OKami: Angyalszárnyú csábító
Iriol két térdét ölelve kucorgott a hatalmas selyempárna ölében. Az ablakon túl ragyogott a Nap, az ég valószínűtlen azúrban játszott, a sirályok vidáman rikkantottak. A tenger moraja megnyugtatóan duruzsolt a varázsló fülébe.
Csakhogy Iriol szívében vigasztalan felhők pergették a szomorú esőt. A fiatal férfi reszketőn sóhajtott, ajkáról vágyakozva szállt fel a név:
- Daimon...
Iriol szerelmes volt a jóképű, délceg hercegbe. Éjszakákon át sóhajtozott, a nevét suttogta a csendbe. Amikor pedig elaludt, Daimont látta álmában: a férfi a kezét nyújtotta a varázslónak, kedvesen mosolygott; Iriol pedig ráborult a herceg széles mellkasára. Rendszerint ilyenkor ébredt fel, és attól fogva csak ült az ágyon maga elé bámulva. Néha sírt is, de a könnyek csak ideig-óráig hoztak megkönnyebbülést.
Iriol sötétzöld szeméből most is kicsordult egy-egy fénylő könnycsepp.
- Daimon… ó, Daimon! - lehelte még egyszer, s leheveredett. Arcát két karja mögé rejtette és csendesen zokogni kezdett.
- Miért téged szeretlek? Szép hercegem… Miért?
A varázsló testén korbácsként vágott végig a vágy. Fájt. Komolyan fájt. Iriol nagyon kívánta a herceget. Ha mást nem is, legalább két erős, ölelő karját. A vér az ágyékába gyűlt, forrón, mint az olvadt érc. A varázsló fájdalmasan felnyögött, leugrott a heverőről, s letépte magáról a selyemtunikát. Megfeszítette a testét, de aztán erőtlenül hanyatlott vissza a heverőhöz vezető lépcsőkre. Könnyei szabadon folytak.
- Daimon, drága Daimon! - zokogta Iriol kétségbeesetten. - Bár itt lennél! Annyira kívánlak!
A varázsló nem hallotta a szárnycsattogást, ahogy egy karcsú alak landolt az ablakban. Aranyfürtök lebbentek, ahogy a jövevény érdeklődve félrebillentette a fejét.
- Daimon… szerelmem…
Az aranyszőke idegen majdnem kiesett az ablakon, úgy meglepődött. Aztán felderült az arca. Felállt, lehunyta narancsszín szemeit, s koncentrálni kezdett. Két fehér angyalszárnya hamarosan eltűnt, a teste pedig izmosabbá, kicsit magasabbá vált. Haja sötétedni kezdett, egészen szénfeketéig. Rojtos nadrágocskája szintén változásba fogott.
Az idegen felpillantott, és Daimon herceg szemeivel méregette a magába roskadt varázslót.
Iriol közben kifogyott a könnyekből. Sóhajtva tápászkodott föl, megfordult…
- Iriol?
A varázsló sötétzöld szeme elkerekedett. Daimon herceg állt előtte. Sima mellkasát most nem ölelték a bőrszíjak, de fekete haja éppoly szélfútta, mélykék szeme éppoly csillogó, mint mindig. Fekete, szűk bőrnadrágja feszesen simul izmos combjaira, a bőre a bronz színében tündököl.
- D... Daimon...?
- Itt vagyok - mosolygott a herceg. - Gyere, ne sírj tovább.
Az izmos karok kitárultak Iriol lassan mozdult; tétován odalépett, óvatosan felemelte a kezét, és a herceg vállára tette. Selymes, forró bőrt érzett a tenyere alatt. Daimon átölelte a varázslót, közelebb húzta magához karcsú testét. Iriol a sima mellkasra hajtotta a fejét, pont, mint álmában. De ez most valóság! A varázsló boldogságtól fátyolos szemekkel nézett fel. Daimon kedvesen mosolygott, s közelebb hajolt Iriol arcához. Az ajka egyre közelebbről csillogott; már majdnem elérte a varázslóét...
A következő pillanatban Iriol karcsú teste megremegett, aztán elernyedt - ha Daimon el nem kapja, végigvágódik a földön.
*****
- Ohhh... mmm... Da... imon...?
Iriol kinyitotta a szemét. Pár pillanatba telt, míg kitisztult előtte a világ. Az ágyában feküdt; a könnyű nyári takaró rejtette testét. A varázsló pislogott és felült. És leesett az álla.
