OKami: Of Angels and Demons
4. Ékszer
Három nappal később Himeko ismét lóra kapott és elvágtatott az erdőbe. Megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, megtalálja a szőke férfit és kideríti, miért tűnt el nyomtalanul. Csak az ablakon távozhatott, de akkor ugrania kellett, és Himeko nem igazán értette, hogy aki néhány órával azelőtt még félig halottnak látszik, az hogyan ugrálhat kétemeletnyit.
A Nap ragyogott az égen, a fénysugarak arany dárdaként döftek keresztül a lombok sátrán. Madárcsiviteléstől zsongott az egész erdő, a levegőben pedig vadvirágok kellemes illata lengedezett. Himeko lova is vidáman poroszkált az úton. A lány lelkét is átitatta a béke; szinte meg is feledkezett arról, hogy miért jött. Bár igaz, ami igaz, fogalma sem volt arról, hol keresse Kujuurou-t. Végül úgy döntött, visszamegy arra a helyre, ahol először találkozott a férfival.
Mikor odaért, leugrott a lóról és letérdelt. Döbbenten nézte azt a nagy, kiégett foltot, ahol három nappal ezelőtt a szőke teste hevert. Döbbenete csak nőtt, ahogy felfedezte a többi fekete nyomot a zöld fűben. Mintha vezettek volna valahova. Hátasát kantárszáron vezetve a lány megindult; követte a fekete foltok ösvényét.
Hosszú volt az út, talán egy órás is; a nyomok a hegy teteje felé vezettek. Himeko egyre kíváncsibb lett. Végül egy tisztáson állt meg. A nyomok itt fogytak el. A lány megvizsgálta a földet. A három nappal ezelőtti eső ugyan minden nyomot elmosott, de azzal a törött dárdával nem bírt. Himeko felvette és megnézte. Furcsán ismerősnek tűnt a rákötött szalag, de a lány egyelőre nem tudta hova tenni. A fekete foltokból itt sokkal több volt; kisebbek, nagyobbak vegyesen. Himeko sóhajtott. Nem értett semmit. Ám egyszer csak a szeme sarkából észrevett valamit; a napfény valamin megcsillant. A lány odament és felvette. Egy vésett ezüst karkötő volt az.
- Himeko… san?
A lány megpördült, a karkötőt a háta mögé dugta. Kujuurou állt a tisztás szélén, abban a ruhában, amit Himeko adott rá még a Nagyházban.
- Sabishii-san! Hát csak megtaláltalak.
- Kerestél? - mosolyodott el a férfi és odasétált a lányhoz. - Miért? Haragszol rám, ugye?
- Nem, miért kéne haragudnom? - csodálkozott a lány. - Csak meg akartam kérdezni, miért mentél el köszönés nélkül.
- Ne haragudj - hajtott fejet a szőke. - Ahogy azt írtam is, megvolt rá az okom, de… nem szeretnék róla beszélni… még. Elvesztettem itt valamit, tudod… meg akarom keresni.
- Erre gondolsz? - nyújtotta előre a karkötőt Himeko.
- Ó, igen, igen! - ragyogott fel Kujuurou arca. - Reméltem, hogy még itt lesz!
- Szép ékszer - forgatta a karkötőt a lány. - Különösek ezek a vésetek rajta. Nem itteni ötvös munkája, az biztos.
- Valóban nem - bólintott a szőke. - Északról való.
- Te is onnan jössz, ugye? Legalábbis ezt gondolom a szőke hajadból meg a kék szemedből.
- Valóban északi vagyok… Mondd csak, visszaadnád a karkötőmet? Nagyon fontos nekem…
- Egy feltétellel - mosolygott ravaszul Himeko. - Mesélsz magadról. Mi hozott ide? Mit keresel a birtokunkon?
- Rendben van - sóhajtott a férfi. - Ennyivel tartozom. A ruhát megtarthatom? Tetszik az itteni viselet.
