IDEGEN PARTOK - OKami NaNoWriMo novellája

1.

A hotel ablakai a tengerre néztek. A pálmafák lágyan hajbókoltak a mindenható úrnőnek, és a hajnali szellő a zöldeskék fátyol redőit igazgatta. Bele-belekapott a fehér függönyökbe is, és az erkélyen álló fiatal nő szőke hajába, hosszú kék ingébe.

– Korán kelt ma valaki.

A lány mosolyogva fordult a hang gazdája felé.

– Jó reggelt Ronan. Teát?

A magas, jó kiállású, őszes férfi hálásan nyúlt a bögréért.

– Köszönöm, Alyssa. Remek teát csinálsz; apád lánya vagy.

Alyssa nevetett.

– Britek, skótok, hinduk, teafüggő nemzetek. A génjeimben van a teakészítés mestersége.

Ronan egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy kiélvezze a forró ital aromáját.

– És a természetfölötti is, ugye? – érdeklődött mosolyogva. – Különben mit keresnél itt, ahelyett, hogy valami sokkal értelmesebben múlatod az idődet?

A szőke lány elnézett a tenger felé.

– Ismered apámat. Őt sem a természetfölötti érdekli, hanem a valóság. Minden furcsaság létezését elfogadja, de tények és bizonyíték nélkül nem áll ki semmi mellett.

– Így van, – bólintott Ronan. – Owen elsősorban komoly tudós, és csak utána kíváncsi fanatikus.

– Ezt okvetlenül említsd meg ha előkerül, imádja, ha bókolnak neki.

Nevettek.

– Mire számíthatunk tulajdonképpen? – kérdezte végül Ronan, mikor Alyssa saját magának is kerített egy bögre teát, és letelepedtek egy–egy székre.

– Tulajdonképpen fogalmam sincs – vont vállat a lány. – Szerintem bármire. Ez itt a Bermuda Háromszög. Láthatunk fényeket, tapasztalhatunk mágneses anomáliákat, vagy eltűnhetünk örökre… Elrabolhatnak minket az ufók, például.

– Roppant meggyőző – húzta el a száját a férfi. – Azt sem tudjuk, mit keresünk…

– Éppen ez benne a szép – érvelt Alyssa. – Bármit is találunk, már elmondhatjuk, hogy találtunk valamit. Willnek hízik majd a mája, apám pedig végre kipipálhat egy újabb rejtélyt a listáján.

– Mindig lenyűgöz, hogy Owen csak tapasztalni akar, és nem bizonyítani – töprengett Ronan.

– A tapasztalat egyben bizonyíték is – mondta Alyssa. – Ha csakugyan belefut valamibe, az ráveszi, hogy egyetértsen azokkal, akik azt állítják, hogy valami furcsa folyik a háromszögben. Hogy pontosan mi, azt majd kiderítik azok, akiknek ez a szakterülete. De mint ahogy a tudományos világ jó része, úgy apám sem fogja a rejtélyes jelenségeket komolyan venni, amíg elég bizonyíték nem áll a rendelkezésére. Ő már csak ilyen: egy furcsaságról sem feltételezi, hogy igaz, amíg az állítás bizonyítást nem nyer, de a dolog fordítva is működik.

– Te szeretnél találni valamit?

Alyssa belekortyolt a teába.

– Nyolc éves voltam, mikor apám elvitt a Loch Ness tóhoz. Együtt cserkésztünk a parton, zseblámpával, éjszaka, hajnalban, és sokat mesélt Nessie-ről. Aztán, egy alkalommal… láttuk is.

Ronan kissé előredőlt, figyelmesen hallgatva a lányt.

– Apám nem hisz a szörny létezésében. Tudja, hogy ott van, ahogy én is tudom. Milyen lenne a világ, ha minden furcsa, titokzatos dologról kiderülne, hogy csak átverés? Szükségünk van a misztikumra. – Alyssa hátrasöpörte a haját. – A kriptozoológia már elfogadott tudomány. Ha van rá esély, hogy egy rejtély felderítéséből valami hasznunk származik, akkor fel kell derítenünk azt. Vagy ha nincs rejtély, akkor azt kell bizonyítanunk, mert az igazság mindennél fontosabb.