Az ágy végében egy szép, fiatal lény kucorgott. Nem lehetett eldönteni, nő-e, avagy férfi; mindenesetre nagyon szép volt. Vállára hullámos, aranyszín tincsek hulltak, a szeme narancssárgán csillogott.
- Jól vagy? - kérdezte az idegen aggodalmasan.
- Igen, de... te ki vagy?
- Windan vagyok, Lord Ferrimel szolgája.
- Ó, szóval te vagy az. De mit keresel itt?
- Kíváncsi voltam rád - pirult el Windan. - És berepültem az ablakodon. Hallottam, hogy sírsz, és meg szerettelek volna vigasztalni.
Iriol lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Tehát mégis álom volt…
- Felvetted Daimon herceg alakját, igaz?
Windan megszeppenve bólintott.
- Én csak jót akartam. De aztán elájultál.
Iriol lehajtotta a fejét. Könnyek gyűltek a szemébe; érezte a vágy távoli fenyegetését, az ígéretet, hogy újra megkínozza majd.
Windan riadtan ugrott fel, s odahajolt a varázslóhoz.
- Ne sírj! Kérlek!
- Muszáj - suttogta Iriol. - A fájdalom csak így viselhető el.
- Fájdalom? Mid fáj?
- Az egész testem. Néha… meglep a kín… felforrósodik a vérem, és nincs, ami megnyugtasson…
- A vágy, igaz? - kérdezte Windan komolyan.
Iriol tétován bólintott.
- Nem segíthetek? Hadd segítsek!
- Te? Hogyan?
Windan elmosolyodott. Felpattant, és kihúzta magát a varázsló előtt.
- Igazából nem vagyok sem férfi, sem nő - magyarázta az alakváltó. - De bármelyik lehetek. Lord Ferrimel például ezt az alakomat szereti.
Pár pillanat múltán formás, kívánatos testű, telt keblű, vörös hajú szépség állt Windan helyén. Lágy, dallamos hangon kacagott fel.
- De azt hiszem, neked ez jobban tetszik…
A vörös hajzuhatag szalmaszínre fakult, a sűrű pillák alól azúrszín írisz villant. Windan egy körülbelül Iriollal egyidős férfi alakját vette fel.
A varázsló nyelt egyet.
- Tetszik? - kérdezte Windan puha bársonyhangon, s mintegy véletlenül, végigsimított a csípőjén. Lágy nesz kélt, ahogy a keze a bőrnadrágocskához súrlódott.
- Nagyon szép - bólintott Iriol.
Windan minden figyelmeztetés nélkül ugrott; a varázsló fölé hajolt, és ráfújt, mint egy macska.
Iriol ijedtében visszahanyatlott a párnára. Windan pajkosan felnevetett, s elkapta a varázsló két csuklóját. A finom kezek a következő pillanatban már az ágy felső támlájához voltak szorítva.
- Tudod - kezdte Windan rózsásra pirulva, - te is nagyon szép vagy. Egyszer láttalak a Cliffroad alján ülni. Olyan csinos voltál… Azóta szeretnélek megkérdezni, nem lenne-e kedved…
- Nem - felelte Iriol, bár kissé bizonytalanul.
Windan lehajtotta a fejét, és lágyan csókolgatni kezdte a varázsló mellkasát.
- Biztos?
Iriol megint csak nyelt egyet.
- Biztos.
Windan kissé följebb emelte a fejét, s ajkaival a varázsló nyakát kezdte cirógatni.
- Kééérlek?
- Nemmm…
Az alakváltó Iriol arcához hajolt, olyan közel, hogy az orruk összeért. Kék szeme szomorúan csillogott.
- Hát te nem érzed azt, amit én? - sóhajtotta, s lejjebb eresztette a csípőjét.
Iriol szeme nagyra nyílt, ahogy levegő után kapott. A takaró nagyon vékony volt, szövetén keresztül a varázsló tökéletesen érezte, Windan mennyire felhevült már. A vágy újra lesújtott, ezúttal érezve, s éreztetve, hogy esetleg kielégítést nyerhet…
- Nem akarod? - kérdezte az alakváltó.
- De… igen… igen! Nagyon! Tégy velem, amit csak akarsz!
- Iriol! - Windan boldogan felsóhajtott, elengedte a varázsló kezeit, s átölelte annak karcsú vállait. Iriol óvatosan megérintette az alakváltó derekát, s lassan a csípőjére csúsztatta a kezét.
Windan ráérősen mozdított egyet-egyet a csípőjén. Puha ajkai Iriol nyakát ízlelgették.
