IDEGEN PARTOK - OKami NaNoWriMo novellája

3.

A Sinclaire lassan haladt felfelé a széles, őserdő szegélyezte vizen. A gyíkok nyugodtan ültek az orrban; a saját nyelvükön beszélgettek. Ronannak az a nyomasztó érzése támadt, hogy recepteket cserélnek.

Will volt az, aki végül nem bírta cérnával. Owen említette nekik, hogy nem lesznek nyelvi akadályaik, és ez, bár kellemes hír volt, nagyon gyorsan Will idegeire ment.

– Öö… hello.

A gyíkok felnéztek a fiatal tudósra.

– Az én nevem Will. William Jackson. Ti… mik vagytok, és honnan tudtok angolul? Már… persze, ha nem vagyok túl indiszkrét.

A gyíkok pislogtak kicsit – az utolsó szó, úgy tűnt, nem része a szókincsüknek. Végül a gyűrűzött farkú odébb moccant, hogy Will letelepedhessen melléjük.

– Az én nevem Shanach. – Az utolsó 'h' hosszú volt és mély, szinte gyomorból jövő. – A népünket Morgan drakonoknak nevezte el. Ő tanított meg minket a nyelvetekre.

– Morgan?

– Hozzá megyünk. Morgan a királyunk.

– De… Ő is ember, nem?

– Már nem. Morgan drakon. Úgy beszél, mint mi, úgy él, mint mi és védelmez minket.

– Mióta a királyotok ez a Morgan?

– Régóta. – Shanach bólintott, mintegy saját magának is megerősítve az állítást. – Kétszer tízszer jött el a Perzselő Nap ideje. Morgan erős, túlélte a Perzselő Napot. Sok mindenre megtanított minket.

Will elég sci-fit nézett; kész volt a diagnózis. Az a fickó nyilván valami istennek adta ki magát, és most uralkodott ezeken a lényeken.

– Nem kér tőletek Morgan túl sokat? – puhatolózott. Értetlen pillantásokat kapott csupán válaszul.

– Morgan nem kér semmit. Morgan tanít és segít. Épít velünk, vadászik, és gyöngyöt farag a nőstényeknek. Morgan drakon. Morgan a királyunk.

Oké, ez nem jött be.

– És… mit akar tőlünk Morgan? Miért visztek hozzá?

– Morgan nem tud mindent – felelte a gyík. – De tanul, ha tud. Ha az Örvénylő Kapun átjön valaki, és tudást hoz, mi figyelünk, és Morganhoz visszük, hogy ő is megismerje a tudást. Te tudós vagy, Will?

– Öh, igen. Asztrofizikus. Úgy értem... a csillagok ismerője.

Shanach bólintott. – És a szürke hajú?

– Ronan? Ő orvos, gyógyító.

A gyík megmerevedett. Sárga szemeiben Will szinte látta a fellobbanó lángokat.

– Orvos. Jó orvos?

– I…igen, az. – A fiatal tudós hátrapillantott. – Szükségetek lenne orvosra?

– Morgan sokat tud, de nem gyógyító. Nem szereti látni, ha szenvedünk. Nagyon-nagyon régen volt, hogy a Kapu orvost hozott nekünk, és ő nem tudott segíteni. Ronan tud?

– Ha tud, biztosan segít – ígérte Will.

– Morgan és a drakonok hálásak lesznek.

Will bólintott. – Hát, kösz a beszélgetést. Tanulságos volt.

A gyík – drakon – udvariasan fejet hajtott. A fiatal tudós visszabattyogott társaihoz, hogy velük is megossza a hallottakat.


A leszálló alkonyat először narancssárgára, aztán egyre mélyülő mályvaszínre festette az eget. Alyssa csak ment előre és nem gondolkodott.

Szerencsére még semmilyen vadállatba nem futott bele, sem olyan gyíkfélékbe – tartott tőle, hogy nem sok esélye lenne ellenük. Kulacsából már kifogyott a víz, éhes is volt, és kezdett elfáradni. A lassan sötétedő erdő egyre fenyegetőbb lett és a lány biztosra vette, hogy az igazi nagyvadak még csak most kezdenek előbújni.

Kezdte megkörnyékezni a pánik.