– Ez mind szép, – mutatott rá Ronan, – De nem válasz.

Alyssa csúnyán nézett rá.

– Naná, hogy szeretnék találni valamit! Apám lánya vagyok.

– Regge't.

Fiatal, rasztahajú férfi csámborgott feléjük a hosszú erkélyen, ami összekötötte a szobákat. A szögletes szemüveg féloldalasan lógott a barna arcon, és az ifjú mindössze egy boxeralsót viselt; szerencsére senki nem ütközött meg rajta.

– Hello Will, – mosolygott Alyssa, és visszasétált, hogy a cseppnyi főzőfülkében feltegyen egy kávét is. Will nem volt se brit, se skót, se indiai.

– Jó reggelt, Sparrow kapitány – bólintott Ronan.

Will megállt, és a férfira bámult, aki szemtelenül harsányan nevetett.

– Ti, meg a hülye vicceitek.

– Nem tehetünk róla, de ha egyszer tényleg úgy nézel ki, mint az a Depp gyerek a filmben – kuncogott Ronan.

– NEM vágatom le a hajamat – közölte Will. –Különben is, Sparrow maximum az apám lehetne.

– Will Turner meg az anyád – szólt ki Alyssa a konyhából.

Ronannak már a könnye is csorgott a nevetéstől. Will az égre emelte a karjait, és elkínzott tekintettel fenyegette az Mennyeket.

– Én is szeretlek, Aly.

– Megküzdhetsz a kezemért apámmal – felelte a lány, és egy bögre kávét nyújtott át. – Reggelente még legyőzhető.

– Mi, tényleg? – pislogott Will,

– Persze. Magas szintű asztrofizikával próbálkozz, attól megfájdul a feje.

– Mi, te most– izé, eh, felejts el. – Will borúsan egy székre telepedett. –Nem is értem, mit keresel itt. Nő csak bajt hoz a hajón, szélcsendet, meg… elriasztja az anomáliákat!

– Jobban értek a hajózáshoz, mint Ronan! – nyelvelt a lány.

– Ő legalább orvos, és van haszna!

– Igazán megtisztelő, hogy így gondolod! – szúrta közbe Ronan.

– Mi folyik itt, lázadás a Bounty-n?

A csapat felhagyott a vitával, és üdvözölte vezérét.

Owen Pride a negyvenes éveiben járt, jól megtermett, jóképű és szőke volt. Jóleső nyögéssel nyújtózott egyet, majd Alyssára bökött.

– Adj teát, te fehércseléd.

– Igen, atyám, – felelte a lány engedelmesen. Will vigyorgott, Owen pedig letelepedett Ronan mellé.

– Akkora zajjal vagytok, mint egy zendülés – jegyezte meg. – Mindenki izgatott az előttünk álló fantasztikus felfedezések miatt?

– Hogyne – felelte Ronan készséggel. – Repes a szívem, ha arra gondolok, hogy egész nap játszi fényeket kergetve szelhetem a habokat az oldaladon…

Owen legyintett.

– Senki nem szorított pisztolyt a homlokodhoz, hogy velünk gyere, te lódoktor.

– Igen, magamtól vagyok ilyen végtelenül bölcs – bólintott az orvos. – Gondoltam, kikapcsolódok egy kicsit a Bahamákon, erre jössz te, és elsodorsz, mint egy szőke ciklon. De sebaj, még ha nem is fűzök sok reményt a kutatáshoz, legalább feleleveníthetjük régi barátságunkat, nemde?

– Pecázhatsz a hajón, ha akarsz – engedélyezte Owen nagylelkűen.

– Elmondanátok végre, hogy hol találkoztatok? – kérdezte Will. – Tényleg érdekelne.

