IDEGEN PARTOK - OKami NaNoWriMo novellája

2.

A parton csend honolt, csak a madarak kiáltásai zavarták, ahogy káprázatos tollruhájukban cikáztak a tiszta égen. A víz nyugodt volt; a karcsú fehér hajó lustán ringott a lágy hullámokon. A tenger sós aromája összekeveredett a part felől lengedező erdőillattal; megannyi különös fa, virág és gyümölcs keveredett benne, hogy a lágy szellő szárnyán körbetáncoljon a kristálytiszta levegőben.

– Nem szívesen töröm meg az áhítatot – szólalt meg végül Ronan, - De hol a pokolban vagyunk…?

– Hát. – Owen a part menti növényzetet fixírozta. – Azt hiszem, felismerem azokat a fákat.

– Az jó.

– Cikászfélék a késő Kréta korból. Kihaltak már vagy hatvanmillió éve.

– Miii? – Will csaknem visított. – Owen, visszamentünk az időben?? A dinoszauruszok közé?

Alyssa vett egy nagy levegőt. Ronan leült.

– Rendben, nem érdekel, hogy hol vagyok – szögezte le. – Csak az izgat, haza tudok-e jutni.

– Ha van egy kis szerencsénk, az örvény periodikusan jelenik meg, és elméletben vissza tudnánk jutni rajta – vélte Owen. Aztán bűnbánó arccal a csapat felé fordult. – Sajnálom, hogy belerángattalak titeket is. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle.

– Mi viszont gondolhattuk volna – legyintett Ronan. – Nem egy életbiztosítás veled mászkálni.

– Ugyan, ne hibáztasd magad – ölelte át a szőke férfit Alyssa. – Végülis kalandot akartunk. És ha ez nem fura jelenség, akkor semmi.

– És, uh, talán nincs akkora vész – vélte Will tétován. – Lehet, hogy ezek a zöldségek fennmaradtak valami lakatlan szigeten, és, mittomén, idesodort minket egy ciklon? Az időutazás túl bonyolult dolog.

– Ez az, ne essünk pánikba! – jelentette ki Owen. – Van egy mázsa különféle műszerünk, próbáljuk meg használni is őket! Lehorgonyzunk egy alkalmas helyen, és körbenézünk egy kicsit. Lehet, hogy a fák mögött találunk egy benzinkutat. William, juttass minket partközelbe!

A fiatal tudós engedelmesen elügetett, Owen pedig, vérbeli vezérként folytatta a rendelkezést.

– Alyssa és én partra szállunk, körülnézünk. Will itt marad a műszerekkel, Ronan, te dönthetsz, jössz vagy maradsz.

– Inkább jönnék – bólintott az orvos. – Bár semmi kifogásom Will társasága ellen, azért szeretnék körülnézni egy kicsit. Kíváncsi vagyok, miféle helyre sodort minket a paranormális.

– Még korántsem biztos, hogy paranormálisról van szó. Bár, az utazás ilyen formája kétségkívül kissé szokatlan, de lehet, hogy van rá magyarázat. – Owen elemében volt. – Egyelőre nézzünk körül, akkor majd többen tudunk.

A Sinclaire megközelítette a partot, és hamarosan kiderült, hogy egy folyó torkolatánál jártak. Will bekormányozta a hajót az áramlásba, és fölfelé haladtak egy darabig, igyekezve egy olyan helyet találni, ahonnan a legkevesebb erőfeszítéssel elérhetik a szárazföldet. Végül, legnagyobb meglepetésükre találtak is ilyet – a part meredek volt, szinte falat alkotott, de elég alacsony ahhoz, hogy könnyedén ki lehessen ugrani, amint a hajó elég közel kerül hozzá. Will mesteri ügyességgel odasiklott, és Owen partra szökkent, hogy kikösse a Sinclaire-t.

