OKami: Add a kezed
Második fejezet
- Nyitom már, nyitom már! – kiáltotta Yamato Takeshita, mikor a csengő harmadszorra is felberregett. A szőke mosolyogva kattintotta be a kamerát, és elkerekedtek a szemei.
- Ni… Nishimura-kun?!
- Osu, Yamato. Bejöhetek?
- Persze, Taiki – Yamato szélesre tárta a bejárati ajtót és némán figyelte a belépő barna fiút.
- Ööö… Zavarok netán? – pislantott Taiki zavartan a szőkére. Az észbekapott.
- Jaj, dehogyis! Csak meglepődtem; nem számítottam ma rád – a borostyánszín szemek pajkosan csillogni kezdtek. – Örülök, hogy itt vagy. Úgyis egyedül vagyok itthon, a szüleim elmentek, nem volt mit csináljak. Jó lesz beszélgetni veled!
Taiki halványan mosolygott és hagyta, hogy Yamato kézen fogva felvezesse a szobájába.
A szoba egész nagy volt; a modern íróasztal és a nyugati stílusú kanapé szépen megfért az alacsony teázóasztallal és a sarokban egy gyönyörű, festett paraván mögött egy futon sejlett. A paraván sárkánya dühösen bámult a betolakodóra – legalábbis Taikinak ez volt a benyomása. Mintha a szörny érezte volna, hogy gazdája veszélyben van.
- Ülj le, Taiki, érezd magad otthon – csevegett Yamato, miközben üdítőt és rágcsálnivalót kerített. – Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Én csak… hát, szóval… nagyon hiányoztál.
Yamato elpirult és leült Taiki mellé az alacsony kis asztalhoz.
- Igazán? – kérdezte szégyellősen. – Te is hiányoztál nekem, Taiki. Még mindig alig tudom elhinni, hogy te… szóval, hogy kedvelsz. És szeretném megköszönni azt a csókot is… Nagyon jó volt.
A barna felemelte a kezét és a szőke arcára simította. Az pirulva belecsókolt a tenyerébe, Taiki pedig ekkor ért türelme végére. Karjaiba zárta a vékony testet és csókolni kezdte a puha ajkakat. Yamato engedelmesen simult a keze alá, teljesen rábízva magát szerelmesére. Taiki keze végigsiklott a karcsú vállakon, majd a hevesen emelkedő-süllyedő mellkason, s végül óvatosan a hosszú combok közé csúszott…
- Ack! Taiki! – Yamato bíborvörösen ugrott hátra. – Mit csinálsz?!
- Én… - a barna nyelt egyet. – Yamato, én szeretném, ha… mi ketten… - még egy nyelés. – Szóval nagyon kívánlak – nyögte ki végül; hangja nem volt több rekedt suttogásnál. – Kérlek…
- De… de… - a borostyánszemek akkorák lettek, mint egy levesestányér. – Most? Én nem tudok… nem merek… Adj még egy kis időt…!
- Yamato! – lehelte Taiki, s a szőke felé mozdult, aki félelmében, zavarában tűrte, hogy a barna srác fölé hajoljon, s csapdába ejtse.
- Kérlek! Annyira szeretnélek látni és érezni! Nem bírom ki nélküled. Szeretlek, és őrülten vágyom rád. Kérlek, Yamato…!
- N… ne… - pihegte a szőke, erőtlenül tiltakozva Taiki simogató keze, nyakát cirógató ajkai ellen. – Még ne…
- Könyörgöm, Yama-chan… szerelmem… ne kínozz! Fáj a hiányod… engedd meg, engedd meg, hogy hozzád érjek!
A borostyánszín szemek lecsukódtak, a finom kezek ernyedten hullottak a padlóra. Yamato teste megreszketett, résnyire nyílt ajkai közül akadozva szállt a sóhaj.
- Hát legyen…
- Arigato – Taiki hangja elcsuklott. Lassan levette a szőkéről a pólót, és ajkával végigcirógatta a sima mellkast. A keze közben Yamato nadrágjának elején motozott, s ténykedése halk nyögéseket csalt elő a drága ajkakról. A barna hamarosan megszabadult a ruháitól és a szőkét is levetkőztette. Ahogy végignézett az előtte heverő, ruhátlan testen, egyszerre csak eszébe jutott, hogy valami kellene még ide…
Taikit tényleg nem érdekelték a fiúk (már persze mostanáig), de egyszer gyerekként az édesanyja régi holmijai között turkált, és ráakadt egy yaoi mangára. Még olvasni is alig tudott akkor; az egészből főleg a döbbenetre emlékezett, amit akkor érzett, mikor meglátta a két összefonódó férfitestet. Akkor tudott meg egy keveset a fiú-fiú szexről. Akkor tudta meg, hogy kell hozzá egy kis… segítség.