- Persze.
- Nos, akkor menjünk - intett Kujuurou. - Húsz percre innen van a búvóhelyem.
- Nem is tudtam erről a házról - nézett körbe Himeko.
- Pont nekem találták ki - mosolygott a férfi. - Félreeső, szerény, de masszív. Ritkán lakok ilyen jó helyen. Foglalj helyet.
Himeko leült és elnézte a férfit, ahogy az begyújtott és feltette a teavizet.
- Északon is úgy isszák az emberek a teát, mint itt?
- Nem - felelte a szőke. - Több cukrot tesznek bele, és gyakran rumot is. Már aki iszik egyáltalán teát, mert az északon ritkaság. Ott a tej a mindennapi ital. Meg az alkohol, különösen a borok.
- Szóval a gyerekeknek csak a tej, meg a víz marad? Mert alkoholt ugye ott sem kapnak?
Kujuurou nevetett.
- Persze, hogy nem. Északon, ha megérik a málna, a gyerekek leszedik, és otthon szörpöt készítenek belőle.
- Málna…?
- Tudod, az egy kis piros gyümölcs, bokron terem…
A beszélgetés egész estig eltartott. Himeko csak akkor kapott a fejéhez, mikor Kujuurou behajtotta az ablaktáblát, hogy gyertyát gyújtson.
- Rohanok haza! - mentegetőzött a lány. - Anyám már biztosan aggódik értem!
- Hát, akkor siess.
- Tessék a karkötőd… - nyújtotta át az ékszert a lány. - Hoppá, hiszen rólad nem is beszéltünk! Csak az északi országokról meséltél, magadról nem.
- Nem kérdezted - húzta a válla közé a fejét a férfi.
- No, sebaj - vigasztalta magát Himeko. - Most már tudom, hogy hol laksz, holnapután megint eljövök, ha nem zavarok.
- Hát persze, hogy nem! Várni foglak.
- Akkor viszlát holnapután, Sabishii-san!
- Kérlek… szólíts Kujuurou-nak.
- Öö… ha így akarod… rendben. De most már tényleg rohanok!
- Ég áldjon, Himeko!
A lány gyorsan az istállóba vitte a lovat, aztán felsietett, hogy átöltözzön a vacsorához.
- Himeko!
A lány megtorpant, a hátán végigfutott a hideg.
- Hai, Ayame-sama?
- Mi ez itt a hajadban, gyermekem?
Himeko pislogott, aztán eszébe jutott; hogy a szél ne fújja a szemébe, a szalagot kötötte a hajába, amit a törött dárdán talált.
- Az Atari no Me szalagja! - ragyogott fel az idős asszony szeme. - Hát nem csalódtam benned, leányom. Mindig is azt mondtam, hogy ott a helyed! De most siess átöltözni; vacsoránál találkozunk.
Himeko hallotta, ahogy Ayame-sama távozik, de moccanni sem tudott. Hirtelen minden a helyére került. A törött fegyver a démonvadászok jelével. A fekete foltok a fűben. Az elveszett ékszer. És a Shiroyama-birtokon lakó férfi.
És ami a legrosszabb; Ayame-sama azt hiszi, Himeko is démonvadász szeretne lenni! Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit Himeko a Családban gyűlölt. Az Atari no Me kegyetlen, megbocsátani képtelen gyilkosait.
5. Igazság
A lány másnap ki sem tette a lábát a szobájából. Kedvetlennek, gyengének érezte magát; így hát távolmaradt a családi étkezésektől, különösen Ayame-samától. Atari no Me… Himekonak soha nem fordult meg a fejében, hogy olyan harcos legyen, aki bukott angyalokra vadászik. Már a gyilkolás maga is taszította, de a tény, hogy angyalokat kéne ölnie… Nem, ez lehetetlen.
Kopogás zörrent az ajtón, Himeko pedig felsóhajtott.
- Ki az?