Ronan és Alyssa is hamarosan a parton voltak, ki-ki a maga túlélőcsomagjával. Ekkorra a lelkesedésük kissé már megcsappant, tekintve, hogy a hajó iránytűje szép komótosan körbeforgott az örvény óta, semmiféle támpontot nem adva. Ahogy körülnéztek, a látvány nem sok jóval kecsegtetett. Ugyan a terep határozottan úgy nézett ki, mintha valaha valamiféle civilizáció tenyészett volna a hatalmas fák árnyékában, de mára csak halvány nyomai maradtak. A növényzet alig-alig volt ismerős, és amit sikerült azonosítani…

– Ez egy ginkgo. – Alyssa megbökdöste a legyezőforma leveleket. – Véletlenül tudom, hogy ez a fa csak Kínában él, és ott sem sok.

– Mintha egy nagyon extravagáns tudományos dokumentumfilmbe csöppentem volna – morgolódott Owen. – Késő Krétakor. Mindjárt kivágtat a bozótból egy triceratops.

– O-Owen… - Ronan tétován megrángatta barátja pólóját. – Izé, mi a kénköves pokol az ott fent…?

A szőke tudós felnézett, és tátva maradt a szája. Kisvártatva Alyssa is csatlakozott az önfeledt bambuláshoz.

– Az ott egy Pteranodon – jelentette ki Owen. – Egy repülő ősgyík. A kor stimmel. Kábé hét méter szárnyfesztávolság. Többnyire vitorlázva repül, halakkal táplálkozik. Gyönyörű példány, bár meg kell mondjam… Még sosem láttam ilyet. Mármint, nagyon hasonlít a longiceps alfajra, de… Nem, még megmagyarázni sem tudom, illetve túl sokáig tartana. Olyan… más. Lenyűgöző…

– Azt hiszem, sokkot kaptam – jelentette ki a lány. – Semmiféle pánikot nem érzek.

– Ami késik, nem múlik – vészjóslott Ronan. – Szerencsére van nálam nyugtató.

– Akárhogy is… Nézzünk körül – javasolta Owen. – A késő Kréta korban a csúcsragadozó a Tyrannoszaurusz volt. Észre fogjátok venni, ha közeledik. Bár, a nyavalyás dögök Észak-Amerikában tenyésztek, nem a karibi térségben.

A csapat szétvált; mindenki választott magának egy szimpatikus irányt, és elindult.

Owen egyik ámulatból a másikba esett. Paleontológus volt, jól értett az őskori állatokhoz, növényekhez; nemegyszer ő maga is megpróbált rekonstruálni egy-egy példányt, vázlatfüzettel, számítógéppel. Bárhova nézett, a legvadabb álmai bámultak vissza rá. Ősi fák, soha nem látott virágok, csupán fosszíliákból ismert rovarok és apró, régesrég kihalt emlősök népesítették be ezt a különös helyet. Az első öt perc néma sokkja után Owen elővette a fényképezőgépét, és veszett kattintgatásba kezdett. Hogy mit fog ehhez szólni a tudományos világ! A szőke férfi egészen felvillanyozódott. Hiszen, ha valóban visszamentek az időben (bár ebben valahogy nem tudott hinni), akkor itt minden létezett valaha! A színek és felületek, melyeket a kövek nem tudtak megőrizni, itt mind élők voltak és szemtelenül harsányak. Az apró rágcsálók bundája, a virágok szirmai, a rovarok páncéljának fémes csillogása – ezeket soha nem tudta senki rekonstruálni, a tudósok csak találgathattak, és személy szerint Owent ez mindig is végtelenül idegesítette. De most, minden itt volt előtte. Meg kellett örökítsen mindent, hogy aztán felmutathassa a fotókat: íme, ilyen volt a világ hetvenmillió évvel ezelőtt, színesben!