Az idő múlt, és fokozatosan eltűnt a fény. Sötétbe borult minden, és Alyssa kivilágított utcákhoz, épületekhez szokott szeme kétszer olyan fojtogatónak érezte a sűrűsödő homályt. Körülötte a dzsungel élt; állatok neszeztek, földre hulló növényi részek keltettek furcsa zajt – minden olyan szokatlan volt és fenyegető.

Alyssa végül megállt, és fontolóra vette, hogy talán le kellene telepedni éjszakára. De hova? A folyóban ragadozók élhetnek, amelyek éjszaka a partra jöhetnek; az erdőben vadállatok portyáztak, a fákon kígyók, és a földön olyan rovatok, amelyek könnyen megölhetik, ha véletlenül rájuk telepszik. A reménytelen helyzet megkoronázásaként a távolban mennydörgés neszezett, és Alyssa csak azért nem sírta el magát, mert ahhoz is túl fáradt volt.

Mikor már úgy látszott, a helyzet nem lehet siralmasabb, valami moccant a háta mögött.

Alyssa gerincén végigcsordult a jeges veríték; szíve hangosan kalapált a félelemtől. Szinte megdermedt a jegyes rettegéstől, ami átjárta; ám végül nagyon lassan megfordult. Egy rémálom nézett vele szembe hatalmas világító szemekkel és felettébb élesnek tűnő fogakkal. Egy darabig méregették egymást, aztán a szörny olyan hangot hallatott, mint mikor valaki dörzspapírral követ csiszol, és komótosan arrébb lépdelt. A félelem nem sokat engedett, de a lány most már képes volt mozogni; végtelenül óvatosan araszolt hátra néhány métert, aztán, amikor már nem látta a veszedelmes jószágot, akkor futásnak eredt.

Ez nem bizonyult a legjobb ötletnek. Alyssa hallotta maga mögött a csörtetést, és egy pillanatig elmélázott rajta, vajon mennyi esélye van legyorsulni egy ilyen dögöt, de az adrenalin hamar kilúgozta az agyából a gondolatot. Koncentrálnia kellett, hogy a gyér holdfénynél is meglássa az akadályokat, hogy ne botoljon el valami ágban, gyökérben.

A fogócska egy hatalmas fánál ért véget. A lány a durva kéreghez simult és zihált; alig állt már a lábán. Hallotta a szörny fújtatását, szinte érezte a közelségét…

És ekkor a fatörzs magába nyelte.

Alyssa sikoltott volna, de egy kéz tapadt a szájára, egy másik pedig a derekát ölelte, leszorítva az egyik karját.

– Sshh! Meghall és megérzi a szagodat, maradj csöndben!

Csodával határos módol a lány azonnal felfogta a szavak értelmét, és bólintott. A kéz meglazult a száján, és végül a vállán pihent meg; a mások viszont közelebb vonta, óvón, gyengéden. Alyssa pisszenni sem mert, legszívesebben még szorosabban odabújt volna megmentőjéhez, de ebben megakadályozta valami. Nevezetesen, hogy a hős lovag valójában mindössze azt nem akarta, hogy a vadászó gyík fogyassza el.

A szörny körbeszimatolta a fát, csalódottan kaparászva a kérget. Alyssa szíve majd' kiugrott a helyéből. Végül a szuszogás elhalt, és távolodó lépések zaja neszezett a talajon; majd csend.

A rejtélyes megmentő fellélegzett, és elengedte Alyssát, aki azonnal megpördült, és az üreg faláig hátrált.

– Ne félj – hallotta a másik kissé rekedtes, de még így is kellemes, fiatalos hangját. – Nem akarlak bántani. A barátaidat követed, ugye? A fehér hajón.

– Igen – a lány megerőltette a szemét, hogy ki tudja venni a kintről beszüremlő gyér holdfényben a másik alakját, de a csuklyás köpeny jól takart.

– A darkonok Morganhoz viszik őket. Ha elég értékesek neki, akkor életben maradhatnak.

– Ki akarom szabadítani őket – mondta Alyssa elszántan.

– Szívesen segítek – bólintott a másik. – Morgan sok rosszat tett már ellenünk. De most menjünk; hamarosan elered az eső, és ez az üreg nem véd meg.

Ez egyelőre nem hangzott rosszul. Alyssa biccentett. – Köszönöm.

Az idegen kinyújtotta a kezét. – Gyere.