- Yamato… Van valami… ööö, krém itt a szobádban…?
A szőke bólintott és feltápászkodott a szőnyegről. A paraván mögé ment, leült az ágyra és az éjjeliszekrény fiókjából elővett egy tubust, amit némán átnyújtott Taikinak. A barna sportoló volt, ismerte a krémet.
A tubus egyelőre félre lett téve; Yamato végignyúlt a fehér lepedőn és két karját a feje fölé emelte. Taiki újra csókolni kezdte.
- Gyönyörű vagy, tudod? – suttogta őszintén. – Csodálatos a tested. Szeretnélek boldoggá tenni.
A szőke nem felelt, csak sóhajtott egyet. Taiki nemsokára finoman széthúzta a karcsú, de izmos lábakat, s fejét Yamato ágyékára a hajtotta. A szőke illata egészen megmámorosította, s az íze…
Yamato erejéből csak egy kétségbeesett nyögésre futotta. Nem állt még készen erre, csak azért engedett az unszolásnak, mert látta Taiki szemeiben a fájdalmat és nem bírta elviselni, hogy a fiú, aki után oly sokáig vágyakozott, s aki most végre viszontszereti, annak miatta kelljen szenvednie. A teste nem is tiltakozott, de Yamato mégsem bírta teljesen átadni magát a mámorító érzésnek. Szemébe könnyek gyűltek, mikor Taiki ujjait megérezte ott lent; s hogy a barna ne lássa sírni, a szőke fiú a karjai mögé rejtette arcát.
Bár Taiki amúgy sem tudott másra figyelni, csak arra a gyönyörű testre az övé alatt. Képtelen volt betelni vele; minden perccel erősebb lett a kényszer, hogy elmerüljön benne. Mikor már úgy érezte, felrobban, ha nem tesz valamit, Taiki Yamato fölé hajolt, bocsánatkérést suttogva a finom fülekbe és lassan, óvatosan behatolt a forró mélységbe.
Yamato felkiáltott a fájdalomtól, de nem taszította el magától a barnát. Könnyezve tűrte, hogy birtokba vegyék a testét. A sajgás ki is fakult hamarosan; csak a szívében nem.
Mindkét fiún veríték csillogott, vérük robajlott, lélegzetük egyre gyorsult. Taiki már a saját nevét is elfelejtette talán; teljesen beleveszett a szenvedély viharába. Minden érzéke túltelítődött a szőke szépség tökéletességével; a lángra gyúlt bőr selyme, a gyönyörrel vibráló hang, verítékének íze, illata, az ősi ritmusra mozduló test látványa szinte már túl sok volt. A barna hajú bajnok tudata kétségbeesve kapaszkodott a valóságba, ahogy egyre inkább elmerült az örvényben; s ahogy elért a csúcsra, Taiki kék szemei előtt vakító fény robbant, s a fiú nem tudta elfojtani a kiáltást, ami egyenesen a lelkéből szakadt fel.
Még Yamatot is elsodorta az ár egy pillanatra; de az ő hangját elnémította a gyönyör.
Percekig feküdtek egymás mellett lihegve; lassan múlt a varázs. Végül Taiki odafordult Yamatohoz és szorosan magához ölelte.
- Köszönöm, szerelmem - súgta. – Olyan csodálatos volt… Köszönöm.
A szőke nem szólt, csak odabújt a barnához, és sóhajtott. Így hevertek még egy darabig, aztán Taiki megköszörülte a torkát.
- Khm… fürödnünk kéne, nem?
Yamato kuncogott kicsit, aztán feltápászkodott, szemérmesen maga köré tekerte a lepedőt és elvezette Taikit a fürdőszobába. A jobb sorsot érdemlő fehér vászon a mosógépben kötött ki, a két fiú a zuhany alatt, csókolózva.
