Csók-átok
(Cursed to kiss)
 

Gourry egyedül sétált Velondar utcáin. Ritkán fordult elő vele ilyesmi, de mivel minden társa már reggel elrohant a maga útján, a kardmester magában volt kénytelen tölteni a napot.

Zelgadis a könyvtárban volt, mint mindig; Amelia vásárolni indult. Az utóbbi időben ruhatára egyre inkább fogyatkozásnak indult, a hercegnő kénytelen volt tehát új ruhákat beszerezni. Lina egy titokzatos tolvaj nyomában szimatolt, s mivel Gourry nem az az intrikus típus, a varázslónő megkérte, vigyázzon a fogadóra. A szőke ifjú engedelmesen rábólintott, és csak később esett le neki, hogy lerázták. De megértette Linát. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy agymunka terén bizony nem nyerhet díjat.

Gourry lassan lépdelt a szürke macskakövön; egy nyalókát szopogatott, amit az imént vett egy sarki cukorkaárusnál. Elég idétlen látványt nyújtott, na de hol az az életunt szerencsétlen, aki ezt egy magas, vállas harcos szemébe mondja?

A kardmester nem volt éppen ujjongós kedvében. Nem szeretett egyedül lenni. És ott volt persze az a dolog, ami már oly régóta nyomta a szívét: egy viszonzatlan szerelem gyötrelmei.

- Bárcsak több bátorságom lenne, hogy beszélhessek vele! – kesergett magában Gourry. – Talán ha tudná, mit érzek, ő is kedvesebb lenne velem.

A kardmester sóhajtott, aztán arra gondolt, visszamegy a fogadóba, és alszik, míg a többiek vissza nem térnek. Sarkon is fordult, ám ekkor valami furcsa hangot hallott. Gourry hátrapillantott, és meglepetésében kettéharapta a nyalókáját.

Egy csinos, fiatal lány állt előtte mosolyogva. A csípőjét oldalra billentette, a keze rajta pihent. A vállán elegáns utazótáska lógott. A lány haja vörös volt, a szeme pedig narancsszínű.

-   Pont, mint Linának – gondolta a kardmester, ahogy villámgyorsan elropogtatta a cukorkát és egyetlen nyeléssel eltűntette az egészet.

A csinos lány felkuncogott.

- Nekem nem is hagytál? – kérdezte pajkosan. Csodálatosan lágy hangja volt; Gourrynak egészen melege lett tőle, és a füle tövéig vörösödött.

- Bocsáss meg! – nevetett a lány. - Nem gondoltam komolyan. Mondd csak, segítenél nekem?

- Mi… mi… miben? – dadogta a szőke.

- Fogadót keresek. Ismersz egyet, oda tudsz vezetni?

- P… persze – bólintott a kardmester.

- Remek! – biccentett a lány kedvesen. – Különben a nevem Salino.

- Gourry Gabriev – hajtott fejet a kardmester udvariasan.

- Nagyon örülök – mosolygott Salino, és belekarolt a szőkébe. – Menjünk hát!

Gourry nagyon zavarba jött, de nem kapálózott a lány érintése ellen; elvégre neki azt tanították, legyen udvarias a nőkkel.

Salino pedig nem zavartatta magát. Formás alakján ingerlően feszült hosszú, sötétrózsaszín ruhája. A derekát zöld kendő kerítette. Élénk szemei érdeklődve rebbentek jobbra-balra.

- Mondd csak, Gourry – szólalt meg hirtelen. – Te harcos vagy?

- Igen, kardmester – bólintott a szőke. – Te pedig biztosan varázsló vagy.

- Ó, nem egészen! – nevetett Salino. – Jósnő vagyok, méghozzá elég jó. És különösen szerelmi ügyekben vagyok otthon.

Gourry felkapta a fejét.

- Szerelmi ügyekben?

- Tudod. Szerelmi jóslás, bájitalok, tanácsadás, meg ilyesmik.

- Oh. Értem.

- Ha bármire szükséged van, csak fordulj hozzá bátran – ajánlotta Salino kedvesen.

- Meggondolom – mormolta Gourry.

Nemsokára el is érték a fogadót. Salino elengedte Gourryt, és rákacsintott.

- Köszönöm, hogy elkísértél. Most megyek, kiveszek egy szobát. Ha úgy döntesz, hogy kíváncsi vagy a tudományomra, gyere fel este nyugodtan.