- Yoshibaru vagyok.
- Gyere be, sensei!
A férfi belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Aztán leült az ágyra a lány mellé.
- Mi a baj, Himeko? - kérdezte aggódva. - Beteg vagy?
- Igen - felelte a lány kedvetlenül. - Ayame-sama beteggé tett.
A sensei feje fölött megjelent egy kérdőjel. Himeko elhúzta a száját.
- Kitalálta, hogy démonvadászt csinál belőlem.
Yoshibaru sápadt pár árnyalatot.
- Tudtam, hogy ez lesz. Nagyon félreismert téged.
- És ott van Sabishii-san is - folytatta a lány. - Olyan kedvesnek tűnt…
- De…?! - Yoshibaru agyán átvillant pár lehetséges kellemetlen válasz és nem örült nekik.
- Ő is démonvadász.
- NANI? - a férfi most már semmit sem értett. - Honnan tudod?
- Tegnap beszéltem vele, hisz tudod… Elmentem oda, ahol megtaláltam azon a napon és nyomokat találtam. Fekete foltokat a fűben, mintha valami leperzselte volna a földet. A nyomok egy tisztásra vezettek. Ott pedig találtam egy törött dárdát Atari no Me szalaggal. Aztán felbukkant Sabishii-san és azt mondta elvesztett itt valamit pár napja; a karkötőjét, amit szintén megtaláltam. És a búvóhelyére is elvitt; itt lakik a birtokon, egy vadászházban. Nyilvánvaló, hogy démonvadász. Talán Akira-san fia.
- Ezt mire alapozod?
- Ő járt északon. Miért ne hagyhatott volna maga után egy fiút, akit a Család most megtűr a birtokon, bár a Nagyházba nem engedik be?
- Hm… - Yoshibaru eltöprengett. - Végül is, lehet benne valami. Megpróbálok utánanézni, de nem lesz egyszerű. Akira nagyon utál engem. Ami pedig Ayame-samát illeti… nos, ezen is gondolkodni fogok. Te viszont nem ülhetsz örökké a szobádban. Menj ki a temetőbe, ott nem zavar senki.
Himeko rábólintott, aztán átölelte a férfit.
- Szeretlek, sensei. Sokkal kedvesebb vagy velem, mint az anyám, vagy az apám.
- Én is szeretlek, Himeko - mormolta Yoshibaru. Azt már csak gondolatban tette hozzá: meg is lepődnél, hogy mennyire.
Másnapra Yoshibaru természetesen még semmiféle eredményre nem jutott. Himeko egész délelőtt azon tépelődött, mit tegyen. Végül úgy döntött, szavának áll, és legalább egyszer és mindenkorra lezárja ezt az ismeretséget. Lóra kapott hát, és meg sem állt Kujuurou házáig.
A férfi kijött, mikor meghallotta a patkódobogást és mosolyogva integetett a lánynak. Himeko egy pillanatig tétovázott; a fiatal északi annyira nem nézett úgy ki, mint az Atari no Me mindig komor, gőgös tagjai… De a bizonyítékok ellene szóltak.
- Jó napot, Himeko! - köszönt Kujuurou vidáman, ahogy a lány leugrott a nyeregből.
- Jó napot, Sabishii-san.
- Úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy nem hívsz többet így.
- Így illik - nézett vissza hidegen Himeko. - A démonvadászoknak kijár a tisztelet.
- Tessék? - kérdezte a szőke zavartan. - Miről beszélsz?
- Démonvadász vagy, nemde? - a lány sóhajtott. - Megtaláltam a dárdádat az Atari no Me szalagjával. És a fekete foltok a fűben démonvér nyomai. Nem tudom, mi történt, biztosan üldözted és a démon az utolsó erejével valami varázslatot olvasott rád, amitől elkábultál. Aztán elmenekülhetett és az ő érdekében remélem, hogy már messze jár. A Shiroyama ház tagja vagyok, de nem állhatom a démonvadászokat. Beképzeltek és kegyetlenek; ez a Család fennállása óta már teljesen beleivódott a vérükbe. Most csak búcsúzni jöttem, merthogy nem kívánok veled többé találkozni. Te, gondolom, nem jössz a Nagyház közelébe, én pedig majd igyekszem elkerülni ezt a környéket. Hát ég áldjon, Sabishii-san.