De amikor Taiki egy óra múlva elbúcsúzott és becsukódott mögötte az ajtó, Yamato térdre hullt és keserves zokogásban tört ki.
Taiki kibírta, amíg hazaért.
***
Sípszó hasított az uszoda halk morajába.
- Elég lesz, srácok. Holnap találkozunk.
Taiki elegáns mozdulattal húzta fel magát a medence szélére, hogy egy percig kifújja magát.
- Nishimura.
A barna összerezzent és megfordult. Akira állt mögötte, vizesen, ám királyi tartásban.
- Igen, Akira? – kérdezte Taiki hanyagul, de a szíve őrülten dobolt a mellkasában.
- Beszédem van veled – a hószín hajú bandavezér ledobta magát, és szívélyesen vállon veregette a barnát. – Fantasztikus volt, amit Yamatoval csináltál. Mindannyian remekül szórakoztunk. De azt hiszem, itt az ideje, hogy véget vessünk a cirkusznak. Bocs, hogy gyakorlatilag belekényszeríttettelek, hogy eljátszd a homokost. A pénzt természetesen megkapod. Küldd el a kis gyíkot holnap a fenébe, és este elmegyünk bulizni.
- Aha – mondta a barna minden meggyőződés nélkül.
Akira mosolygott és vállon veregette Taikit.
- Akkor holnap ebédnél utolsó felvonás. Este pedig lezúzzuk a Red-White klubot!
- Ja – hagyta helyben Taiki még mindig igen kevés meggyőződéssel.
- Hé – húzta össze a szemöldökét Akira. – Valami gond van?
- Mi? Á, dehogy! – tért magához a barna srác. – Mi lenne? – és elvigyorodott. – Holnap ebédnél.
- Szupi – a bandavezér felállt és búcsút intett Taikinak.
Taiki pedig legszívesebben felpofozta volna magát.
***
- Taiki? Csendes vagy – Yamato fürkészőn próbált a kék szemekbe hulló tincsek alá pillantani.
- Öö… azt hiszem… valamit meg kellene beszélnünk…
Yamato szemei tágra nyíltak.
- Mi az? Valami baj van? Haragszol rám?
- Nem, nem, dehogyis! – Taiki kétségbeesetten törte a fejét, hogyan tálalja az elkerülhetetlent – Csak ami a kettőnk dolgát illeti… be kell fejeznünk.
A szőke úgy érezte magát, mint akire rászakadt az ég.
- M… micsoda…? – nyögte halkan, remélve, hogy csak rosszul hallott.
- Jól értetted, kicsi – Taiki érezte, ahogy a szíve lassan kihűl, és érzéketlen jégdarabbá dermed a mellkasában – pont, mint Akiráé. Így már könnyebb volt megtenni. – Ennek nincs jövője. Tulajdonképpen nem is bukom a fiúkra, csak olyan kawaii voltál, gondoltam, üsse kő, teszek egy próbát. De hát nem jött be a dolog. Bocsi.
Yamato előtt kezdett elsötétülni a világ.
- De hát azt mondtad…
- Hazudtam.
A súlyos szó koppanva hullt a két fiú közé. Taiki szemei hidegen ragyogtak. A fájdalom élesen mart a belsőjébe, de a barna még örült is neki. A jól megérdemelt büntetés az árulásért…
Yamato borostyánszín szeméből csillogó könnycsepp gördült ki. A fiatalos fény lassan kihunyt az ékkövek mélyén.
- Csak arra kellettem. Hazudtál kezdettől fogva.
- Azért ne vedd a szívedre – hallotta Taiki a saját hangját. Alig ismerte meg. – Biztos vannak még buzik rajtad kívül is a suliban.
A szőke szó nélkül felállt és otthagyta a barnát. Taiki nem nézett utána. Nem mert. Ha megteszi, törékeny alak után rohant volna, pedig a banda máris ott ujjongott az asztal körül. Akira, mint egy győztes hadvezér, magasodott a barna fölé.
- Igen? – nézett fel Kyouichi-sensei, az iskola orvosa. – Mi a baj, Takeshita-kun?
- Szeretnék hazamenni, sensei – suttogta a fiú. – Rosszul érzem magam.
- Mi a baj? – tudakolta az orvos aggodalmasan, kisimítva egy zöld tincset a homlokából. – Ülj le.