Gourry rábólintott.

- Köszönöm.

***

Este, mikor már az egész fogadó pihent, Gourry dobogó szívvel osont a folyosón. Igazából nem kellett tartania attól, hogy bármelyik társa észreveszi, hiszen mindannyian kimerülten aludtak saját szobájukban.

Zelgadis most sem talált semmit, vacsora után fásultan vonult hát vissza. Amelia vigasztalni próbálta, de a kiméra ettől csak még levertebb lett.

A hercegnő aznap a lábát is lejárta, de legalább eredménnyel; jó pár szép új ruhadarabot beszerzett magának.

Lina is elfáradt az egész napos nyomozásban de ez nem akadályozta meg abban, hogy újfent hat tányér sült csirkét pusztítson el, nem beszélve a köretről, a salátáról és a desszertről. A fáradtság és a jóllakottság aztán ólomként kezdte húzni a szemhéját, így felvánszorgott a szobájába, és lepihent.

Gourry azonban nagyon is ébren volt. Türelmetlenül leste, hogy kialudjanak a fények. Páncélját, kardját félretette, és idegesen járkált fel-alá.

Remélte, Salino szolgál majd valamilyen tanáccsal, hogy végre oda tudjon állni az elé, aki elrabolta a szívét.

Az ajtó halkan koppant. Egy-kettő-három. Gourry keze remegett egy kicsit. Pár másodperc múltán az ajtó kinyílt, és Salino narancs szemei csillantak mögüle.

- Gourry. Gyere be.

A szőke belépett, és elállt a lélegzete. A lány holmi átlátszó fátyolszövetből készült ruhát viselt, amin ingerlően sejlettek át testének formás körvonalai. A kardmester nyelt egyet.

- Én… izé…

- Gyere, ülj le – mutatott az alacsony asztalka mellett egy puffra Salino, miközben helyet foglalt a túloldalon. – Mondd el, mi fáj.

Gourry tétován lecsüccsent.

-   A… tanácsodra lenne szükségem. Tudod, van egy… lány…

A kardmester beszélni kezdett. Elmondta, hogy akibe szerelmes, az nem látja őt. Elmondta, hogy nincs elég bátorsága elmondani, hogy mit érez.

- … félek, hogy ő egyáltalán nem akar velem járni, és esetleg dühös lesz rám és azt mondja, nem akar többé látni. És azt nem akarom, mert… mert ha nem látnám többé…

- Az a lány ostoba.

- Tessék??

Salino Gourry kezére simította a kezét. A szemét félig lehunyta; lusta mosollyal nézett a szőkére.

- Az a lány ostoba, ha nem akar veled járni – búgta lágy hangján.

Gourry elpirult, és megpróbálta elhúzni a kezét.

- Ez kedves, de…

- Csitt! – susogta Salino. – Hadd nézzelek egy kicsit… olyan csinos vagy… Hű, de melegem lett hirtelen!

A lány felállt, s a következő pillanatban a ruhája a földre hullt. Csupán tenyérnyi fehérneműt viselt alatta.

A kardmester megnyikkant.

- Salino, nekem azt hiszem mennem kéne…

- Nem mész sehová! – a lány a szőke mögé perdült és átölelte.

- Mmm, micsoda izmok – sóhajtotta kéjesen.

Gourry nem bírta sokáig. Heves mozdulattal tépte ki magát a karcsú karok közül, s szembefordult a lánnyal.

- Nézd, Salino, te nagyon csinos vagy, de én mást szeretek!

- Badarság – legyintett a lány. – Hiszen ő nem szeret téged.

- Ha így is van, akkor sem vagyok képes mással ölelkezni.

- Hagyd már ezt a butaságot! – fújt Salino. – Te szép vagy, és nagyon tetszel nekem. Én is szép vagyok, és biztosan tetszem neked. Hát mi itt a gond? Ne kéresd magad, szép szöszim. Az ágyam olyan üresen áll…

- Nem! – közölte Gourry eréllyel. – Sosem lennék képes ilyesmit tenni, hacsak nem vagyok szerelmes.

- Kezdek dühös lenni! – morogta Salino és narancs szemei mélyén vörös tűz lobbant. – És nagyon veszélyes tudok lenni, ha dühös vagyok. Utoljára kérdezed: velem töltöd az éjszakát?