A varázsló hátrahajtotta a fejét, szabad utat engedve az alakváltónak. Kezei alatt lassan mozdult a karcsú test. Iriol önkéntelenül is felhúzta kicsit a térdét, s enyhén széttárta a combjait.
Windan a varázsló arcára vándorolt, hogy végre az ajkát is a magáévá tegye, de Iriol halkan megnyikkant.
- Mi baj? - kérdezte az alakváltó lágyan.
- Csak… csak… még soha…
- Még soha nem csókolt meg senki?
Iriol elpirult, és szégyellősen bólintott.
- Örülök neki! - mosolygott Windan. - Akkor hát meg kell tanítsalak rá. Hunyd le a szemed.
Iriol engedelmeskedett.
- Most pedig nyisd ki a szád… nagyobbra egy kicsit... Ez az.
Iriol érezte, ahogy Windan ajka megérinti az övét, ahogy az alakváltó nyelve az övét keresi. Bizonytalanul felelt a csókra, de nagyon hamar belejött.
Windan egyszer csak eltávolodott a varázslótól. Iriol rémülten kapott utána. Félt, hogy az alakváltó talán menni akar, és itt hagyja őt kettesben az őrült vággyal.
Az alakváltó azonban mosolyogva kacsintott, és szelíden lefejtette a derekára fonódó kezeket. Gyorsan kibújt kis nadrágjából, aztán elhúzta az Iriol testét rejtő takarót.
A varázsló felnyögött, ahogy Windan ajka az ágyékához ért. A szenvedély teljesen eluralkodott a testén; a dereka ívbe hajlott, az ujjai a lepedőbe martak.
Az alakváltó már a nyelvével ingerelte Iriolt. A varázsló úgy érezte, menten felrobban. A vére olvadt acélként száguldott ereiben, az édes mámor elködösítette a tekintetét. A kéj végigvillámlott minden izmán.
Ám mikor már tényleg úgy gondolta, nincs tovább, most már csak a boldog beteljesülés következhet, Windan hűs ujjait érezte legforróbb testrészén. Egy-két apró mozdulat, pár pillanat - a mámor tovaszállt; Iriol feljajdult és felült.
- Fájdalmat okoztam? - kérdezte Windan bűnbánón. - Bocsáss meg!
- Miért csináltad? - kérdezte Iriol csaknem sírva.
- Azért, mert nekem is jár egy kis móka, és így neked még egyszer jó lesz. Ne félj, nem megyek el addig, míg boldoggá nem teszlek egészen.
Iriol lecsillapodott.
- Jó. De akkor most… ?
Windan leheveredett, és csalogatóan intett.
- Gyere. Érezni szeretnélek, egészen közelről.
Iriol bólintott; a két test összesimult. Windan jólesőn felsóhajtott, ahogy karjait a varázsló köré fonta.
- Olyan szép tested van! - duruzsolta kedvesen. - A bőröd olyan finom selymes! A hajad, a szemed - minden olyan csodálatos rajtad!
Iriol rózsásra pirult, s hálásan mosolygott.
- Köszönöm. Jólesik a dicséret.
Windan lehunyta a szemét.
- Csókolj meg! - suttogta. - Az ajkad olyan édes és hűs, mint a tiszta forrásvíz.
Iriol úgy érezte, menten elolvad. Gyengéden ízlelgetni kezdte az alakváltót. Egyre bátrabb lett - utóbb finoman bele is harapott Windan ajkába. Az alakváltó felnyögött, ujjait Iriol halványzöld tincsei közé fúrta. Mikor a varázsló a nyakára hajolt, mélyet sóhajtott.
- Még, még! - pihegte. - Ölelj át, csókolj… Iriol… ó, Iriol!
A varázsló képtelen volt nem engedelmeskedni. Windan nyakáról lassan az alakváltó vállára, kulcscsontjára vándorolt. Az ujjait végighúzta az oldalán, s a csípőjén pihent meg.
Windan a varázsló kezére simította a kezét, s az ágyékára vonta azt. Iriol érezte a másik testének lüktetését. Felegyenesedett hát, végigsimított az alakváltó forró, sima hasán, finom csókot lehelt az ágyékára, aztán cirógatni kezdte felhevült férfiasságát.
Windan egyre szaporábban kapkodta a levegőt; verítékgyöngyök csillantak a testén. De nem felejtette el, mit ígért a varázslónak. Finoman megállította hát Iriol ténykedését, és felült. Közelebb húzódott a varázslóhoz, és óvatosan a combja közé nyúlt.