Himeko megfordult, de a szőke elkapta a csuklóját. Amikor a lány visszanézet, kicsit meg is rettent; a férfi arca sápadt volt, az ajka remegett. Kék szemében sötét örvény kavargott.
- Honnan tudod, - kérdezte halkan, bár a hangjában indulat remegett - hogy nem az én vérem égette ki a füvet?
- Nem volt rajtad seb és még a ruhád sem volt véres - felelte Himeko és kirántotta a kezét a szorításból. - Most pedig engedj!
- Egy percet várj még - mondta lassan Kujuurou és két mozdulattal megszabadult a felsőruháitól. - Most tanulhatsz valami újat.
És a következő pillanatban a férfi Himeko tágra nyílt szemei előtt kezdett átváltozni; kék szeme vérvörössé vált, a homloka két szélén szarvak nőttek, a körmei hegyessé váltak… a vállából pedig éjfekete szárnyak sarjadtak. A sápadt arcon lassan fekete sávok kúsztak végig, a szemektől az állig. Évszázados átok nyomai; könnyek perzselték oda őket.
Pár sötét toll vitorlázott lassan alá; a szellő tovakergette őket. A démon némán nézte a lányt, aki ajkára tapasztott kézzel állt és nem jutott szóhoz.
- Tudod, Himeko - szólalt meg a démon végül - A démonok egyik tulajdonsága, hogy nagyon gyorsan gyógyulnak. És noha a vérük mérgező minden élőlénynek, ahogy a seb gyógyul, még a ruhából is eltűnik a folt. Most pedig menj, szólj egy igazi démonvadásznak. Tedd a kötelességed.
6. Eskü
- De… de én… - dadogta a lány, aztán magához tért. - Dehogy szólok! Azonnal üldözni kezdenének!
- Nem ez a dolog lényege? - nevetett fel bársonyos hangon Kujuurou; bár szemernyi vidámság sem csengett a halk hangban. - Azt hittem, te kedvesebb vagy, hogy talán végre valaki nem akar majd elkergetni… Elegem van. Inkább meghalok, de nem keresem tovább a megváltást. Az nem létezik; talán nem is létezett soha.
- Figyelted egyáltalán, amit mondtam? - kiáltotta Himeko. - Gyűlölöm a démonvadászokat! Akiben megvan az Élet Ajándéka, az megérdemli, hogy esélyt kapjon! Én gyógyító akarok lenni! Nem gyilkos, hanem valaki, aki képes mások fájdalmát enyhíteni! A gyilkolás Isten akarata ellen való!
A lány elhallgatott; szaporán szedte a levegőt a felindultságtól. Kujuurou lehajtotta a fejét.
- Bocsáss meg, Himeko - mondta halkan. - Ne haragudj… Nem akartalak megbántani, de a keserűség már megmérgezte a hitem… megijedtem.
- Mitől?
- Hogy el akarsz hagyni. Annyira kedves voltál hozzám, soha nem fogom tudni meghálálni a törődésed. Talán azt hiszed, hogy nem tettél semmit, de egy démont egyetlen jó szó is egy lépéssel közelebb visz a feloldozáshoz. Te vagy az utolsó reményem, te, aki olyan szép és ártatlan vagy…
Himeko elpirult. Hát még, mikor Kujuurou letérdelt elé.
- Ne űzz el - kérte. - Hadd maradjak, hadd bizonyítsam be, hogy megbántam mindent!