Ronan egyszerűen a folyót követte, és alig száz méter után érte az első meglepetés. A víz viszonylag tiszta volt, mármint, az orvos biztos volt benne, hogy ha hagyja a homokot leülepedni, akár ihatna is belőle. Mindenesetre átlátszott annyira, hogy remekül lássa azt a hatalmas, torpedószerű testet, ami komótosan suhant a tenger felé. Nem tudta ugyan azonosítani, de ez semmit nem vont le a lenyűgöző látványból. Lejjebb a parton, ahol a sziklák lágy homokpadnak adták át a helyüket, nyomokat talált; nagyobbak voltak, mint a keze. Súlyos, csapatban járó állatok hagyhatták őket. Erről pár perc után meg is győződhetett, amikor valami megzörrent a háta mögött. Ahogy az orvos riadtan megpördült, egy jól megtermett, tarajos hüllővel nézet farkasszemet, ami láthatóan jobban megdöbbent, mint Ronan. A férfi moccanni sem mert; a triceratops (ennyire még Ronan is értett a dínókhoz) pedig végül bosszúsan fújt egyet, és sértett méltósággal odébbállt. Nyilván nem értékelte, hogy valami idegen bitorolta az itatóhelyet, de nem volt kedve harcot provokálni – Ronan legnagyobb megkönnyebbülésére. Várt egy percet, kettőt, míg biztos nem volt benne, hogy a rinocéroszok ükapja nem gondolta meg magát, aztán továbbóvakodott.

Alyssa még mindig nem tért magához a különös bódulatból. Nem félt, nem aggódott, csak azt találta kicsit különösnek, hogy tulajdonképpen élvezi a szituációt. Mintha csak kirándulni jött volna egy egzotikus tájra; nyilván még nem ülepedett le, hogy mekkora kovászban is voltak tulajdonképpen. A lány azonban úgy döntött, egyelőre jobb is, hogy nem omlott össze – legalább kiélvezhette a rengeteg látnivalót. Ő romokat talált; itt nyilván valamiféle település állt egykor, bár a kőfal éppen hogy csak kivehető volt a sűrű aljnövényzetben. Ez persze tovább kuszálta a rejtélyt. A késő Kréta korban az emberi fajnak még csak nyoma sem volt, a dinoszauruszok pedig nem építettek kőfalakat. Alyssát majd' szétvetette a professzionális kíváncsiság. Alaposan átkutatta a környéket, és a legnagyobb megdöbbenésére talált is valamit. Szinte felismerhetetlenségig korhadt keresztek meredeztek egy közeli sziklafal tövében, a kőbe pedig egy ismeretlen kéz a RIP szót véste kínlódva – a betűk durvák voltak, de mélyek, az idő és az erózió nem koptatta meg őket. Alyssa tudott latinul – a rövidítés a "requiescat in pace" kifejezést helyettesítette, vagyis "nyugodjék békében". Ez nyilván egy apró temető volt, méghozzá keresztény, és ebből kifolyólag meglehetősen civilizált.

Alyssa a sziklának dőlt, és eltöprengett. Végig akarta gondolni a dolgokat, ahogy az apja tanította; a régészet sokszor felért egy kifinomult bűnüggyel, és az emberen sokat segített, ha néha megállt, és összegezte a begyűjtött tényeket. Tehát: adva van egy hely, talán egy sziget, ahol dinoszauruszok élnek. Adva van egy elhagyatott, sok éve pusztuló település, melynek lakói egyértelműen az ismert világból származtak. És persze adva van a Bermuda Háromszög rejtélyes ereje, ami gyakorlatilag bármire képes.

Hát, ez nem sokat segített egyelőre. Az időutazás valóban lehetőség volt; a Háromszögben történtek furcsa dolgok az idővel. Ez esetben nyilván a település építői egy hasonló időörvényen keresztül jutottak ide, ki tudja, mikor. Alyssa szusszantott. Valami azt súgta neki, több van a háttérben, mint amit feltételez, de pillanatnyilag nem volt elég információja, így hát úgy döntött, folytatja a nézelődést. Felsandított a sziklára. Kicsit meredek volt, de nem elég fenyegető. A lány megvetette a lábát egy alkalmas mélyedésben, és elkezdett felmászni.