- Nem!

- Akkor véged! – sivította a lány, és Gourryra vetette magát. Átölelte a kardmestert, és a következő pillanatban mindketten eltűntek.

***

Egy nagy terem közepén jelentek meg újra. Salino kiperdült Gourry háta mögül, és mikor a kardmester elé fordult, a szőke szemei tágra nyíltak.

- Mazoku! – mordult fel gyűlölettel.

- Honnan jöttél rá – vicsorgott a lángvörös szemű, hegyes fogú-karmú démonnő, és intett egyet.

A fal megelevenedett, gyomorforgató hullámzásba kezdett, s a következő pillanatban karvastag csápok törtek elő belőle. Rácsavarodtak Gourry csuklójára és bokájára, aztán a falhoz rántották, olyan erővel, hogy a szőke tüdejéből a levegő is kiszorult. Szabadulni hiába próbált.

Salino odalépett a kifeszített testhez, s karmos keze egy suhintásával cafatokra szakította Gourry ingét. Aztán lassan végigsimított a sima mellkason; felkacagott, mikor érezte, hogy a kardmester megremeg.

- Még van esélyed! – a mazoku hangja most mélyebb volt, és bársonya mögött pengék sejlettek. – Ha igent mondasz, reggelre visszaviszlek a fogadóba.

- Soha! – sziszegte Gourry elszántan. – Ölj meg, ha akarsz, de nem kényszeríthetsz, hogy saját akaratomból megtegyem.

A mazoku arca eltorzult, hátravetette a fejét.

- De úgy nem vicces!! – sikította olyan hangon, hogy Gourry azt hitte, menten átszakad a dobhártyája.

- Hát jó!! Te akartad így! – tajtékzott a démon. – Most edd meg, amit főztél! Olyat teszek veled, hogy azt is megbánod, hogy megszülettél!

A nő felemelte a kezét, hogy megérintse a szőke homlokát, de az elrántotta a fejét. A mazoku válaszul pattintott az ujjaival, mire a falból egy újabb csáp tört elő, s Gourry fejét is leszorította. A zöldes nyúlvány épp a szemein húzódott keresztül.

- Légy átkozott! – üvöltötte tehetetlen dühében a kardmester.

- Köszönöm az ötletet – kacagott a mazoku metszőn. – Lássuk, miből dolgozhatok.

Egy darabig csend volt; csak a szőke férfi zihálása vert visszhangot a sima falakon.

- Nahát milyen kedves család – csettintett a nyelvével Salino.

Gourry felhördült.

- És milyen bájos barátok! – folytatta a nő.

- Őket hagyd ki a beteg játékaidból! – üvöltötte a kardmester. – Ne merd bántani őket!

Salino nem zavartatta magát.

- Hmm, szóval ő Lina. Biztos ő az, akibe annyira bele vagy szerelmesedve. Hö. Még csak nem is csinos. Nincs is melle.

- Mindenesetre több van neki, mint neked!

A mazoku válaszul véres csíkokat mart Gourry mellkasába. Aztán folytatta a vizsgálódást.

- Ah, egy fehér sámán? Ó, a bájos Amelia hercegnő. Ez már mindjárt más. Bár még csak egy kölyök.

- Hagyd abba!

- Nahát, ki ez a csinos fiú? – sikkantott fel Salino. – Zelgadis Greywords? Jujj, de cuki! Édes kicsi kiméra. Talán vele is tehetnék egy próbát.

- Hagyd békén őt!

- Fogd be a szád! – csattant fel a démonnő. Kezei között vörös fénygömb jelent meg.

- Amiért ilyen gonosz voltál velem, átokbilincset teszek a szívedre. Ha nem teljesíted a feltételt a következő napfelkeltéig, meghalsz. A tested apró cafatokra fog robbanni.

A mazoku Gourry mellkasához érintette a gömböt. A kardmester felszisszent, ahogy jegesen égő fájdalom fogta marokra a szívét.

- A feltétel pedig ez: el kell töltened egy szerelmes éjszakát…

Linával? Gourryt a víz is kiverte a gondolatra. Linától soha nem lenne mersze ilyesmit kérni. Vagy talán Ameliára gondol a démon?

- … Zelgadissal!