Kisiettek az erdőbe, ahol a fák lombjai között már hűvös szél motozott; Alyssa pontosan tudta, hogy trópusi viharban a szabad ég alatt tartózkodni egyenlő a tüdőgyulladással. De egyelőre bízott a másikban. Gyorsan, lendületesen haladt, de olyan tempóban, hogy a lány könnyedén követni tudja, és nem engedte el a kezét sem. Alyssa érezte, hogy a bőre forró és sima, nem pikkelyes; pillanatnyilag ennyivel is beérte. Egy másodperc nyugalom a rettegés után.

Sietős útjuk egy dombnál ért véget; az idegen kicsit motozott az oldalát borító kúszónövények közt. Alyssa már érezte az első esőcseppeket, mikor a csuklyás köpenyhez tartozó kéz beinvitálta a szabaddá tett bejáraton. Odabent sötét volt; a lány egy pillanatra megállt és előhalászta a zseblámpáját. Csak akkora volt, mint egy töltőtoll, de erős fényt adott.

Gondosan kimunkált, félig ember alkotta üregbe érkeztek. A falak alá voltak dúcolva, és előttük egy kisebb folyosó ásított; a föld alá vezetett. Az idegen, amint a fény kigyúlt, először hátralépett, aztán kíváncsian közelebb.

– Nahát… Okos kis dolog. Milyen apró! Még sosem láttam ilyet.

Alyssa elmosolyodott. Az idegen hátradobta a csuklyát, és visszamosolygott. Most a lány lépett hátra.

– Ne ijedj meg – kérte az idegen szelíden. – Tudom, hogy furcsa, de nem harapok, ígérem.

A zseblámpa éles vonású, sólyomszerű arcot világított meg. Az idegen sötét haja hátrafelé volt fésülve, és valami fura okból nem engedelmeskedett a gravitációnak; mintha csak sisak lett volna. Az orr szinte hegyes volt, a fülek meg tényleg, mint Tolkien tündéinek. Az arccsont egy kicsit kiállt, a száj lágyan ívelt, keskeny ajkakkal. Tökéletesen emberszerű volt, de mégis furcsán idegen – valószínűleg a szemek tették. Alyssa nem tudta pontosan kivenni, mi is a baj velük, de nem emberi szemek voltak.

– Shkreet herceg vagyok – mutatkozott be a titokzatos megmentő. – A Repülőgyíkok törzsének eljövendő vezére. Örülök, hogy találkoztunk. – Udvariasan kezet nyújtott, ám amikor Alyssa tétován elfogadta, a fiatal férfi kézfogás helyett finoman megcsókolta.

– Alyssa Blake – dadogta a lány. Nem tudott napirendre térni a feltűnően civilizált viselkedés felett. Sokkal rosszabbra számított.

– Gyere, menjünk beljebb – intett a folyosó felé Shkreet. – Ez egy régi fénykő bánya, már csak menedéknek használjuk. Száraz, tiszta és biztonságos, higgy nekem. Tudom, hogy nagyon sok furcsa dolgot láttál, mióta kivetett a Kapu, de szívesen felelek a kérdéseidre. Ezért vagyok itt.

– Oké… - egyezett bele Alyssa. Amúgy sem volt más választása, bíznia kellett a furcsa fiatalemberben. – Még egyszer köszönöm, amit értem tettél.

– Szóra sem érdemes – vont vállat mosolyogva Shkreet, és ismét kézen fogta a lányt.

A folyosón túli terem meglehetősen nagy volt és több járat ágazott le belőle. A "herceg" balra a másodikat választotta; ez a helység öt-hat lépés széles és hosszú lehetett. Gondos kezek két ágyat véstek a sziklába , középen mélyedés volt a tűznek, és most is volt benne fa – Alyssa kiszúrta a felhalmozott tüzelőt az egyik sarokban. Mindent összevetve olyan volt az egész bánya, mint valami primitív, ám jól felszerelt menedékház.

– A drakonok ritkán jönnek erre – csevegett Shkreet, miközben kovát kerített és csattogtatni kezdett. – És ők is tiszteletben tartják ezt a helyet. Még nem fordult elő, hogy bárkit is megtámadtak volna itt. Nnh. Nincs nálad egy kis papír és gyufa? Sokkal gyorsabban menne.