Odafönt megállt, hogy kifújja magát. A szellő jólesett, és a pár korty hűs víz is az előrelátón magával hozott kulacsból. Alyssa elővette a távcsövét, és körbekémlelt. Jó darabig vissza tudta követni a folyót; a távolban két hegyet is megpillantott. Úgy őrizték a tájat, mint két marcona strázsa. A szárazföldnek látszólag nem volt vége, de ez nem jelentett semmit. Mindent összefüggő, buja őserdő borított. Lenyűgöző látvány volt, nagyszerű, elbűvölő, félelmetes és tiszteletet parancsoló.

A Sinclaire még mindig a part mellett horgonyzott, és a lány kiszúrta Ronant, amint lassan óvakodott előre. Aztán az apjára fordította a figyelmét.

Úgy vágódott hasra a látványtól, mint egy született titkosügynök.


Owen természetesen se látott, se hallott, de a szelíden a gyomrába bökő lándzsahegyet azért észrevette. Pár pillanatig bután nézett a sárga szemekbe, aztán hátralépett. A veséjét csiklandozó obszidián újra megállította.

A szőke tudós agya nem akart rebootolni. Az őt körbevevő humanoidok semmire nem hasonlítottak, amit valaha is látott, hacsak nem boldog ifjúkora kezdetleges képregényeire. Magasabbak voltak, mint ő, legalább két méter mind; a bőrük zöldes-barnás, helyenként pár sárga folttal. A finoman rajzolt pikkelyek csillogtak a napsütésben, és a narancssárga folt a torkukon szinte lángolt. Kissé hajlított lábaik karmos hüllőmancsokban végződtek, és vékony, kecses farkuk vége feszülten meredt az ég felé. A lapos, sima fejen nem látszott fül, a nagy sárga, vágott pupillás, intelligensen csillogó szemek pedig egyenesen előre néztek; a tudós Owenben megjegyezte, hogy nyilván száznyolcvan fokban látnak, és a mélységérzékelésük is tökéletes. A rövid karmokkal ékes ujjak szépen faragott lándzsanyeleket markoltak, amelyeknek gonddal formált, borotvaéles vulkáni üveg hegyeik voltak.

Ruhákat nem viseltek, de nem is volt miért. Ékszereik azonban voltak – fonott övek, fém csuklóvédők, bokaperecek ragyogtak rajtuk, az egyik még a farkán is gyűrűt viselt. Ez utóbbi lény közelebb hajolt, és megszaglászta Owent. A tudós még mindig nem jutott szóhoz. A hüllőember megkönyörült rajta.

– Ki vagy? – kérdezte furcsa, mély és reszelős hangján, kissé nehezen, sziszegve ejtve a szavakat.

– Öö. A nevem Owen Theodore Murray Pride. Paleontológus, brit állampolgár. – Elégszer vetették már alá felfegyverzett katonák hasonló kérdéseknek, Owen ismerte a procedúrát.

– Par… Pala… - a gyíklény pislogott. Kifogott rajta a latin. – Tudós vagy?

– Igen.

– Vannak társaid? Hajóval, vagy szárnyakkal jöttél?

– Hajóval. És… igen, vannak. – Valami nem stimmelt. Owen ezt teljes biztonsággal tudta, de csak nem bírt rájönni, hogy mitől van ilyen furcsa érzése.

– Egy társad a folyónál van – közölte a gyík. – Van még?

– Egy másik a hajón – vallotta be a férfi. Alyssát nem akarta megemlíteni. Imádta a lányát. Még akkor is, ha nem ő nevelte fel.

A beszédes gyík bólintott. – Odaviszel a hajódhoz. A társadat megvárjuk. Elviszünk Morganhoz.

A szőke tudós – jobb híján – ráállt a dologra. Feszült volt, de még nem félt; a gyíklények kedvesebbek voltak, mint egynémely emberi nemzet katonái. Eltekintve a logikus okokból kézben tartott fegyverektől, még semmi fenyegetőt nem tettek, és ha ők voltak itt a bennszülöttek, akkor jobb is volt nem összeakaszkodni velük.