Gourry szája tátva maradt a döbbenettől. Aztán ahogy a szó lassan alakot öltött az elméjében, a kardmester felüvöltött. Salino tébolyult kacaja csengett a fülében, amikor elvesztette az eszméletét.

***

Amikor magához tért, az ágyán feküdt. Az ablakon túl napfény fürdette a világot.

-   Jóságos ég, micsoda álom! –gondolta a szőke, és kimerülten simított végig a homlokán.

És abban a pillanatban jeges szorítást érzett a szívén. A fájdalom végighullámzott minden izmán, levegőt sem kapott pár másodpercig.

- Mégsem álom volt! – a kardmester kétségbeesve hanyatlott vissza a párnára. – Az az átkozott mazoku… Egy éjszaka… Zelgadissal?

Gourry pillái alól kövér könnycseppek gördültek elő.

- Holnap hajnalban meg kell halnom.

- Gourry, jól vagy? – vonta fel a szemöldökét Lina. – Csak csipegeted az ételt.

- Tényleg, alig ettél valamit! – szólt közbe Amelia is. – Talán beteg vagy?

- Semmi baj, csak nem vagyok éhes – felelte Gourry.

- Ami már alapos aggodalomra adhat okot – jegyezte meg a kiméra. – Te és Lina minden reggel az éhhalál szélén álltok. Biztos jól érzed magad?

- Persze, persze – motyogta a kardmester. – Talán tegnap este ettem valamit, ami nem tett jót. Egy séta a friss levegőn majd rendbe hoz – a szőke felállt és elindult.

- Hová mész? – érdeklődött Lina.

- Csak járok egyet.

- Ne kísérjelek el? – ajánlotta Amelia készségesen.

- Ne, nem fontos. Jobb’ szeretnék egyedül lenni.

Gourry eltűnt az ajtó mögött.

- Ennek meg mi baja? – nézett a többiekre Lina.

Amelia tanácstalanul vállat volt. Zelgadis szótlanul töprengett.

- Vajon miért bámult rám Gourry olyan furcsán?

Egy árnyas sikátorban a kardmester a falnak vetette a hátát, és szorongva várta, hogy remegése csillapodjék.

- Ha még egy percig ott maradok, letepertem volna Zelgadist – gondolta szégyentől égő arccal. – Miért… miért érzem most ilyen furcsán magam, ha ránézek? Mitől látom őt másnak, mint idáig? Talán az az átok… Ó, a fenébe is!

Gourry maga köré fonta a karjait, és beleharapott az ajkába. Könnyek gördültek végig az arcán.

- Nem elég, hogy meg kell halnom, de még addig is szenvednem kell!

Az idős pap morogva nézett fel, ahogy valami eltakarta előle a napot. Egy magas, izmos ifjút látott hosszú, szőke hajjal és kisírt kék szemekkel.

- Mi a baj, fiam?

- A segítségedre lenne szükségem, atyám – suttogta Gourry. – Egy… egy átok van rajtam.

- Miféle?

- Egy mazoku tette rám.

A pap szeme tágra nyílt, az öreg felugrott.

- Gyere velem!

A templom belsejében a pap egy padra ültette a kardmestert, s kezét a szőke mellkasára tette.

- Meg kell néznem, milyen erős az átok – magyarázta, aztán lehunyta szemét, s néhány halk szót mormolt.

A következő pillanatban a pap felkiáltott, elkapta a kezét, és elhátrált Gourrytól.

- Szentséges ég! – nyögte. – Fiam, ez az átok nagyon erős! Nem lehet megtörni! Feltételhez kötötték, és az ilyeneket egyetlen varázstudó sem képes megsemmisíteni. Én… sajnálom. Mi a feltétel? Talán segíthetek…

- Nem, atyám – állt fel Gourry megtörten. – A feltétel teljesíthetetlen. Köszönöm a fáradozásod.

Az idős pap szánakozva nézett a szőke után. Aztán letérdelt az oltárhoz, és imádkozni kezdett.

***

Lina mosolyogva esett neki a negyedik tányérjának.

- Jó látni, hogy már rendben vagy! – mondta két harapás között, Gourrynak címezve a megjegyzést, aki jócskán megelőzte a varázslónőt.

- Örülök, hogy nincs semmi bajod – mosolygott Amelia is.

