Korhatár: R
Figyelmeztetés: Második világháború. Szerintem ez elég.
Megjegyzés: Túl sokat kutakodtam a témában, aztán beugrott ez a sztori.
Néma Szövetség
Menekülés ez mindkettőnk számára.
Odakint a sötétség mindent elfed, és bent sincs sokkal világosabb - egyetlen lámpa világítja csak meg az irodát. De nincs is szükség többre. Günther a szemüvege nélkül alig-alig lát messzebb az orránál, én meg elég közel vagyok.
Szeretek itt lenni. Amikor először vezettek be, akkor még rémült voltam; de a jeges félelem és a düh lassan semmivé vált. Az iroda egy sziget, ahol megállt az idő, örök nyárelőbe dermedt a világ, minden csodálatos és békés; nem zavarják a nyugalmunkat kiáltások, lövések zaja, vagy az égő hús bűze...
Néha sikerül elfelejtkeznem a valóságról, percekig is; akkor nagyon jó. Günther csodálatos ember. A poklok poklát éli át miattam minden percben, de nem adja fel, küzd, félelemtől remegve, de elszántan. Szeret engem. Az iróniától néha nevetni tudnék... És sírni, átkozódni, ölni... De nem akarok valami ostobasággal fájdalmat okozni neki, vagy bajt hozni rá... Van elég baja. Ő nem ide való. Ha sokáig tart ez az őrület, magába nyeli őt is.
Most jól vagyok. Meleg van; Günther megvizsgált, komolyabb bajom nincs. Jólesett a szendvics, amit félretett nekem. Ha teheti, etet, perecet és csokoládét csempész a markomba, remélve, hogy nem látja senki. Még a kávéjába is beleihatok, és ha így együtt vagyunk, tölt nekem a vörösborból, amit a szekrényben tart.
Most simogat. A keze meleg és a tenyere sima; jó az érintése. Szereti simogatni a testemet. Az ujjai végigjárják az arcomat, a nyakamat, a vállaim; a keze a mellkasomra simul, lejjebb siklik a derekamra, a csípőmre. Egy idő után aztán, mint akit elgyengít a vágy, térdre ereszkedik előttem, és csókolgatni kezd. Ha belenyal a köldökömbe, akkor végem, attól reszketni kezdek. Ilyenkor egy pillanatra ő is elfelejt félni, azt hiszem. Mosolyog és tovább csókol, és közben egyfolytában az arcomat, a szememet nézi. Mindig. Valószínűleg a szemem az utolsó szép dolog, ami megmaradt rajtam. Lesoványodtam, megöregedtem, pedig nem is olyan régen még a szépségemből éltem... Ó, hol vannak már a szép napok, hova tűnt a csillogás...?
Bizonyos körökben nehezebb titkokat tartani; de nem gondoltam volna, hogy a titkomért pokolra jutok. Ugyan, kinek ártottam? Hiszen még engem is elvarázsolt a nagyszabású terv, a szónoklatok, a szebb jövő ígérete... Szívemből éljeneztem a tömeggel. Azt hittem, elkerülhetem a tisztogatást. Mások is elkerülték. Talán nekem is sikerült volna... De fiatal voltam és könnyelmű, nem számoltam a kiszolgált szeretők haragjával.
A szépségem, a tökéletes testem nem mentett meg. Nem voltam hajlandó megtagadni önmagam, és ezért ide jutottam. Habár, hajszálnyival jobban élek, mint a többiek; az árja vonások varázsa itt is működik. Günthernek sikerült az orvosi barakk körül fognia; takarítok, üzeneteket viszek, mosok... És gyakorlom minden tanult és örökölt színészi képességem. Jó színész voltam. Néha még álmodozom arról, hogy kikerülök innen és filmezni fogok.
De most nem kell játszanom. Nem vagyok szerelmes Güntherbe, de megértem őt, kedvelem, és hálás vagyok neki. Nem esik nehezemre elmosolyodni, mikor a nevemet suttogja. Ahogy felnéz rám, nem is lenne erőm megállítani. Még sosem volt ilyen szeretőm. Ha csak megérinthet, már úgy néz rám, mint akinek a leghőbb vágya teljesült. Olyan odaadással, olyan gyengéden cirógat, becézget, mint egy gyerek a kedvenc játékát. De ez egy rossz hasonlat. Günther nem játszik; nem tud játszani másokkal. Sosem beszélt róla, de biztos vagyok benne, hogy én vagyok az első férfi az életében. Nem merem elképzelni, mit is érezhet, micsoda félelem, döbbenet és zavar van benne, de a reszkető sóvárgás, ami az egész testéből árad, éppen elég ékesen beszél. Tetszik neki az újdonság és még többet akar, de jól tudja, hogy tiltva van. Szegény Güntherem. Szeretnék segíteni rajta; megteszem, amit tudok.