– Jó tizenöt évvel ezelőtt történt – felelte Ronan.

– Egy kisebb csapattal Izraelben ástunk, – vette át a szót Owen. – Volt engedélyünk és akkoriban elég csendes is volt minden, reméltük, hogy gyorsan végzünk. Csakhogy, mire befejeztük a munkát, a környékbeli falut megszállták a terroristák… Kis híja volt, hogy minket is el nem csíptek, pedig biztosan nagyon élvezték volna, ha egy nemzetközi paleontológuscsapat van a markukban. Ronan a NATO békefenntartók orvosa volt, akiket értünk küldtek. A nagy menekülés közepette sikerült csúnyán kificamítanom a bokámat, így aztán ő ápolt. Nem a legszebb nővér, akivel valaha is dolgom akadt, de átkozottul jó keze van.

– Ezt most hallom először – jött Alyssa hangja a konyhából. – Anyának miért nem szóltál erről az esetről, hmm?

– Ugyan, ilyesmit az ember a feleségének sem mesél el, nemhogy az exnejének… – mentegetőzött Owen. – Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon, és különben is, már semmi bajom se volt, mire hazajöttem.

– Ez az a nagy barátság? – értetlenkedett Will. – Találkoztatok egyszer? Azt hittem, együtt fociztatok a főiskolán, vagy valami.

– Fociztunk együtt – bólintott Ronan. – Owen nagyon gyorsan gyógyult, és míg ő az izraeli központban lábadozott a leleteit szortírozva, én a bázison maradtam, szóval sokszor találkoztunk, mert nagyon jól összebarátkoztunk. És onnantól kezdve üldöztük egymást, szinte már félelmetes volt… Teljesen véletlenül összefutottunk Nigériában, Peruban, Egyiptomban… Ő ásott, én elláttam a sérülteket. Egy idő után már telefonon egyeztettünk, hogy melyikünk hova megy, és ha a másik ráért, ment utána.

– Fogalmam sem volt róla, hogy a seregben szolgálsz – jegyezte meg a visszatérő Alyssa.

– Már nem – helyesbített Ronan. – Nyugállományba vonultam és most önkéntes vagyok. Médecins Sans Frontières*, biztos mindenki hallott már róluk.

Alyssa bólintott, Will pedig csodálattal vegyes tisztelettel nézett az orvosra.



Kicsit később a csapat levonult reggelizni és tekintélyes mennyiségű ételt pusztított, valamint további jó néhány bögre teát, illetve kávét.

Emígyen megerősödve összepakoltak, és kivonultak a kikötőbe, ahol már várta őket a karcsú és hófehér, kutatóhajóvá előléptetett Sinclaire.

Az asztrofizikus Will biztos kézzel vezette a hajót; Owen a műszereket rendezgette, Ronan élvezte a sebességet és Alyssa, jobb híján, kiült napozni a fedélzetre, az egy darabig velük egy útvonalon haladó hajók legénységének nagy örömére. A lány tagadhatatlanul csinos volt; apjától örökölt szőke haja a vállát verdeste és őszibarack bőrét aranybarnára sütötte a nap. Élénk kék szemeinek okos csillogását még az időnként viselt szemüveg sem rejtette el.

A csapat végül megegyezett, hogy egyelőre megegyezett, hogy bemérik pár állítólagosan eltűnt hajó utolsó ismert helyzetét, és megnézik, tapasztalható-e a koordinátákon bármi szokatlan. Míg a hajó állt, Ronan kivetette horgát, Alyssa pedig olvasott. Will és Owen remekül elvitatkoztak a műszerek, hajózási kérdések és a világegyetem titkai felett.

A nap olyan ragyogóan sütött, és az ég olyan valószínűtlenül kék volt, amilyen csak a karibi térségben tud lenni. A Háromszög nyomát sem mutatta ragadozótermészetének – minden nyugodt volt és csendes.