Gourry vigyorgott, de felelni nem tudott, úgy tele volt a szája. Pedig belül azt kívánta, bárcsak elbújhatna egy sötét sarokban. A nap folyamán megpróbált leszámolni az életével. Félig-meddig sikerült is – a haláltól nem félt – de fájt a szíve a családjáért és a barátaiért.

- Gourry, adj egy szelet kenyeret, légy szíves – kérte Zelgadis.

A szőke a kiméra felé nyújtotta a kosarat. A keze remegett. Az az ezüstkék haj, azok a türkiz szemek… A kardmestert elöntötte a forróság.

Később, a vacsora végén Gourry majdnem valami visszavonhatatlant tett. A desszert gyümölcs volt, mindenféle finomság. Zelgadis egy kistányér epret csemegézett. A szőke egy almát rágott; a hatalmas gyümölcs mögül vágyakozva leste a kimérát. Az eper leve vörösre színezte Zelgadis ajkát; a kardmester a legszívesebben odahajolt volna, hogy lecsókolja az édes nektárt. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne mozduljon. Kívánta a kimérát, de tudta, hogy nem lenne szabad – borzasztó érzés volt.

***

Később, mikor már mindenki lepihent, Gourry fogta szeretett varázskardját, és óvatosan elhagyta a szobáját. Nem ment messzire, csupán Zelgadis ajtajáig lopózott, és halkan kopogott.

A kiméra ajtót nyitott és meglepetten nézett a kardmesterre.

- Gourry?

- Bejöhetek pár percre? – kérdezet a szőke halkan. Az arca sápadt volt, az ajka remegett. A szemein könnyek nyoma.

- Persze, gyere csak. Mi a baj?

Gourry a kardját dédelgetve ült le az ágyra. A kiméra mellételepedett. Testének közelségétől a kardmestert kiverte a víz. Zelgadis már félretette köpenyét és fegyverövét, csak a fehér tunika és nadrág volt rajta.

- Z… Zelgadis… - kezdte a szőke akadozva. – Valami fontosat szeretnék kérni tőled. Te vagy a legjobb barátom, akivel beszélni tudok…

- Mondd csak bátran – nógatta a kiméra. A szíve mélyén valami rosszat sejtett.

- A kardom… - sóhajtotta Gourry. – Holnap add oda Linának, jó?

Zelgadis csaknem hanyatt esett.

- De…de…

- Kérlek, mondd meg Linának, hogy… hát, hogy azért jó volt vele. És búcsúzz el a nevemben Ameliától is. Azt üzenem neki, hogy csak így tovább.

- De MIÉRT??

- Holnap… holnap hajnalban meg kell halnom.

Zelgadis levesestányérnyi szemekkel bámult a kardmesterre.

- Ez egyáltalán nem vicces.

- Nem az – sóhajtotta Gourry boldogtalanul. – Viszont igaz. Egy borzasztó átok van rajtam… egy mazoku-átok.

- Hogy került rád?

- Lakik itt egy lány, Salino… a részletek nem fontosak, de ő tette rám.

- Egy mazokuval lakunk egy fedél alatt??

- Mh. Öljétek meg, ha lehet.

- Mégis… miféle átok…?

- Feltételhez van kötve, amit ha nem teljesítek, holnap hajnalban felrobban a testem. És a feltételt nem lehet teljesíteni.

- Mégis… mi lenne az? – kérdezte Zelgadis szorongva. Ismerte az átkok természetét, és attól tartott, Gourry most kivételesen nem téved; nagyon is lehetséges, hogy a feltétel valóban teljesíthetetlen.

A kardmester elvörösödött, és a szőnyeg mintáját kezdte el tanulmányozni.

- Ki vele, Gourry, hátha segíthetünk!

- El… el kellene töltenem… egy éjszakát… egy szerelmes éjszakát… veled.

Zelgadis nem jutott szóhoz. Csak ült a szőke mellett, nem moccant, viszont szép lassan elkezdett vörösödni.

-   Látod? Nem segíthettek rajtam. Ez elképzelhetetlen. Nagyon jól tudom, hogy nem akarod, és nem is kérem, hogy segíts, mert tudom, hogy rosszul éreznéd magad. És… a barátságod fontos nekem.

Zelgadis nyelt egyet.

„- Viszont ha nem teszem meg, én leszek az, akinek a lelkén szárad a halálod” – gondolta kétségbeesve. „– Átkozott mazokuk…”

- Megteszed nekem, Zelgadis? – kérdezte Gourry. – Odaadod a kardom Linának?