Az ujjaim a hajába mélyednek, de nem kényszerítem a fejét az ágyékomra; odatalál magától is. Apró csókokkal borítja a vesszőmet, míg az teljesen meg nem merevedik; a szeme csak úgy ragyog, mikor egy nyögést nem tudok visszafojtani. Aztán a nyelve indul felfedezőútra a bőrömön, végigsiklik az erek mentén, elidőzik a heréimen - szerencsére még megvannak... Végül a szájába vesz, és úgy kényeztet, mintha az élete függne tőle, mintha ő lenne a fogoly és én az őr.
Simogatom a haját, helyeslően suttogok, kérlelem, hogy ne hagyja abba, és nem csukom be a szememet. Először megtettem; de mikor megint ránéztem, annyi fájdalom volt a tekintetében, hogy elszégyelltem magam. A látni szeretné a szemeimet mikor elélvezek, a legkevesebb, hogy erőt veszek magamon és megadom neki ezt az apró szívességet.
Gyorsan csinálja; nem kapkod, de siet. Képtelen felhőtlenül élvezni az aktust; minden pillanatban azt várja, hogy valaki ránk nyit és agyonlő minket. Én nem hiszek ebben, de nem tudnám meggyőzni. Átadom magam a gyönyörnek, hagyom, hogy gyorsan vége legyen; örülhetek, hogy ennyi jut.
Amikor elélvezek, hagyja, hogy a szájába csorogjon a sperma, de nem nyeli le. Ellépek tőle, elengedem; ő a mosogatóhoz siet és kiköp mindent, kiöblíti a száját. Hosszan folyatja a vizet; gondolom, biztos akar lenni benne, hogy egy csepp sem marad, nehogy árulónkká váljon - az óvatosságán néha nevetni tudnék, de megértem.
Mikor visszajön, egy árnyalatnyi bűntudat lappang a tekintetében; egy mosollyal űzöm el. Magamra kapom a ruháimat, és egy pillanatig csak nézem; az asztalnak támaszkodva áll, mintha semmi sem történt volna; de a keze remeg, a nadrágja sokat sejtetően dudorodik, és a nyelve ki-kibukkan az ajkai közül, teljesen kiszáradt a szája. Üvölt belőle a néma könyörgés. Nem is tudok ellenállni neki; odalépek, megcsókolom, és belesajdul a szívem, olyan kétségbeesetten ölel. Alig halhatóan nyöszörög, a testét az enyémhez feszíti, én pedig sietős mozdulatokkal kioldom az övét, kinyitom a nadrágját, elhúzom az útból az alsóneműt.
A vesszője szinte már fájdalmasan merev, megrándul minden érintésemre. Kényszerítenem kell magam, hogy gyorsan mozogjon a kezem; megérdemelné, hogy rendesen csináljam... A pokolba is, selyemmel vetett ágyat érdemelne, halk zenét és francia pezsgőt. De ez nem az igazságról és a méltányosságról szól.
Günther a ruhámba rejti az arcát, liheg, nyögdécsel, elfúló félszavakkal próbálja elmondani, mennyire jó, hogy ne hagyjam abba, hogy gyorsabban... Az ujjai úgy szorítják a kabátomat, egy nap el fogja szakítani. Szinte zokog, amikor elélvez, hátraveti a fejét, én pedig nem tudom megállni, hogy ne csókoljam végig a torkát.
Minden orgazmus elgyengíti, kiszívja az erejét. A székbe segítem, gyengéden megtörölgetem, felöltöztetem és gondosan felmosok. Mire végzek, ő is magához tér.
Egyikünk sem szól. Csak nézzük egymást, aztán Günther megfogja a kezemet. Mint két iskolás fiú, csak állunk, aztán megöleljük egymást. Ez a mi szövetségünk.
Mikor kilépek az ajtón, utánam szól, a hangja nyugodt: - Jó éjszakát.
- Jó éjszakát, doktor - felelem tisztelettudóan, és megindulok a szállásunk felé a sötétben. Az őrök többnyire kérdeznek, mielőtt lőnének, és a nevemet ismerik; ha megmondom, hogy az orvosi barakkban voltam idáig, továbbengednek. Hűvös a szél; összehúzom magam és előre nézek, ahogy keresztülsietek a munkatábor keményre fagyott udvarán.