Délben előkerült a finom hideg ebéd és egy csapat játékos delfin, akik alaposan megnézték maguknak a Sinclaire-t, majd pajkos füttyentésekkel továbbálltak. Owen és Ronan a szieszta mellett döntöttek. Will a laptopját nyüstölte; a hangokból ítélve valami kardos–szörnyes online játékkal foglalatoskodott.

Alyssa magánvéleménye szerint az expedíció leginkább egy trópusi kéjutazásra kezdett hasonlítani. Persze, annyira nem volt ellenére a helyzet. A lány is sűrű évet tudhatott maga mögött. De, végre a kezében volt az antropológusi diploma, és már alig várta, hogy apjával, és annak ismerőseivel dolgozhasson. Owen remek embereket, híres tudósokat ismert, és Alyssa kivételesen nem bánta a protekciót.

Eltelt egy óra, másfél. A Sinclare-t lágyan ringatták a hullámok. Will pontot tett egy küldetés végére, aztán nyújtózott egyet, és úgy döntött, körbenéz kicsit.

Alyssát az orrban találta. A lány gyanakvó tekintettel méregette a láthatárt, noha a sima tengeren nem sok látnivaló akadt.

– Hé, Aly. Valami nem stimmel?

– De nem ám. – A lány hátranézett. – Te nem érzed? Valami… furcsa van a levegőben.

Will pislogott, és rutinosan hagyta magát ellazulni. Vett pár mély levegőt, és hagyta, hogy az elméje lenyugodjon, hogy az ösztönei működésbe lépjenek. Owen azért is szeretett a fiatalemberrel dolgozni, mert jó megérzései voltak, mint ahogy neki magának is; Alyssa pedig nyilván örökölte ezt. Néhány másodperc múlva Will összenézett a lánnyal.

– Igazad van, és az előrejelzés nem ígért vihart. Valami mégis készül, vibrál. Keltsd fel apádékat, én megnézem a műszereket. Ideje moccanni egyébként is…

A lány bólintott, a rasztahajú tudós pedig tanulmányozni kezdte a hordozható mérőberendezéseket. A szeme egyre tágabbra nyílt, ahogy az értékek mocorogni kezdtek a kijelzőkön.

Owen éhes cápaként vetődött az iránytűre, és vidoran jelentette, hogy az teljesen megkergült. Ronan már kevésbé volt lelkes.

– Nem gondoljátok, hogy jobb lenne kihajózni ebből a jelenségből? Egyrészt nem vonz a lehetőség, hogy foglyul ejtsenek az ufók, másrészt, ha itt pusztulunk, nem tudunk beszámolni a tapasztalatainkról…

– Egy kicsit még maradunk – jelentette ki Owen magabiztosan. – Ez csak egy anomália, még semmi veszélyes. Persze a motort készenlétben tartjuk, végszükség esetére.

Ronan idegesen kémlelt körbe; Alyssa inkább kíváncsian. Will azonban meglehetősen feldúltan sietett elő.

– Owen, a Geiger-Müller sugárzást jelez. Még nem veszélyes… De gyorsan nő! – Odatartotta a veszettül pittyegő ketyerét a szőke tudós elé, az pedig most először fontolta meg, hogy talán valóban futni kellene. Vagy úszni.

Mégsem került rá sor. A víz felszíne felbolydult, a hullámok meglódították kissé a Sinclaire-t, majd a levegőben feltűnt egy fura folt; nem igazán lehetett látni, hacsak nem az ember szeme sarkából. Alyssát a Csillagkapura emlékeztette a jelenség. Mintha a víz hullámzása tükröződött volna a levegőben, úgy vibrált a hatalmas örvény, és lassan magába szippantott a hajót. A döbbenettől moccanni sem képes csapatnak nyikkanni sem volt ideje, nemhogy rádiózni a parti őrségnek. Elnyelte őket a különös tünemény.

Aztán, amilyen hirtelen keletkezett, olyan gyorsan el is enyészett – nem maradt más, mint a kéklő ég és a valószínűtlenül nyugodt tenger a jókedélyű delfinekkel.