A kiméra nem felelt. Lassan közelebb csúszott a kardmesterhez, és átölelte.

- Ne… ne tedd ezt… - lehelte a szőke. Nem bírom türtőztetni magam…

Zelgadis lehunyta a szemét.

- Tedd, amit tenned kell.

- De…

- Nem leszek a gyilkosod. Megteszem neked, aztán elfelejtjük az egészet. Sosem fogok róla beszélni, ígérem.

- Köszönöm – Gourry csak ennyit tudott kinyögni.

- Csináld.

A kardmester reszkető kézzel simított végig a kiméra arcán. A kő-pikkelyek megkarcolták a tenyerét. Zelgadis résnyire nyílt ajka úgy csábított…

Gourry éhesen csókolta meg a kimérát. Az ajka is éppen olyan érdes volt, mint a bőre. A nyelve azonban selymes volt, és ahogy Gourryéval találkozott…

A szőke szenvedélyesen átölelte Zelgadist. Érezte, ahogy a karcsú test reszket a karjaiban, és ez csak még inkább felkorbácsolta vágyát.

- Bocsáss meg, – mormolta, miközben a kiméra vállára hajtotta a fejét – de nem tudok uralkodni magamon.

Zelgadis nem felelt, viszont óvatosan Gourry dereka köré fonta a karjait. Volt valami izgató abban, hogy egy férfi öleli-csókolgatja.

Bár, ahogy a kiméra végiggondolta az életét, a dolog izgalma valószínűleg abban rejlett, hogy még soha, senki nem közeledett így hozzá. Pedig mennyire vágyott rá! De Zelgadis jól tudta, hogy amíg így néz ki, senkiben nem ébreszt vágyat.

Vagy tévedett volna?

Nem, nem lehet… Gourry biztosan csak az átok befolyása alatt áll, hiszen különben hogy tudná így ölelni, így simogatni… ilyen gyengéden… szenvedélyesen…

A szőke a kiméra nyakát kezdte csókolgatni. Ott egyetlen kő sem volt a bőrében. Az a kék bőr… Sima és kemény, mint a márvány, de egyúttal forró is…

- Érzed, amit csinálok? – kérdezte Gourry kíváncsian.

- Igen… nagyon is!

A kardmester elhúzódott kicsit, és elkezdte levenni Zelgadisról a ruhát. A kiméra hagyta. Valahányszor Gourry hozzáért a meztelen bőréhez, forró hullám söpört végig az egész testén.

A kardmester félredobta a fehér tunikát, aztán két tenyerét Zelgadis mellkasára simította. A kiméra nyelt egyet, és hátrahajtotta a fejét. A szőke odahajolt, és ajkával cirógatni kezdte a forró bőrt. A fogai egyszer-egyszer odakoccantak a kiméra testéből elődomborodó kövekhez. Zelgadis egyik kezével Gourry hátát simogatta, a másik pedig a szőke hajzuhatagban motozott.

A kardmester egyszer csak végigsimított a kiméra derekán, s finoman a lábai közé csúsztatta a kezét.

Zelgadis megrándult, ahogy Gourry ujjai megérintették. Tágra nyílt szemmel bámult a szőkére.

- Csak kíváncsi voltam, mit érzel – mosolygott a kardmester ártatlanul. – És úgy tűnik, te is kívánsz engem.

- Figyelj, Gourry – sóhajtotta a kiméra. – Én megígértem, hogy soha nem fogok beszélni erről az éjszakáról. Te is megígéred?

- Szavamat adom.

Zelgadis megkönnyebbülten sóhajtott. Aztán egy hirtelen mozdulattal átkarolta a kardmester nyakát és szájon csókolta.

Gourry végignyúlt az ágyon, és magához szorította a kimérát.

- Mondd, Zel… neked nincs meleged?

- Ezt én kérdezhetném. Rajtad több a ruha.

A kiméra feltápászkodott, Gourry is felült. Sietős mozdulatokkal kapkodták le magukról a ruhát, hogy mihamarabb élvezhessék egymás ölelését.

Zelgadis felnyögött, mikor Gourry ráfeküdt, és az ágyékuk összesimult.

- Sosem hittem, hogy ez ilyen jó lehet – suttogta, miközben a szőke végigsimított a haján.

