OKami: Démonlélek
Első rész: Szörnnyé kárhoztatva
- Nos, Alerra? Minden készen áll?
- Igen, Nagyuram.
- Hát mondjátok. Mire jutottatok?
Alerra, a világoskék hajú vámpírlány odaállt a hatalmas, simára csiszolt kristálylap elé. Felemelte karcsú kezét, néhány varázsjegyet rótt a levegőbe. A kristály hallgatag felszíne megelevenedett.
- Nos, Nagyuram – kezdte – parancsba adtad, hogy keressünk két olyan fajt, amelynek keveredéséből egy csaknem tökéletes, magas harci adottságokkal rendelkező egyed születhet. Mivel az egyik faj mindenképpen az emberi kellett legyen, a keresés köre máris leszűkült.
- Miért éppen az ember? – kérdezte a Nagyúr, ám Alerra tudta a választ:
- Mert az emberi faj tökéletes középérték. A fajon belül adódó kisebb különbségek csak a mi munkánkat tették könnyebbé.
- Jó! Folytasd.
- Tehát az ember mellé egy másik fajt kellett találnunk. – a kristályfalon képek sora tűnt fel; a saylandi fajok. – Miként azt mondottam, az emberi fajnak sem kiemelkedő előnyei, sem hátrányai nincsenek. Ez kiegyensúlyozottságot fog eredményezni. Jelen esetben egy tökéletes gyilkost kellett alkotni. Fő szempontnak a gyorsaságot és az ügyességet tartottuk, ezért választásunk az elf fajra esett. Számításaink szerint ez a keveredés megfelelő fizikai és mentális hátteret ad az egyednek.
- Remek. És a fajokon belül mely fajtákat jelöltétek ki?
- Nos, az emberfajon belül a Szigetek népére esett a választásunk. Köztük a legnagyobb a gyilkosnak alkalmas egyedek száma. Az elfek közül sajnos nem tudtunk olyan szabadon válogatni. Mivel az eljárás során mind az anya, mind az apa életerejére szükségünk lesz, hibának tartottuk értékes jadeelf csatlósaink elherdálását. Úgy döntöttünk tehát, hogy egy erdei elfet használunk fel.
- Értem. Még valami?
- Igen, Nagyuram. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az alanyok foglalkozása is lényeges pont. A kellő hatásfok elérése érdekében két, egymástól eltérő, de egymást tökéletesen kiegészítő ösvényt választottunk.
- Éspedig?
- A varázslóét és a harcosét.
- Ami mit is jelent pontosan?
- A szigeteki alany egy nő, egy varázsló. Az elf férfi pedig pengemester.
- Esetleges hibák?
- Nos… a nő miatt előfordulhat a mágikus ellenállás nagyobb mértékű megerősödése. Ha azonban a folyamat során ezt ki tudjuk küszöbölni, még jól is jöhet.
- Hmmm… igen, igen. Kifogástalan évelés, remek választások. Én sem csinálhattam volna jobban. – a Nagyúr felállt, megigazította fekete köntösét. Felvillantott egy ragadozómosolyt, majd a karját nyújtotta Alerrának
- Lenyűgöző előadás volt, kicsim. Szorgos munkád jutalmául megteszlek személyes segítőmnek a munka során.
- Megtisztelsz, Nagyuram. – hajolt meg a vámpírlány.
- Remélem, tudod, miben is fogsz segédkezni. – Jegyezte meg a belor.
- Természetesen, Nagyuram. Kívánod, hogy elmondjam?
- Mondd csak. – nyalta meg a szája sarkát a férfi. – Szeretem hallgatni.
- Nos, a kísérlet célja egy tökéletes gyilkos létrehozása. Egy olyan gyilkosé, aki „szakmájának” mestere, tökéletes fizikai-, és megfelelő mentális képességekkel rendelkezik, továbbá gazdájához a végletekig lojális. A siker záloga egy megfelelő faj kidolgozása. Mivel a saylandi élőlények egyike sem tökéletes, valami egyebet is hozzá kell tenni.