Alyssa lekanyarította a hátizsákját és beletúrt. A jegyzetfüzetéből kitépett lap megfelelt gyújtósnak, és a kizárólag tűzgyújtási céllal használt öngyújtó is remekül működött. Hamarosan vidám tábortűz lobogott a sekély gödörben, és Shkreet elégedett, dallamos morgást hallatott.

– Máris jobb. – Felállt, és az egyik ágy mellől, egy gondosan letakart üregből előhalászott egy zsákot. Alyssának azonnal feltűnt a hozzászíjazott pokróc. A mélyéről valamiféle étel került elő és egy katonai vizeskulacs. Aztán a fiatal férfi visszaült, átnyújtva egy marék valamit a lánynak.

– Teljesen ehető, nyugalom. Van gyümölcs is, és egy másik teremben víz. Érezd magad otthon.

A diónyi barna golyók ízletes füstölt-szárított húsnak bizonyultak. Akadt mellé valami bambuszra emlékeztető fás szár, ami remekül helyettesítette a kenyeret és a kulacsban lötyögő víznek kellemes, savanykás, friss aromája volt. Alyssa nem tudott hova lenni a csodálkozástól.

– Shkreet… Ez a hely… Mármint, nem a bánya, hanem az egész, a szárazföld… Hol vagyunk?

– Ezt nehéz megmondani – vakarta meg a tarkóját a férfi. – A földünknek nincs neve. Mi úgy hívjuk, makaa-da, nagy-otthon. A nyelvünk legtöbb kifejezését nagyon nehéz angolra fordítani.

Alyssa pislogott. – Honnan tudsz egyáltalán angolul…?

Shkreet furcsa, magas hangú kacagást hallatott, mintha egy madár nevetett volna.

– Az apám angol. Ő tanította meg a törzset is, és engem a nyelvére. Azt mondta, hasznos lesz, ha új emberekkel találkozunk Odaátról. A többi törzs is beszéli valamennyire, kivéve a Hegylakók, a Háromszarvúak pedig nem szeretik. De Nashin herceg ügyes benne.

– Gyakran jönnek ide emberek… a kapun át?

– Nem – rázta a fejét Shkreet. – Ritkán jönnek, és nem mindig sokan… Kicsi hajók, kis repülők, főleg. Régen volt már, hogy a Kapu nagy hajót hozott volna.

– Tudjátok, hogyan működik a Kapu?

– Nem. Senki nem tudja. Ha tudnánk, bezárnánk örökre; hálásak vagyunk az Odaátról érkezőknek, amiért köztünk élnek és különféle dolgokra tanítanak minket, de sokuk nagyon szomorú, amiért nem mehet haza. Hiába a sok áldás, amit a földünk nyújt, páran eszüket vesztik, vagy megölik magukat.

Alyssa nyelt egyet. Ez nem hangzott túl bíztatóan.

– Remek… Mindegy. Ki az a… Morgan?

– Morgan egy férfi Odaátról. Nagyon régóta él itt és összebarátkozott a drakonokkal, akik végül megtették őt vezérüknek. Morgan sokat tud, de a tudását csak a drakonokkal osztja meg. Mi több, elszántan kutat olyan emberek után, akik taníthatnak neki valamit. Figyelteti a partokat, és ha hajó, vagy repülő érkezik Odaátról, megpróbálja magához vitetni, vagy csalogatni az utasait. Aki hasznos a számára, azt az erődjében tartja, és nem engedi el. Ha valaki megszökik tőle, megöleti.

– És aki nem hasznos?

– Azt elengedi. De a drakonok nem szeretik az embereket. Mi próbálunk segíteni, kimenteni mindenkit, de nem mindig sikerül. Minden törzs maga dolgozik, egyedül, és ez nem túl jó. A barátaid mihez értenek?

– Az apám paleontológus, Will asztrofizikus, Ronan pedig orvos.

– Orvos! A gyógyítókat mindenki megbecsüli, Morgan is. De… paleontológus? – Shkreet félrebillentette a fejét. – Az mit jelent?

Úgy látszott, bár a nyelvet nagyon jól beszélte, a fiatal férfi szókincsében voltak hiányosságok.

– A paleontológus egyfajta tudós, olyan állatokkal foglalkozik, amelyek a mi világunkon már nagyon régen nem élnek. Mint például az a… repülő gyík.