- Fáj a fejem, szédülök, és hányingerem van – mormolta Yamato. – A folyosón majdnem elestem; egy pillanatra elszállt minden erőm.
Kyouichi-sensei tüzetesen megvizsgálta a fiút, de semmit nem tudott megállapítani. Legalábbis nem orvosi szempontból. Yamato olyan szerencsétlenül ücsörgött a vizsgálóasztalon, mint akit megrágtak és kiköptek. Az orvos elnézte a tompa szemeket, az alig észrevehetően remegő ajkakat és úgy döntött, legjobb meggyőződése ellenére engedni fog.
- Rendben. Menj haza, de holnapra heverd ki, oké?
- Köszönöm, sensei.
- Ne tedd. Figyelj, Yamato, ha valami baj van, velem beszélhetsz róla.
- Köszönöm, de nem akarok – hajtotta le a fejét a fiú. - Viszontlátásra, sensei.
Az orvos töprengve nézett a távozó szőke után.
***
Yamato aznap nem sokat aludt. Csak feküdt az ágyán és zokogott. Nincsenek szavak a fájdalomra és csalódottságra, amit érzett. Újra maga előtt látta Taikit, mint azon a vasárnap délutánon… Érezte a kezeit, az ajkát, hallotta halk szavait… Üvölteni tudott volna, úgy fájt az árulása, de mindhiába – Yamato kétségbeesetten ismerte be, hogy haragja nem a barna úszóbajnok ellen irányul. Még mindig szenvedélyesen szerette a kékszemű fiút.
Másnap egy hajszál híja volt, hogy lekésse az első óráját. A tanár rá is kérdezett, nincs-e valami baja, mert a szőke sápadt volt és a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Yamato azt felelte, nincs.
Csakúgy, mint harmadnap.
***
Kyouichi-sensei a fejét csóválta.
- Ej, Serika! Már megint nem ebédeltél, mi? Ezért vagy mindig rosszul! Ha így folytatod, el foglak tiltani az edzéstől!
- Ááá! Csak azt ne! – sipította a rövid, fekete hajú lány. – Jó leszek sensei, ígérem! De Nishimura-kun sem eszik rendesen!
- Nishimura-kun is egy balfék – morogta az orvos. – Jut eszembe, a te osztálytársad Takeshita Yamato, ugye?
- Hai.
- Nem tudod, mi a baja mostanában? Olyan, mint egy alvajáró.
- Ühüm…
- Remélem, semmi hülyeséget nem tervez.
Taiki ereiben megfagyott a vér. Miközben a nyavalygó Serikát kísérte, észrevette, hogy Yamato a tetőre vezető lépcső aljában ácsorog, és üres tekintettel bámul felfelé.
- Ennek meg mi baja? – kérdezte a lány miután a barna bevágta maga mögött az ajtót.
***
A hideg szél még mindig kegyetlenül fütyült Yamato fülébe. Taiki összegörnyedve kuporgott a tető kövezetén; a légzése olyan furcsának tűnt…
A bajnok szemei tágra nyíltak a barna tincsek sátra alatt. Valami nem volt rendben. Nem kapott levegőt. Egyszerűen képtelen volt lélegezni, mintha a tüdeje felmondta volna a szolgálatot. Halálfélelem kúszott végig a gerincén, ahogy a körmei megcsikordultak a kövön. Tudta, mi a baj. Gyerekkorában elég súlyos asztmával küzdött, amit végül kinőtt, de előfordult, hogy rátört egy ilyen roham, ha túl sok volt a ránehezedő stressz… Utoljára három éve, az édesanyja temetésén lett ilyen rosszul; kis híján bele is halt…
- Yamato…
A szőke megrezzent. Taiki hangjában tiszta pánik vibrált.
- Segíts… nem kapok… levegőt… - a barna nagy nehezen felnézett és a szőke felé nyújtotta reszkető kezét.
- TAIKI!! – Yamato nem gondolkodott; átvetette magát a korláton és a következő pillanatban már a kékszemű mellett térdelt. Taiki vaktában hadonászó keze beleakadt a szőke kabátjába; az ujjai összezárultak.
- Sz… sze… szeret… lek…
- Sssh, semmi baj, semmi baj! Itt vagyok, nyugodj meg! – Yamato szorosan átölelte a barnát és ringatni kezdte. – Nyugodj meg, és lassan próbálj meg levegőt venni. Menni fog, ne félj. Itt vagyok, Taiki, semmi baj… csak lélegezz nyugodtan.