A belor Nagyúr szinte dorombolt a lány szavait hallgatva. Nem csoda, az egész ötlet az ő fejében fogant meg. Most elégedetten sütkérezett saját zsenialitásának fényében.
- A megoldást – folytatta Alerra – a saylandi anyag, és a démoni energia ötvözése jelenti. Az eljárás menete a következő: keresni kell egy nem túl nagyhatalmú, személyiséggel alig rendelkező démont. Bele kell kényszeríteni a megfelelő testbe, majd az idézőgyertya felhasználásával elpusztítani. A testben tartózkodó démon energiája normális esetben elpárolog az anyagi porhüvelyből, ám ha ezt egy mágiamentes közeg segítségével megakadályozzuk, a démoni energia, személyiség és tudat át fogja itatni a testet. Az esetleges ellenállás, és a démoni személyiség kényelmetlen térnyerésének megakadályozása végett az energiát legcélszerűbb egy újszülött gyermek testébe idézni. A már meglévő, és a később kialakuló személyiségek keveredéséből tökéletes gyilkos születik. És ha mindehhez hozzávesszük a csaknem tökéletes anyagi testet, amelyet démoni esszencia itat át, megkapjuk a tökéletes gyilkost.
- Csodálatos. – nevetett fel a Nagyúr. – Még egyetlen kérdés, szépségem, aztán tényleg elismerem alkalmasságod. Mennyi időnkbe fog ez kerülni?
- Egy évbe. – vágta rá Alerra. – A terhesség ideje 270 nap, az idézés és a szükséges változtatások pedig 25-30 napot vesznek majd igénybe. Úgy időzítünk, hogy az Öt Hold Ünnepének harmadik napján végezzünk. Akkor a legmegfelelőbb a csillagok állása.
- Jól van, drágaságom. – a belor végigsimított a lány arcán – Ne is vesztegessük az időt.
Iszonyatos volt a tél. Évek óta nem járták a földeket ilyen hatalmas hóviharok. A saylandiak reszketve húzódtak házaikba, a papok szüntelenül Rogabhoz imádkoztak, hogy ne sújtson le több csapás. Shaconban minden fogadó és taverna tömve volt. Troll és elf kalandozók voltak hajlandóak egy szobán osztozni, csak, hogy másnak is jusson hely. Libionak, a Tindaron-palota tulajdonosának csak a vízköpőt volt szíve utánpótlásért küldeni – annak nem ártott a hideg.
Gonoszföldén sem volt jobb a helyzet, Otul Lord’a üvöltött dühében, mikor megtudta, hány szörny lelte halálát a hó alatt. Zöldöblöt méteres jég fedte, s Kristálysziget komor tornyai is recsegtek éjjelente. Aki csak tehette, a kandalló mellé hővarázst is telepített a szobájába.
Renerro szintén egy hóvihar alatt jött világra. Odakint üvöltött a szél, rendületlenül ostromolva a torony falait. A karcsú szigeteki nő rettenetesen félt, és a szülés is megviselte az idegeit; egy fogoly Nayram-pap tudta csak rendbe hozni. Az elf rég halott volt már; miután betöltötte feladatát, életerejét egy kristályba gyűjtötték, testét egy Ceref-pap kapta meg, hadd kísérletezzen. A nő sem élt tovább sokáig.
A kisbabát néhány napig pátyolgatták, aztán Haggo, az etom idéző, és a Nagyúr megkötötte a paktumot.
„Mit kérsz cserébe egy jól képzett szolgáért, démon?” – kérdezte a belor, és a démonherceg azt felelte: „Vért.” A Nagyúr kacagott. „Megkapod, démon.”
Renerro teste hamarosan egy démon energiájának börtöne lett. Ehhez társult még a két, szülei életerejét őrző kristály, amelyekből a mágiamentes közegben csak egyfelé menekülhetett az energia: a kisfiú testébe.