Shkreet nevetett.

– Róluk kevés újat tud mondani nekem bárki is! Ne értsd félre – mosolygott Alyssára – de én a Repülő Gyíkok törzsébe tartozom. Ők a barátaink, a társaink már nagyon-nagyon rég óta.

– Megszelídítettétek őket? – csodálkozott Alyssa.

– Aha! – biccentett Shkreet vidáman. – Segítünk felnevelni a fiókákat, nevet adunk nekik, és ők jönnek, ha hívjuk őket. A hátukra engedik a harcosainkat, és elviszik őket oda, ahova kell.

– Ez fantasztikus! – álmélkodott Alyssa. – És te is repülsz velük?

– Én herceg vagyok. Nekem muszáj, mert nekem kell a legjobbnak lennem. Anyám számít rám. Elég jól repülök. – Látszott rajta, hogy büszke a képességeire. – Reggel elviszlek a faluba, és kitaláljuk, hogyan segíthetünk az apádnak és a barátaidnak. Apám katona volt, jól tervez.

Alyssa bólintott, Érezte, hogy már aludnia kellene, sajgott mindene.

Shkreet szétkotorta a parazsat, aztán felállt, rendezkedni kezdett. A pokrócot Alyssának adta. Bár a lány tudta, hogy anélkül felettébb kényelmetlen fekvés esne a sziklán, azért megkérdezte: – És te?

– Engem ne félts – kacsintott Shkreet. – A köpenyem elég lesz. Itt sincs hidegebb, mint Kinagh hátán.

Lekanyarított a válláról a sötét ruhadarabot, és a saját ágyára terítette. Alyssa tudta magáról, hogy bámul, de nem bírta megállni.

A fiatal herceg nem volt magas; alig néhány centivel körözte le a lányt. A teste vékony volt, szinte már ijesztően az, de nem az alultápláltságtól. A bőre alatt feszes izmok húzódtak; hosszú, vékony karjai, lábai törékenynek tűntek első pillantásra, de a második meggyőzte a szemlélőt, hogy kemény dolga lenne, ha harcba szállna Shkreet-tel.

Az inas alakot szépen kidolgozott ruha rejtette; az ujjatlan felsőrész a csípőig ért, a vállat pár apró gyöngy díszítette, a nyak-kivágást hímzés. A szoknyaszerű alkalmatosság csak a combok közepéig takart, a finom bőr csizma pedig alig ért a boka fölé. Az egyszerű öltözékhez szépen illettek az ékszerek: nyaklánc fogakkal és gyöngyökkel, a felkarra tekert színes, fonott szíj, és a széles, csillogó karpánt egy nagy, domború, foszforeszkáló kővel a bal csuklón.

Shkreet végül megérezte a lány tekintetét.

– Hmm? – pillantott hátra kérdőn.

– Ah, um, ne haragudj – mentegetőzött Alyssa. – Csak… a ruháidat néztem. – Te jó ég, ez borzalmasan hangzott. – Tudod, én… antropológus vagyok, vagyis az embereket tanulmányozom, a kultúrájukat, a szokásaikat… ilyesmi.

– Ó! – Shkreet lehuppant az ágyra ás kíváncsian nézett a lányra. – Ez érdekes. Szóval te is tudó vagy?

– Igen, mondhatjuk – bólintott rá Alyssa megkönnyebbülve. – Még elég új a szakmában, de remélem, hogy nem a legrosszabb.

– Nem kellene Morgan elé kerülnöd – komolyodott el a herceg. – Okos vagy és szép, Morgan pedig ember a drakonok között.

– Ööö. Oké, értem, nem kell, hogy folytasd. – Alyssa megrázta a fejét. – Majd igyekszem.

Shkreet bólintott és levette a karpántját, hogy gondosan maga mellé tegye. Alyssának feltűnt, milyen szertartásos, óvatos mozdulatokkal fogta meg az ékszert.

– Valami hatalmi jelvény? A rangodat mutatja?

– A karpánt? Hmm. – Shkreet a lányra sandított, aztán odasétált hozzá és leült. – Nagyon óvatosan fogd meg, ne érj hozzá a kőhöz!