A lágy szavak úgy hatottak, mint a varázslat; Taiki szomjasan kortyolta az édes levegőt. Yamato karjai óvón fonták körbe; a barna újra gyereknek érezte magát. A szeme megtelt könnyel, s a hogy képes lett újra normálisan levegőt venni, felnézett a szőkére.
- Köszönöm, Yamato. Asszem, megmentetted az életemet. De honnan tudtad…
- A kisöcsém is asztmás, láttam már ilyen rohamot – felelte a borostyánszemű nyugodtan.
- Öcséd…? Neked van testvéred? – csodálkozott el egy pillanatra Taiki.
- Igen, most tizenhárom éves és nyáron jön haza a szanatóriumból, ahol kezelik. Majd bemutatlak neki.
Taiki szíve nagyot dobbant. Ezek szerint Yamato hajlandó lenne megbocsátani…? A barna megköszörülte a torkát.
- Khm, kedves tőled. Yamato, én… vagyishogy… - nagy levegő, - könyörögve kérlek, bocsáss meg. Nem igaz, hogy nem szeretlek, nem igaz, hogy csak egy alkalomra kellettél. Bármit megtennék érted, mert teljes szívemből szeretlek; nélküled üres a világ és hideg. Kérlek, Yamato, ne haragudj rám, nem baj, ha nem szeretsz már, de kérek, könyörgök… ne gyűlölj…!
A szőke látta a kék szemekben a fájdalmat, a félelmet, a kétségbeesést. Sóhajtott egyet és elhúzta a száját.
- Sajnos, nem tehetek eleget kérésednek. Nem bocsáthatok meg… - egy pillanatra elöntötte a káröröm, ahogy a barna fiú szemeire ráfagyott a pánik – mert soha nem is haragudtam rád – fejezte be megadóan. – A helyzet az, hogy szeretlek, és ha ezerszer elárulnál, akkor is szeretnélek.
- Komolyan…? – nyögte Taiki. Alig mert hinni a füleinek. – Szóval… visszafogadsz?
- Egy feltétellel! – emelte fel a mutatóujját a szőke. – Elmondod, mire kellett ez a cirkusz, ami miatt majdnem öngyilkos lettem.
Fájdalom kapta marokra a barna szívét. Hatalmasat sóhajtott és mélyen lehajtotta a fejét.
- Akira… megvesztegetett, hogy csábítsalak el. Röhögni akart rajtad, gondolom; tudod, hogy gyűlöli a homokosokat. Ötszázezer yent kínált, én meg nem tudtam nemet mondani; sulira kell a pénz. De hidd el, az egész úgy indult, hogy nem akartalak bántani, azt terveztem, hogy csendben válunk el, azt akartam, hogy ne epekedj értem, mert én nem… de valahol útközben beléd szerettem. Nem játékból csókoltalak meg és csak azért feküdtem le veled, hogy legyen mire emlékezzek, ha majd gyűlölni fogsz és szóba sem állsz velem… nem bírtam volna ki anélkül, hogy ne tudnám, milyen érzés magamhoz szorítani téged… - Taiki hangja végképp elhalt, arcára nedves ösvényeket vágtak a könnyek. – Én… szemét voltam kezdettől fogva, de annyira féltem Akirától… hogy kirúgat az úszócsapatból, hogy kitesz a bandából, és egyedül maradok… Én nem bírom a magányt.
Yamato gyengéden átölelte a szipogó barnát. Meghatották az őszinte szavak; tudta, hogy Taikinak ezt a titkát csak ő ismeri.
- Jól van, jól van – dünnyögte. – És most mi lesz? Már nem félsz?
A barna megtörölte az arcát és dacosan a borostyán szemekbe fúrta zafírtekintetét.
- Nem – mondta határozottan. – Akkor féltem, mikor azt hittem, leugrasz. Nem érdekel, mi lesz, akár a suliból is kivághatnak, amíg melletted lehetek. Nekem csak te kellesz ahhoz, hogy boldog legyek.
Yamato elmosolyodott, s lehajolt; az ajka lágyan végigsimított Taikién. A szelíd csók elmosott fájdalmat és keserűséget; a szél fütyülhetett kedvére, a fiúk már nem fáztak.
~folyt.köv.~