A Nagyúr gyakran időzött Renerronál. Órákig üldögélt a kőtartály mellett, elnézte a zöld kocsonyán átderengő fényt; a két lassan pulzáló kristályt a kisfiú mellén. Nevet is ő adott a gyermeknek. A „renerro” szó a mágia nyelvén annyit tesz: hóvihar.
Az alacsonyabb rangú varázslók, akik a teremben sürgölődtek, néha hallották, amint a belor a gyerekhez beszél.
„Aludj csak, Renerro.” – duruzsolta a Nagyúr – „Aludj, és erősödj. Ha felébredsz, majd meglátod, mekkora a világ, és megtudod, milyen jó az, amikor rettegik a neved. Aludj.”
Közeledett a Holdak Ünnepe. A törékeny gyermektestet feketemágia formálta éretté, az üres elmét gonosz varázslók írták tele tudással és emlékekkel, romlott boszorkányok pedig érzelmekkel.
Az év utolsó napjának kora hajnalán Alerra lesurrant a laboratóriumba. Reno, az egyik fiatal varázsló volt csak ott, de ő is aludt. Kimerítette a munka.
Csend és félhomály uralta a termet. Középen egy kőasztal állt. Valaki feküdt rajta.
Alerra odament, és önkéntelenül is elmosolyodott, mikor szemügyre vette a fiatal férfit.
Renerro immár nem volt gyermek. Kifejlett, fiatal és ruganyos teste varázsálomban várta az éjszakát, mikor először nyithatja szemét a világra. A vámpírlány megnyalta az ajkát. Büszke volt magára. A jelek szerint a kísérlet sikerült.
Renerro a két faj tökéletes keresztezése. Hosszú, gesztenyeszín haja leomlott a kőről. Szeme – Alerra tudta – a legtisztább türkizkékben tündököl. Sima bőre enyhén sárgás árnyalatú. Teste csupa izom, de elf szármarásának köszönhetően nem annyira feltűnően.
- Mint egy ragadozó. – gondolta a lány. – Szépséges és veszélyes. Azért remélem, nemcsak kizárólag gyilkolásra lehet majd használni.
Leszállt az éj. A varázslók, papok, boszorkányok mind saját dolgukkal voltak elfoglalva. Ki a különleges együttállás kihasználásán fáradozott, ki társaival ünnepelt. Egyvalaki ült csak magában tétlenül.
Két vihar dúlt akkor éjjel. Egy kint ordított, a földek felett, hóval és jéggel szórva a világot, egy pedig láthatatlanul és némán – a belor Nagyúrban.
Kristálysziget első mágusmestere ezüsttel hímzett, fekete köntösben üldögélt egy kis szobában. Mellette az ágyon karcsú alak; Renerro. A Nagyúr türelmesen várta „gyermeke” ébredését.
Éjfélre járhatott az idő – odafenn felerősödött a jókedv, és a mágikus formulák mormogása - mikor Renerro kinyitotta a szemét, és körülnézett. Zavar csillogott a tekintetében.
- Hol… vagyok? – kérdezte. Arról persze fogalma sem volt, hogy életében ezek az első szavak, melyek elhagyják az ajkát.
- Nyugodj meg, fiam. – hajolt fölé szelíd mosollyal a Nagyúr. – Biztonságban vagy. Emlékszel valamire?
- Nem sokra…
- Tudod a neved?
- Renerro…
- Én ki vagyok?
- A nevelőapám, Aldar.
- Hol vagy most?
Renerro körbenézett.
- Azt hiszem…
A Nagyúr szeme megvillant.
- …otthon. – fejezte be az ifjú.
A belor végigsimított Renerro homlokán.
- Minden rendben van. – mondta kedvesen. – Aludj most. Holnap már minden eszedbe fog jutni. – a Nagyúr felállt, elindult.
- Apám…
A belor megfordult.
- Jó éjszakát.
- Szép álmokat, fiam.
A Nagyúr diadalmas mosollyal sietett fel ünnepelő társai közé, hogy méltóképp ülje meg a győzelmet. Renerro ellenben mélyen elaludt, és olyan dolgokat élt át újra, amelyek sosem történtek meg vele.