OKami: Of Angels and Demons

10. Halál

Hűvös volt a hajnal. Himeko és Kujuurou szorosan egymáshoz bújva üldögéltek a dombtetőn, egy puha takaróba burkolózva.

- Szeretlek – jelentette ki Himeko immáron sokadszorra.

- Én is téged – felelte rá a férfi mosolyogva. – És mindent köszönök.

- Van valami ennivaló a vadászházban? Mindjárt éhen halok.

Kujuurou felnevetett és felállt. Himeko követte; kéz a kézben indultak vissza a szőke otthonáig.

Ayame-sama megigazította csillogó páncélját.

- Ez az a ház?

- Hai, Ayame-sama.

- Öt katona itt marad. A többiek szétszélednek az erdőben. Aki Himekot egyedül találja, azonnal idehozza. Aki a démonnal találkozik, jelez.

- Wakatta! – a katonák hamarosan eltűntek az erdőben.

Ayame-sama lassan sétálgatott fel s alá a ház előtti füvön. Az égen lassan fekete felhők kezdtek gyülekezni.

Eközben a Shiroyama-Nagyházban Yoshibaru sensei az istálló felé sietett, hogy megtegyen mindent, ami tőle telik. Egy katona azonban útját állta.

- Ayame-sama úgy rendelkezett, hogy a sensei nem hagyhatja el a házat, míg ő maga vissza nem tér.

A férfi valami nagyon csúnyát morgott az orra alatt.

- Rangban fölötted állok! Engedelmeskedned kell a parancsomnak!

- A Nagyasszony szava fölülírja a sensei pa… - A következő pillanatban a valami csörrent, a katona pedig ájultan bukott a földre. Mika állt mögötte, egy törött vázával a kezében.

- Ayame-sama kedvence – vont vállat a lány és elhajította a cserepet. – Menj, sensei. Kenji már vár a lovakkal.

- Arigato!

- Kiotsukete, sensei! Hozd vissza nekünk Himeko-samát. Az se baj, ha a vénasszonyt ott felejted.

-  Igyekezni fogok! – ígérte Yoshibaru. Tegnap este óta kiderült, hogy az Atari no Me tagjain kívül jószerével mindenki gyűlöli Ayame-samát.

Kenji valóban két felszerszámozott lóval várta a férfit.

- Siessünk, sensei! Ha elkésünk, baj lesz.

- De…

- TUDOM, merre van az a ház – nézett fel a fiatal katona. – Bízz bennem, sensei.

Az idő múlt, lassan egy órája is megvolt, hogy Ayame-sama szétküldte a katonákat, de még egy jelzés sem érkezett, hogy akár Himekot, akár a démont látták volna. A Nagyasszony egyre türelmetlenebbül rótta a köröket a ház előtt. Ám hirtelen egy kiáltás rezzentette föl. Mikor az idős asszony felnézett, azonnal észrevette Himekot és azt a magas, szőke férfit. A katonák már körbe is állták őket.

Himeko sápadtan bámult a farkasul vigyorgó Nagyasszonyra; Kujuurou a katonák erejét méregette. Öt egy ellen, nem jó arány…

- Himeko – szólt Ayame-sama. – Ki az ott melletted?

- Anou… Sabishii Kujuurou-san… a… szeretőm.

- Szabad neked szeretőt tartanod?

- Nem tudok róla, hogy tilos lenne – felelte Himeko kicsit bátrabban.

A Nagyasszony bólintott.

- Gyere ide, Himeko.

A lány megszorította a szőke kezét és bátran odalépett Ayame-sama elé. A következő pillanatban kapott egy hatalmas pofont.

- De átkozott démon-szajha! – Üvöltötte az asszony. – Elárultad a Családot! Elárultál mindent, amit egyszer neked kellett volna védelmezned! Te utolsó cafat!

Kujuurou szikrázó szemekkel ugrott előre, de a katonák keresztezték előtte a lándzsájukat.

- Öljétek meg – fröcsögte a Nagyasszony, a szőkére mutatva.

A katonák támadásba lendültek, de Kujuurou egy villámgyors mozdulattal kitért előlük. Fekete szárnyak robbantak elő a vállából; a kezében a semmiből egy csillogó kard jelent meg. A harc elkezdődött.

Himeko a szőke felé mozdult volna, de Ayame-sama, korához mérten szokatlan fürgeséggel elkapta unokája haját és a csuklójára tekerte a fonatot. Himeko térdre esett.