Pár perc telt csak el, mire Ronan is megjelent; két gyík kísérte. Az orvos szó nélkül felzárkózott Owen mellé.

– Jól vagy? – kérdezte a tudós halkan.

– Amennyire csak lehetek – nyugtatta meg az orvos. – Nem tűnnek agresszívnek, legalábbis még nem. És, meg kell mondjam, egészen tűrhető a kiejtésük.

Owen kis híján a homlokára csapott. Hát EZ motoszkált benne egészen idáig: a gyíklények angolul beszéltek.


A Sinclaire-en Will sietett eléjük. Lehetett hallani, ahogy jön fel a lépcsőn, és már beszélt is. – Owen? Állati nagy gáz van, nem tudok bemérni semmit! A Geiger-Müller sugárzást je… - Mintha elvágták volna a torkát, úgy hallgatott el. – MI a frász az ott mögötted??

– Nyugi, Will. – Owen felemelte a kezeit. – Békések. Valószínűleg ők itt a bennszülöttek, és nem bántották sem Ronant, sem engem. Mindenki jól van. Felszállunk szépen, és oda megyünk mindannyian, ahova ők mondják. – Igyekezett közben jelentőségteljesen nézni a srácra, és imádkozott, hogy Will vegye az adást, és ne kérdezzen rá Alyssa hollétére. Nem aggódott a lánya biztonságáért; Alyssa talpraesett teremtés volt, és Owen biztosra vette, hogy sokkal jobb, ha a gyíkok nem szegeznek lándzsát rá is.

Az asztrofizikus úgy látszik, megértette az üzenetet, mert latinul tette fel a kérdést: - És a lányoddal mi lesz?

– Ne aggódj miatta – felelte Owen szintén latinul, miközben a fedélzetre lábalt. – Nem lesz semmi baja. Biztosra veszem, hogy ha nem talál meg minket, itt fog maradni. Ha nincs veszély, érte jövünk.

Will egyáltalán nem tűnt nézett ki, mint akit meggyőztek az érvek, de nem tehetett semmit. Ő sem akarta bajba keverni a lányt. Ki tudja, hogy reagálnának rá ezek a… lények.

A Sinclaire motorja rövidesen felberregett, és a karcsú hajó megindult fölfelé a folyón. A gyíkok unott tekintettel ücsörögtek az orrban, a három férfi pedig – jobb híján – a műszereket tanulmányozta.


Alyssa sápadtan figyelte a távolodó hajót. Amint túljutott az első sokkon, lemászott a szikláról, és a folyó felé indult. Az idegei pattanásig feszültek; minden bokorban hasonló lények rejtőzhettek, és Alyssa, bár valóban volt némi gyakorlata trópusi túlélésben, nem volt vadász, sem atléta. Csak a pár évnyi karate-edzésben, a rendszeres úszásban, és a combjára szíjazott késben bízhatott. A parton egy hatalmas fa törzse mögött keresett menedéket, és az ajkát rágva figyelte a lassan tovaúszó hajót. Esze ágában sem volt itt maradni. Követnie kellet a csapatot. Jó darabig csak egyfelé haladhattak; nem lesz nehéz a nyomukban maradni.

A lány rántott egyet a hátizsákja szíján. Az álom gonosz fordulatot vett, de az elméje még mindig tiszta volt; aggódott ugyan, de messze volt a pánikolástól. Tudta, mit kell tennie, és késlekedés nélkül nekiindult. Elszántan tört magának utat a part menti bozótosban, éberen figyelve a környéket.

Ha az apja és a barátai foglyok voltak, akkor ki fogja szabadítani őket. A lelke mélyén persze sejtette, mekkora esélye van erre – de nem adott időt magának, hogy ezt végiggondolja. Pontosan tudta, hogy csak a kemény elhatározás fogja benne tartani a lelket.