Iriol és Windan ajka egy csókban forrt össze, ahogy egyre hevesebb mozdulatokkal simogatták egymást. Azt is elfelejtették, hol vannak, talán még a saját nevüket is - csak azt tudták, hogy hamarosan elérkezik a pillanat, amikor a gyönyör tüze eléri őket, és vágyuk végre beteljesülhet.
Windan ért el először a csúcsra. Szőke fürtjei sárga lángnyelvként lobbantak, ahogy hátravetette a fejét, és felkiáltott. Pár pillanattal később Iriol reszkető sóhaja jelezte, hogy ő is megízlelte a gyönyör legnagyobb mélységét.
Egy percig csönd volt - a varázsló és az alakváltó szótlanul kapkodtak levegő után. Mikor zihálása csillapodott, Windan felnézett.
- Iriol?
- I… igen?
- Jólesett?
A varázsló elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az alakváltót, de a mozdulat megtört.
- Iriol!?
- Azt hiszem… - rebegte a varázsló, de befejezni nem tudta. Ájultan hanyatlott az ágyra.
Windan vidám beletörődéssel vont vállat, aztán ő is leheveredett.
*****
Amikor Iriol magához tért, az alakváltó kék szemeibe bámult.
- Jó estét! - kuncogott Windan. - Jól aludtál?
- Aludtam?
- Igen. Elájultál, aztán fel sem ébredtél. Úgy látszik, nagyon kimerítettelek. Elnézést.
- Semmi baj - suttogta Iriol mosolyogva.
- Jól érezted magad?
- Nagyon - bólintott a varázsló.
Windan Iriol arcához hajolt, és lágyan, hosszan megcsókolta.
- Mennem kell. Lord Ferrimel lehet, hogy már vár.
- Menj csak - simított végig a varázsló az alakváltó arcán. - És köszönöm.
- Én is köszönöm.
Windan az ablakhoz lépett; a vállából lassan hófehér szárnyak sarjadtak. Az alakváltó felugrott a párkányra, és visszanézett.
- Jövök még! - ígérte, aztán elrugaszkodott.
Iriol sóhajtott. A hátát a falnak vetette, és eltöprengett. Ekkor kopogtak.
- Igen? - szólt ki a varázsló, miután sietve magára rántotta a takarót.
Raven lépett be.
- Ó! - lepődött meg. - Már aludtál?
- Nem - nyugtatta meg a fiút Iriol. - Csak pihentem egy kicsit. Mi a gond?
- Daimon kérdi, lejössz-e vacsorázni, mert akkor hagy neked is.
A varázsló felnevetett.
- Egy perc, és lent vagyok! - ígérte Ravennek, aztán mikor a fiú mögött becsukódott az ajtó, kiugrott az ágyból, és öltözködni kezdett.
*****
- Windan?
Az alakváltó szíve kicsit gyorsabban kezdett dobogni, ahogy a barlang sötétjébe lépett.
- Igen, Lord Ferrimel?
- Hol voltál? - zendült a sárkányúr hangja. A hatalmas test moccanatlanul hevert a csillogó kincshalmon.
- A Knight Hill mögött jártam, a forrásnál - felelte Windan.
A következő pillanatban a sárkány izmos farka lecsapott, és a sziklának vágta az alakváltót.
- Hazudsz - közölte Ferrimel. - A várbéli varázslónál voltál.
Windan két szárnyát magára borítva, összehúzódva kuporgott a földön, és sírt.
- Igen, Nagyuram, nála voltam. Bocsáss meg! Nagyon haragszol rám?
- Hazudtál, és ezért haragszom - mordult a sárkány, és változni kezdett. Emberalakot vett fel.
- De nem tiltom meg, hogy elmenj hozzá - fejezte be immáron egy férfi alakját viselve. - Most viszont gyere ide.
Windan felnézett - barna volt a szeme. Hátrasimította vörös haját, elrendezte a derekát ölelő selyemkendő redőit, és engedelmesen leheveredett ura fekvőhelyére.
A szerző megjegyzése: A Tales from Falconest egy saját fanfiction. Hogy valaha is lesz-e belőle több, mint ez a kawaii yaoi (mellesleg az egyik első yaoi-m), azt nem tudom; mindenesetre a kastély lakói meglehetősen szövevényes szerelmi élettel rendelkeznek. Na jó, megteszem, ami tőlem telik. Kívánjatok szerencsét!
Gaál Krisztina / Christine Silver / ŌKami