A lány hosszan nézte a démont, és sötétkék szemeibe könnyek gyűltek. Egyszer csak térdre vetette magát és átkarolta Kujuurout.
- Nem kell könyörögnöd, nincs miért. Én megbocsátok, ha csak rajtam múlik. Nem akarom, hogy szenvedj, azt nem érdemli meg senki…
A démon elmosolyodott és magához ölelte Himekot.
- Hálás vagyok a bizalomért - suttogta. - De ez így nem megy. Be kell bizonyítanom, hogy megérdemlem a bocsánatot. Ez a törvény.
- Nos akkor - Himeko megtörölte a szemét - legyünk barátok. Gyakran eljövök majd hozzád, és… és… mit fogunk csinálni?
- Nem tudom - vallotta be Kujuurou. - Talán sétálhatnánk itt az erdőben.
- És mesélhetnél még az északi országokról, meg magadról!
A démon elmosolyodott.
- Köszönöm, Himeko. Várni foglak minden nap, és bármikor gyere is, mindig meg fogsz találni.
A lány szintén elmosolyodott és rábólintott.
A tavasz nyárba fordult hamarosan. Himeko sok időt töltött Kujuurou-val, de mindig sikerült kimagyaráznia magát. Együtt sétáltak az erdőben, beszélgettek; a démon segített a lánynak gyógyfüveket szedni.
Egy reggelen kopogás zörrent Himeko ajtaján.
- Szabad!
Yoshibaru sensei dugta be a fejét.
- Ohayou Gozaimasu, Himeko. Hová készülsz már megint?
A lány pár másodperc töprengés után lecsüccsent a teázóasztal mellé és közelebb intette a férfit.
- Sensei, amit most elmondok, az a legnagyobb titok. Mind a ketten nagyon nagy bajba fogunk kerülni, ha kiderül, de benned feltétel nélkül megbízom. Sensei, én… - Himeko nagy levegőt vett - Én összeismerkedtem egy démonnal. Emlékszel még a szőke idegenre? Nem démonvadász; éppen ellenkezőleg.
Yoshibaru pislogott.
- Ez most komoly?
- Teljesen. Valahányszor elmegyek itthonról, mindig vele találkozom. Olyan udvarias és művelt és kedves és jóképű, és…
- Elég lesz - intette le a lányt a férfi. - Biztos vagy a dolgodban?
- Ha meg akart volna ölni, már megtehette volna. Komolyan megbánt mindent. Szeretek vele lenni, sensei.
Yoshibaru hosszan nézte Himekot. Aztán egy hirtelen mozdulattal szorosan magához ölelte.
- Bízom a megérzésedben - suttogta a fülébe. - Ha azt mondod, nem lesz baj. Én hiszek neked. De kérlek, emlékezz rá, hogy ha mégis bármi történik, ha tanácsra van szükséged, én mindig itt leszek, és nem foglak soha cserben hagyni. Esküszöm.
- Se… sensei…? - dadogta a lány.
- Nem akarom, hogy bajod essen. Szeretlek, Himeko. Kérlek, vigyázz magadra.
A férfi elengedte a döbbent lányt és mosolyogva felállt.
- Legyél ügyes, és méltó követője Otome-dononak. Ja ne, Himeko.
- Sensei! Sensei, miért…
- Ja ne!
Az ajtó becsukódott. Himeko egyedül maradt és nem értett semmit.
Az ajtón túl Yoshibaru megállt egy pillanatra, és az öklébe harapott. Aztán futásnak eredt, vissza, a saját szobájába. Mikor végre biztonságban érezte magát, a férfi lerogyott az ágyra és csendesen sírni kezdett.
- Himeko… drága kicsi Himekom… - suttogta a párnába. Aztán nevetni kezdett; a könnyei még mindig hullottak, de most már mosolyogva sírt.
- Legyél nagyon boldog, amíg lehetsz. Legyen meg Isten akarata. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, kicsi Himeko. Sok szerencsét.
~folyt.köv.~