- Onegai shimasu, Ayame-sama! – könyörgött könnybe lábadt szemmel. – Kujuurou nem gonosz! Már mindent megbánt! Watashi-o shinjite kudasai!

- Shizukani! – sziszegte a Nagyasszony. – A démon az démon marad az idők végezetéig! Nem bánhatja meg, amit az emberek ellen követett el, mert nincs lelkiismerete! Még csak meg sem fordul a fejében, hogy mennyit szenvedtünk a gonoszságuktól! Egyszerűen képtelen rá, hogy felfogja a fájdalmunkat! Te pedig összeálltál egy ilyen szörnyeteggel! Ezért lakolnod kell, te áruló!!

- Yamero!

Ayame-sama felkapta a fejét és felüvöltött, mikor meglátta a lóról leugró Yoshibarut.

- Te! Te is éppolyan hálátlan vagy, mint ez a kurva! A Család felnevelt, tanított, és te így hálálod meg?!

- Elég ebből, Ayame-sama! A saját unokádat nem öletheted meg! Otome-dono meghalt, mert megváltott egy démont; egy mártír legyen elég!

- MI AZ, HOGY NEM ÖLETHETEM MEG? – tajtékzott a Nagyasszony. – Az élete az enyém, mint minden más családtagé! Mint Makotoé! Mint a tiéd! Majd én megmutatom neked, ki vagyok én!

Az asszony az övén függő tokból csillogó kést rántott elő és döfésre lendült a keze; Yoshibaru feléje ugrott, Himeko pedig felsikoltott…

Kujuurou egy másodperccel később kapta fel a fejét; ő már csak azt látta, hogy a lány lehanyatlik. Egy pillanatra megfagyott körülötte a levegő… a következő másodpercben pedig iszonyatos fájdalom hasított a hátába.

Ayame-sama a földön fekve, lihegve markolta a véres pengét, Himeko pedig Yoshibaru senseit ölelte, akinek a vállából ömlött a vér, átáztatva halványkék köntösét. Egyszer csak vakító fényesség lobbant a tisztás szélén; mikor pedig a lány odanézett, elállt a lélegzete.

Kujuurou ott állt a katonák gyűrűjében, két karja leeresztve; a penge a földön hevert. Szőke haját az egyre erősödő szél lobogtatta, kék szemei tágra nyíltak. A szárnyai pedig…

… fehérek voltak, mint a friss hó. Élénk kontrasztot alkottak az angyal mellkasán végigcsorgó vérrel.

Himeko torkán még akkor sem jött elő hang, mikor a férfi némán összecsuklott.

- Menj, lányom – suttogta a sensei erőtlenül, s mikor Himeko gyengéden a földre fektette, lehunyta a szemét. Tüdejéből zihálva tört elő a levegő, a fájdalom szinte fojtogatta Yoshibarut, de a férfi keményen küzdött.

Ayame-sama feltápászkodott a földtől, ahova a sensei lökte, mikor a két nő közé ugrott, s gyűlölködő mosollyal figyelte, amint Himeko letérdel az angyal mozdulatlan teste mellé.

- Kujuurou… - rebegte a lány. – Ne… Shinanaide!

Az angyal kék szemei lassan kinyíltak.

- Gomen nasai, Himeko. És mindent köszönök.

A szőke feje félrebillent. Himeko az égnek fordította az arcát és felsikoltott.

- DOUSHITE?

11. Ítélet

          Egy pár percig csak a szél süvöltött, Himeko pedig keservesen zokogott.     Ayame-sama szinte kéjes vigyorral nézte a lányt; a katonák azonban lassan félrehúzódtak, és suttogni kezdtek. A viharfelhők az égen egyre csak híztak; távoli mennydörgés hangja morajlott. Hamarosan az első villám is végigcikázott az égen, majd még egy és még egy…

         A következő pedig közvetlenül Himeko mellett csapott le.

Mikor a fény elült, a katonák térdre borultak. Ayame-sama krétafehér lett.

Két angyal állt Himeko mellett. Az egyik letérdelt a lány mellé és fejet hajtott.

- Légy üdvözölve, Himeko-sama. Sajnáljuk, hogy így kellett történnie.

A másik angyal Yoshibaru felé indult, pillantásra sem méltatva a Shiroyama-Nagyasszonyt. Letérdelt az ájult férfi mellé és a kezét a sebre tette.

