OKami: A fekete macska

Egymagam jártam a város utcáit. Komor voltam, és halálraszánt. Néhai vadász, egyszer-volt híresség. Valamikor régen. A fény a múlt ködébe vész.

Éjszaka volt. Árnyak uralkodtak a sikátorokban, neszek surrantak a falak tövében. A szegénynegyed és a temetőváros felől elmúlás szagát hozta a hűs szellő. De ez valahogy nem érdekelt. Ez volt az utolsó éjszakám. A ragadozó utoljára, búcsúzóul előbújt vackából, hogy halála is oly keserűen megalázó legyen, mint utolsó csatája.

Azt akartam, hogy tolvajcsőcselék kése végezzen velem. Nem éreztem magam méltónak a jó halálra. Megszégyenültem, kudarcot vallottam akkor. Önkéntes száműzetésben lapultam idáig, tűrtem a bűntudatot, de most már elég. Vártam a halált, ami megvált végre, és elnyerem az égi uraktól jól megérdemelt büntetésem.

A ruhám fekete volt, de díszes; az alakom délceg, de vékony, törékeny; a tőröm hosszú, de túlontúl vékony pengéjű; az arcom elszánt, de túl finom vonású ahhoz, hogy bárki gyilkost sejtsen mögötte. Minden esélyem megvolt, hogy belémkössenek. Mivel pedig egy árva garasom sem volt, biztosan megölnek, megváltva ezzel a szenvedéstől. Lassan lépkedtem az árnyékok között; szomorú vágyakozással gondolva arra az időre, mikor ezek a sikátorok még az otthonom voltak.

Egy apró terecskére értem; kút állt a közepén. Az árnyékból zöld szempár villogott rám. Elmosolyodtam - ritka vendég az ilyesfajta szelíd kifejezés az arcomon… évek óta nem mosolyogtam… a kóbor macska a fényre lépett, érdeklődve bámult rám. Szép állat volt, fényes, fekete szőrű - elmúlt-önmagamat véltem meglátni benne. Leguggoltam és hívogatni kezdtem. A macska odajött, fejét a kezemhez dörgölte, karcsú teste a csizmámhoz törleszkedett. Hangosan dorombolt, ahogy a füle tövét vakargattam. Emlékek törtek rám; egy másik fekete macska jutott eszembe. Szemtelen könnycsepp tolakodott a szemem sarkába.

A túloldalon hirtelen felnyávogott egy másik macska. A feketének a lábam előtt felborzolódott a szőre. Fújva közelített a másikhoz. Érdeklődve figyeltem. A két macska óvatosan kerülgette egymást. Az idegen állat nagyobb testű volt, csonkafarkú- utcai vagány. A fekete nem félt tőle.

Összecsaptak. Az idegen erősebb volt, megmarta a feketét. Az sziszegve hátrált, a földre lapulva. Az idegen felemelt fejjel, lengő farokkal ment el mellette. A fekete lapult - veszített.

Hirtelen nagyon megsajnáltam. Megalázták, megmarták, legyőzték, mint engem. Sebéből vér szivárgott.

Oda akartam menni hozzá, hogy felvegyem, és megnézzem a karmolást, de mielőtt megmozdulhattam volna, a fekete megrázta magát. Megnyalta egyszer-kétszer a sebét, aztán felvetette szép fejét, meglendítette farkát és visszasétált hozzám, mintha mi sem történt volna.

Eltöprengtem. Milyen furcsa: ez a macska büszke jószág, s az imént legyőzetett. Mégsem törődik vele; ha sebesült is, ugyanolyan délcegen jár, mint az előbb.

Leültem a kút kávájára, és a Fehér Holdra néztem. Csodálatos ékszerként ragyogott a fekete bársonyégen. A víz a kútban magasan állt, a Hold ott tükröződött sima felszínén. Lehajoltam, vizet merítettem a tenyerembe és ittam pár kortyot. Hűs, tiszta víz volt. Mikor felegyenesedtem, észrevettem, hogy megfordult a szél. Már nem halálillata volt, hanem friss virágé. Erdők, liliomok, só aromáját sodorta az orromba. Lelki szemeim előtt felderengett szülőházam képe.

Valami rezzent a fejem felett. Egy erkély a terecskére nézett; annak ajtaja nyílt éppen, s egy fiatal lány lépett ki rajta. Kicsiny mécsest tett a korlátra, s a kebeléből apróra hajtogatott levelet vett elő. Olvasni kezdte, egészen belemerült; engem észre se vett.

A mécses fényénél jól láttam őt; fiatal volt, szinte még gyermek, de az alakján már erősek voltak a felnőttes jegyek. Barna haja hullámosan omlott vállaira, vékony ruháját vadvirágillatú szellő lebbentette.

Mikor befejezte az olvasást, és lepillantott, észrevett engem is. Riadtan húzta össze lenge köntösét, s visszasietett a szobájába. Olyan fiatalnak, szelídnek, és ártatlannak tűnt… egy régi leány képét idézte fel bennem. Valaha… szerettem egy lányt; a szerelem emlékébe belesajdult a szívem. Hirtelen rámtört egy furcsa érzés: úgy éreztem, mintha az egész világon én lennék az egyetlen élőlény.

Tekintetem a fekete macskát kereste. Észre is vettem: egy figyelmetlen patkányt próbált becserkészni. Kecses mozgásában a halál lapult, az lakott karmaiban is. Szeme zöld láng; királyi látvány, még ha ilyen kis testű is.

A macska ugrott, a patkány sorsa megpecsételődött. Elnéztem a kis ragadozót, a sikátorok éji hercegét, oldalán a karmolással – én is ilyen voltam valaha – ahogy halált oszt, noha legyőzték, megmarták. Vállalta a vereséget, nem törődött a sebbel, sőt, így is képes volt ölni. Nem tudom, ember-anyám, vagy könnyűléptű apám hagyatéka az a képesség, hogy az apró dolgokat is meglássam; de most láttam igazán hasznát. Szembeállítottam magam az állattal, és szégyen színezte vörösre arcom. Az állat büszke volt – én gyáván megfutamodtam. Eltűntem vackom mélyén, páncélt vettem magamra, és elfelejtettem mindazt, amiért érdemes élni: szépséget, szerelmet, sikert – mindent! Hagytam, hogy a bűntudat egyetlen kudarcom miatt leteperjen. Ostobának éreztem magam. Hiszen épphogycsak megkarmoltak, de én elhitettem magammal, hogy halálra sebeztek. Csak annyit kellett volna tennem, hogy megrázom magam és beismerem: legyőztek, de legközelebb én fogok győzni.

Ezt kellett volna tennem. De talán még nem késő!

 A macska a lábamhoz törleszkedett. Lehajoltam érte, és a vállamra ültettem. Megvakartam az állát.

- Velem jössz? – kérdeztem, és a macska a maga módján igennel felelt.

Felszegtem a fejem. A Fehér Hold csillogott, a szellő a hajamba kapott. Hirtelen kivirult az éjszaka. Kinyílt a láthatár, és új fény gyúlt a lelkemben. Annyi év után végre megértettem: tartozom magamnak, és régi barátaimnak annyival, hogy újra kezdem. Újra visszaállítom régi dicsőségem, hisz erőm nem kopott el.

- Sinnarának foglak hívni – dünnyögtem a nősténymacska – mert az volt – fülébe. Tetszett neki a név. Nekem is; egy régi leányt hívtak így.

Három hónap múlva mindenki tudta, hogy visszatértem. Két éjszín kardom, különös páncélom, kedves ékszerem régi fényében csillogott. Régi barátok öleltek, néhányan könnyekkel a szemükben. Régi ellenségek átkozódtak, mert már az a hír járt, hogy odavesztem valahol.

Élvezettel jártam a régi helyeket. Boldogság volt érezni a régi ételek, óborok ízét, érezni a harc lendületét, a selymet a bőrömön, az ezüst csengését hallani az erszényemben. Egy bálon pedig, egy tollas legyező mögül hamis, égszín szempár villant rám. Hamis volt, mert a tulajdonosa nem fényes bálteremben, cifra palotákban töltötte napjait, hanem az utcán fondorkodva, pengét forgatva – de tiszta szívvel.

Sinnara önszántából maradt mellettem. Bárhol jártam is, ő velem volt, segített, és kedveskedett nekem. Néha eltöprengek a meséken, melyek szerint az eltávozottak néha így térnek vissza.

Akár így, akár úgy: Sinnara mutatta meg nekem az utat, vissza a fénybe. Hálával tartozom neki ezért, mert ha nem teszi… Smaragdszemű Éjláng, Shentinol si Noan, a fél-elf pengemester, én… már nem léteznék.