Alyssa szemügyre vette az ékszert. Közelről látszott, hogy meglepően durva kidolgozású; amennyire meg tudta állapítani, bronzból volt. A belső felületét simára koptatta a viselés, a külsején azonban még halványan látszottak a kalapácsnyomok is. Négy durva karom fogta oda a követ, ami viszont tökéletesen sima volt, mint egy vízben koptatott kavics, és tökéletesen kerek. Az ékszer azt a benyomást keltette, mintha a fém és a kő két különböző fejlettségű műhelyből került volna ki.

A halvány, világoskék izzás szinte vonzotta a szemet, és ahogy Alyssa feljebb emelte, hogy alaposabban tanulmányozhassa a különös erezést, kerekre nyílt a szeme a döbbenettől. Ami messziről természetes rajzolatnak tűnt, azt közelről nézve derékszögek, apró négyzetek, körök és más, gyanúsan szabályos formák alkották.

– Ez… teljesen úgy néz ki, mint egy nyomtatott áramkör. – Shkreet kérdő tekintetét látva elmagyarázta. – A gépeink, például a repülők egyes részei ilyenek. Ez a mintázat a természetben nem fordul elő. Honnan van?

– Az istenek küldték a Sarokköveket – felelte Shkreet. – Régóta öröklődik a törzsben, és hatalma van.

Alyssa eltöprengett. Abból, amit idáig látott, nem gondolta, hogy a kő a törzsek, vagy a drakonok műve, az istenek munkája pedig szép legenda, de… Hacsak…

– Shkreet, szólnak a legendáitok olyan ősökről, akik előttetek éltek és többet tudtak, aztán eltűntek, vannak esetleg romok valahol nagyon régről?

A herceg a fejét rázta. – Régen a drakonok voltak, aztán jöttek az emberek, hogy learassák az erdő gyümölcseit. A drakonok elfordultak az istenektől, és az árnyékokhoz kezdtek imádkozni; akkor hívatott életre az első ember, hogy kedvére tegyen az isteneknek, tisztelje és félje őket. Az istenek adták nekünk a Sarokköveket, öt szilánkot a világ Szívéből.

Alyssa sóhajtott. Szívesen elhallgatta volna még a herceget – mindig is imádta a mitológiát – de aludnia is kellett.

– Hát, majd holnap gondolkodunk; most fáradt vagyok. Mindent köszönök, Shkreet.

A férfi könnyedén végigsimított a lány karján. – Aludj jól. – Azzal visszament a saját fekhelyéhez, gondosan elrejtette a derengő karpántot, és lefeküdt. Alyssa követte a példáját.

Mégsem tudott elaludni. Mocorgott, el-elszunnyadt, hogy az álom és az ébrenlét határán lebegjen a lázas ködben, aztán felriadt, és dobogó szívvel hallgatózott. Valahonnan távolról beszüremlett az eső zaja, hallotta a herceg egyenletes lélegzését, és ez megnyugtatta egy kicsit. De a gondolatok, a képek kéretlen jöttek; az apja mosolygó arca, Ronan meleg, puha kezei, ahogy megszorítja az övét, és Will komoly, mégis nevető sötét szemei… Will… Az anyja távolba révedő tekintete, ismerős helyek, barátok, tanárok, ízek és illatok…

Most érte el a sokk; a tudat, hogy talán soha nem láthatja viszont az otthonát. Ez nem játék volt, és nem álom; bárki könnyen meghalhatott, ő is, a többiek is. Bizonytalan volt a holnap, a következő óra. Az erdő, a lények, az egész helyzet olyan idegen volt… Egy idegen világ, idegen partokkal. Alyssa úgy érezte, egyedül áll a semmi közepén, egy zsebkendőnyi szilárd talajon, és ha meginog, óhatatlanul a mélybe zuhan. Nagyokat nyelve próbálta visszafogni a könnyeit, a feltörő zokogást – nem volt már kislány, hogy pityeregjen… De a feszültség túl sok volt, és a lány egy ponton túl már nem bírt küzdeni.

Arra eszmélt, hogy egy gyengéd kéz simogatja a hátát. Amint vakon a másik után kapott, a herceg – hiszen csak ő lehetett – óvatosan magához húzta, átölelte, Alyssa pedig görcsösen kapaszkodott a csontos vállakba, mint egy fuldokló. Shkreet aprót sóhajtott, de nem szólt; csak simogatta a szőke hajat és hagyta, hogy a lány kisírja magát.