Himeko nem tudott megszólalni, csak a szeme nyílt egyre nagyobbra, ahogy az angyal a karjaiba vette Kujuurou testét. A mellkason tátongó seb lassan összezárult, a kék szemek pedig kinyíltak. A szőke angyal csodálkozva nézett körbe; öröm olvadt szét az ajkán, mikor észrevette Himekot, ám a boldogság egy másodperc múltán eltűnt, s a helyét szomorúság vette át.

Az angyal a lány felé fordult.

- Köszönjük, hogy szereteteddel és bátorságoddal megváltottad testvérünket. Az átok régen lehullt már Kujuurouról; a fekete szárnyakat azért viselte, hogy veled maradhasson. Ám ez a seb megtörte akaratát; igazi angyallá változott. Egy angyalt azonban nem lehet megölni. Kujuurou élni fog, de most velünk kell jönnie Atyánk mellé. Sajnáljuk, Himeko, de most el kell búcsúznotok.

- Wakatta – bólintott a lány. Sötétkék szemei könnyben úsztak, de mosolygott.

- Örökké szeretni foglak, Himeko – suttogta Kujuurou. – Mindig figyelni fogok rád és vigyázom majd minden lépésed, ígérem!

- Tudom – bólintott a lány megint. – Örökké itt leszel velem, itt, a szívemben.

Shiroyama Himeko és az angyal, aki a Sabishii Kujuurou nevet viselte, utoljára csókolták meg egymást.

A másik angyal közben felsegítette Yoshibarut. Aztán a reszkető Nagyasszonyhoz fordult.

- Shiroyama Ayame. Isten így üzen neked: „Bántottad gyermekem; az angyalt és az embert. Csupán a gyűlölet lakik a szívedben. Fájdalmat okoztál nekem, s ezért méltó büntetést mérek rád – változz kővé, légy tanúságtevője a gonoszságnak. Az emberek látnak majd és lehajtják fejük, mert tudni fogják, hogy senki nem árthat másoknak büntetlenül.”

A Nagyasszony iszonyodva emelte az égnek a karjait, szája sikolyra nyílt, de hang már nem tört elő rajta; kővé változott, élettelen szikladarabbá.

Egy fertályóra múltán már csak a fák és az a különös szikla álltak a vadászház körül.

Epilógus

Tavaszi szellő szárnyán szálltak a vadcseresznye virágai. A tisztáson egy karcsú nőalak állt; hajában díszes csat, a ruhája finom kelméből való. A csuklóján valami megcsillant a délelőtti fényben; egy különös vésetekkel díszített ezüst karkötő volt az. Az ajkán szelíd mosollyal nézett a távolba.

Huszonnégy éves volt, gyógyító papnő és Nagyasszony.

- Anyu, anyu! Nézd, milyen szép!

A nő nevetve kapta ölbe kisfiát. A gyermek kezében vadvirágcsokor tarkállott.

- Csakugyan szépek, Tenshi. De most már haza kell mennünk. Ma avatjuk harcossá Shoji-kunt.

- Szeretem Shoji-kunt! – jelentette ki Tenshi vidáman.

- Mit szólnál hozzá, ha megkérnénk aput, áldja meg őt?

- Jó! – bólintott a kisfiú lelkesen. Amint az anyja letette, kibújt a kabátjából, összekulcsolta a kezét és lehajtotta a fejét. A vállából hófehér szárnyak bomlottak ki, amelyek széle aranyban csillogott.

- Apa, te, aki odaföntről figyelsz ránk – mondta Tenshi – kérlek, áldd meg Shoji-kunt, hogy jó harcos legyen, és sokáig éljen, mert olyan, mintha a bátyám lenne – a fiú fél szemmel felsandított. – Jól mondtam, anyu?

- Remekül – mosolygott Himeko-sama. – Apa most büszke rád.

- Mit gondolsz, fogom látni? – Kérdezte Tenshi, miközben felöltözött. – Legalább egyszer?

- Biztosan – bólintott Himeko-sama komolyan. – De most siessünk. Akane-san csokis sütit is sütött.

A két alak már eltűnt az erdő sűrűjében. A szél hófehér tollakat kergetett tova; s mintha boldog kacagás visszhangját is magával sodorta volna.

Owari

OKami 2002-08-01

01:38

Nna, csak végeztem ezzel is! Sok köszönet Kagero-channak, aki megrajzolta Kujuurout; és Shushu-channak, aki megkért, hogy írjam meg a történetet.  Nem is lett olyan rossz, bár elég sokáig nyűttem… Gomen, gomen! Ó, igen, azok kedvéért, akiknek gondjaik voltak a japán kifejezésekkel: