Nem volt más választása.

Sokáig nem akarta megadni magát, de ma éjjel végleg megtört az ellenállása.

Zoisit kénytelen volt beismerni, hogy a nyári éjszakák a Földön csakugyan gyönyörűek.

A fiatal generális lassan vetkőzött. Az egyenruha után furcsa volt más ruhákat fölvenni. De ez a mai nap szabad volt. Kuncitot nem érdekelte, ki mit mond, ő szórakozni akart egyet. Így hát napközben a városban csavargott, éjjelre pedig elszállásolta magát Nefrit villájában. Zoisitnak nem kellett soká könyörögnie, hogy Kuncit magával vigye.

A levegő éjjel sem hűlt le nagyon; langyos szellő suhant be az ablakon, puhán simogatva Zoisit meztelen bőrét. Rózsaillatot sodort - a szőke generális lehunyta szemeit, és mélyet lélegzett. Megszabadult a legutolsó ruhadarabjától is, aztán nyújtózott. Az ezüst telihold fényében a bőre teljesen fehérnek látszott. Zoisit lassan végigsimított a testén, aztán jólesőn felsóhajtott, az ágyhoz lépett, és keresztben végigheveredett rajta. A lepedő hűvösen simult a hátához. A szőke a feje fölé nyújtotta két karját, becsukta a szemét, újra fölsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak bejönne most a szobába valaki...

***

Kuncit észveszejtően csinos volt. Fehér inge szinte vakított a napfényben, világoskék nadrágja lágyan suhogva követte lépéseit. Hosszú, fehér haját lófarokba fogta. Amikor egy cukrászdánál megálltak, hogy igyanak valamit, és Kuncit az ajkához emelte a poharat, Zoisit csaknem elolvadt.

Olyan gyönyörű volt, olyan elegáns, olyan... szexis. A szőke generális rajongva nézett a hó-hajúra, az pedig átkarolta és végigsimított az arcán. Zoisit örömmámorban úszott.

Később, mikor beesteledett, és a Nap mélyvörös korongja lassan merülni kezdett a láthatár alá, Zoisit és Kuncit egymást átölelve sétáltak vissza a villáig. A fiatalabb férfi úgy érezte, menten leragad a szeme. Ez a csodás nap teljesen kimerítette. Kuncit mosolyogva hagyta, hogy a szőke a karjára hajtsa az arcát, lehunyja a szemét, és boldog sóhajjal szorítsa meg a derekát.

Odafent a villában Zoisit lerogyott egy székbe a teraszon, és már csaknem el is aludt, mikor Kuncit egy poharat adott a kezébe. Finom, mélyvörös ital volt benne sok-sok jéggel. A szőke megitta, és furamód teljesen éber lett tőle.

Kuncit akkor odahajolt Zoisithoz, röpke csókot lehelt az ajkára, mosolyogva jó éjszakát kívánt, és elindult a szoba felé, amit kiszemelt magának.

A fiatal generális még sokáig ücsörgött ott a poharat szorongatva.

***

Zoisit kinyitotta a szemét. Csodálkozva bámult a sötétségbe. Nem tudta eldönteni, aludt-e vagy sem.

A szellő újra besurrant a teraszajtón, a nyitott ablakon; a rózsa mellett most egy kis fenyő-, meg vízillat is lengett benne.

A szőke generális összegömbölyödött az ágyon, két karját maga köré fonta. Az ágyékába tompa sajgás kúszott, ahogy arra gondolt, ki is alszik tőle pár lépésnyire egy másik szobában. Zoisit lassan felállt, és tétova léptekkel megindult - ki az ajtón, lejjebb a folyosón, egészen Kuncit ajtajáig.

Az ajtó résnyire nyitva volt.

Zoisit dobogó szívvel lesett be. Pont az ágyra látott...

De az ágy üres volt.

A szőke a falnak vetette a hátát, és eltöprengett. Hová mehetett? Aztán eszébe jutott az a kellemes illat, amit a szél sodort. Rózsa; fenyő; víz.

Víz.

Nefrit villája mellett volt egy tó. Nem túl nagy, de nagyon szép. A vize kristálytiszta volt, és kellemesen hűvös. Két fűzfa hajolt a tükrére, és néhány szikla is akadt a partján. Talán Kuncit lement fürödni egyet. Szereti a vizet.

Zoisit végigsietett a folyosón, le a lépcsőn, ki a főkapun. Az éj hűvöse lágy ujjakkal motozott a bőrén, kicsit meg is borzongott tőle. A tó felé vette az irányt.

Amikor elég közel ért, alaposan körbenézett. Csalódottan kellett felsóhajtania; sehol senki.

És ebben a pillanatban a víz tükörsima felszíne ezer darabra tört.

Zoisit riadtan bukott le egy szikla mögé, onnan lesett ki.

A vízben egy hó-hajú alak - tavitündér? víziszellem? az erdő királya? - lubickolt. Kényelmesen úszott a partra, nyújtózott, kicsavarta a vizet hosszú hajából.

Zoisit reszketni kezdett. Kuncit volt az, semmi kétség. A holdfény sápadt barnára fakította kreol bőrét, megcsillantotta rajta a vízgyöngyöket. A generális délceg, magas alakja, kecses mozgása akár egy istené. Acélos izmok feszülnek sima bőre alatt, tartása királyi. Csodálatos teste van, és ezt tudja is.

A fiatalabb generális nem bírta levenni a szemét a látványról. Kuncit lehajolt az egyik sziklához, felvette a puha, fehér törülközőt, ami idáig ott pihent, s nekiállt megszárogatni magát. Ráérős mozdulatokkal dörzsölte a karját, a mellkasát, a csípőjét...

Zoisit az ajkába harapott. Nem, ezt nem lehet kibírni. Oda kéne menni, átölelni, megcsókolni... szeretni...

A hó-hajú férfi időközben megszárítkozott. Ledobta a törülközőt, és felugrott egy sziklára. Végignyúlt a szürke kövön, az egyik kezét a feje alá tette, és lehunyta a szemét. Olyan… védtelennek, törékenynek és sebzettnek tűnt abban a pillanatban... Mintha egy durva, óriási kéz odahajította volna a sziklára...

Zoisit remegve állt föl. Lassú, de könnyű lépésekkel odament, de mikor már csak pár lépésre volt a sziklától, a lábai fölmondták a szolgálatot. A szőke térdre hullt.

A tompa zajra Kuncit fölkapta a fejét, és körülnézett. Észrevette a földön kuporgó Zoisitot; feltápászkodott hát, leugrott a kőről, és odasietett.

- Zoisit?

A fiatalabb generális könnyben úszó szemekkel nézett fel. A hó-hajú végigsimított az arcán.

- Mi a baj, kedvesem? - kérdezte.

- Te.

- Tessék?

- Te vagy a baj - szipogta Zoisit, és maga köré fonta két karját. - Olyan szép vagy... figyeltelek. Az arcod, az alakod, a mozgásod... olyan gyönyörű, és úgy... fáj...

Kuncit a szőke vállára tette a kezét. Jégkék szeme komolyan csillogott.

- Hol fáj?

- A legjobban itt - suttogta Zoisit, miközben megfogta az egyik vállán pihenő kezet, és az ágyékára vonta.

Kuncit elmosolyodott.

- Hadd segítsek.

Halk sóhajok szálltak a tó fölött. Utóbb egy fojtott kiáltás. Végül néhány elsuttogott szó.

- Kuncit... szeretlek.

2000. 04. 20.

00:57

Author’s note: Az első ilyen (mármint yaoi) irányú megmozdulásom! Yippie! ^_^ Ja, és Zoisite szerintem szőke. Ezen ugyan lehet vitatkozni (egyesek szerint világosbarna, mások szerint vörös, vagy vörösesszőke), de nekem Nefrit a barna. Igaz, hogy Jed is szőke, de ő "aranyszőke", Zoi pedig "eperszőke". Most pedig magyarázza el valaki, hogy miért magyarázkodom…