb bajom nincs - rázta a fejét mosolyogva a férfi. Szemlátomást már sokkal jobban érezte magát, fel is tápászkodott. - Csak azért voltam olyan gyenge, mert… ööö… mindig is gyenge voltam és néha elájulok, ha rám tör egy ilyen roham…

Himeko úgy nézett a szőkére, mint aki pontosan tudja, hogy a másik hazudik, de nem szólt semmit. Inkább felállt és meghajolt a férfi felé.

- Bocsáss meg, Sabishii-san, de van egy kis dolgom. Éhes vagy?

A szőke tétován bólintott.

- Jól van, küldök neked valami ennivalót. Kenjit kint hagyom az ajtó előtt, senki nem fog zavarni, pihenj nyugodtan. Igyekszem olyan hamar visszajönni, ahogy csak tudok.

- Kedves vagy, hogy így fáradsz értem. Nem érdemlem meg.

Himeko elmosolyodott.

- Mindenki megérdemli a törődést, akiben megvan az Élet Ajándéka - azzal elfutott öltözködni.

A szőke férfi hosszan nézett utána.

Himeko három órával később keveredett vissza a szobája elé. Akitakát majd szétvetette a büszkeség és az öröm; csillogó szemmel csodálta az ajándékait; fegyvereket, ruhákat, ékszereket. A hivatalos ceremónia után pompás lakoma következett, de Himeko azt már nem várta meg. Sietett vissza a szőke idegenhez.

És legnagyobb megdöbbenésére az ágy üres volt. Csak a tányért találta meg és egy összehajtott papírlapot. A lány átfutotta az írást.

" - Kedves Himeko, köszönöm a törődést és a vacsorát. Bocsáss meg, hogy ilyen udvariatlan módon távozom és még a kölcsönruhát is magammal viszem, de megvan rá az okom. A Család nem örülne, ha kiderülne, hogy itt vagyok. Nézd hát el a bárdolatlanságom. Ha elégtételt akarsz rajtam venni, én megértem; az erdőben megtalálhatsz. Őszinte tisztelettel: Sabishii Kujuurou."

Himeko az ölébe ejtette a levelet, és a semmibe bámult. Egyetlen gondolat keringett a fejében.

Ki lehet ez a furcsa férfi?

~folyt.köv.~