- Várd ki a végét – mormolta a kardmester és simogatni kezdte a kék bőrt. Egyre lejjebb haladt Zelgadis testén; mikor a csípőjére ért, kicsit arrébb csúszott, és lágyan megérintette a kiméra férfiasságát.

Zelgadis levegő után kapkodott. Gourry ujjai épp hogy hozzáértek a bőréhez. A kiméra teste megfeszült.

- Istenem… Gourry… kérlek…

A szőke azonban folytatta. Zelgadis a kardmester nyaka köré fonta a karjait, és közelebb húzta, hogy megcsókolhassa. Remélte hogy Gourry határozottabb lesz egy kicsit, de tévedett.

- Gourry!

- Igen?

- Ne kínozz, kérlek! – könyörgött Zelgadis csaknem sírva. - Csináld erősebben, vagy beleőrülök!

A kardmester elmosolyodott, a kiméra mellére hajtotta szőke fürtű fejét, és finoman megszorította a lüktető vesszőt. Zelgadis felhördült, a teste megfeszült, a dereka ívbe hajlott.

- Gourry… oh, Gourry… ah… jó ég…

A szőke egyre gyorsabban, egyre erősebben csinálta; a kiméra ziháló légzése, szívének vad dobolása szinte megsüketítette.

Zelgadis úgy érezte, megszűnik körülötte a világ – csak az ágyékában lobogó kéj maradt. Az orgazmus úgy tört rá, mint egy szökőár: földhöz vágta, összemorzsolta a testét. A kimérából kiáltást csalt elő az édes kín.

Lassuló lélegzet zaja neszezett csak a szobán. Gourry átölelte Zelgadis derekát; a kiméra a kardmester válla köré fonta karjait.

Pár percig pihentek, aztán a szőke felült. Zelgadis felnézett, és a következő pillanatban tágra nyílt szemmel, rémülten pattant fel ő is.

- Gourry, hiszen te vérzel!

A kardmester vállán keskeny vérpatak csordogált. A szőke igazából észre se vette idáig.

- Ó, ne – mentegetőzött a kiméra. – Megvágtalak. Bocsáss meg, Gourry. Nem akartam, de… nem voltam magamnál.

- Semmi vész – a szőke a földön heverő inge után nyúlt. Letépett belőle egy keskeny csíkot, és Zelgadis felé nyújtotta.

- Kösd be a sebet. De csak óvatosan! Nagyon érzékeny vagyok.

A kiméra mosolygott, és gondosan bekötötte a vágást. Nem volt mély seb, sem túlzottan széles; pár nap múlva már csak halvány nyom fog emlékeztetni rá.

- Annyira sajnálom – suttogta Zelgadis. – Jóvátehetném?

- Természetesen. Add vissza, amit én adtam neked.

- Jó, de inkább nem nyúlok hozzád. Ha ott is megvágnálak, az kellemetlen lenne.

- De ha nem nyúlsz hozzám…

- Kézzel nem is… - vigyorodott el a kiméra, és lágyan az ágyra döntötte Gourryt. Óvatosan széthúzta a kardmester izmos combjait, és az ágyékára hajtotta a fejét.

A szőke felnyögött, amikor Zelgadis ajka megérintette. Egyszerre volt puha és érdes. Gourry a kiméra drótszálú hajába mélyesztette az ujjait.

Zelgadis egy darabig csókolgatta a kardmestert, aztán óvatosan a szájába vette a férfiasságát.

Gourry megnyikkant, mikor megérezte, hogy a kiméra ajka körbefogja. Zelgadis forró lehelete csiklandozta a bőrét, puha nyelve a vessző végét ingerelte.

A kardmester zihált. Bűntudat, szégyen és kétely régen elolvadt már a szenvedély tüzében. A kiméra érintése olyan lángot lobbantott a testében, amit idáig semmi más nem volt képes. Gourry a párnához szorította a fejét, és az alsó ajkába harapott, hogy fel ne ordítson a gyönyörtől. A teste próbált igazodni ahhoz, amit érzett, de Zelgadis erősen fogta a szőke csípőjét. A percek múltak; Gourry végül már csillagokat látott. A párna csücskére harapott, hogy fel ne üvöltsön; a torkából egy utolsó nyögés szakadt fel.

Zelgadis lassan feltápászkodott. Mosolyogva, a keze fejével törölgette a száját.

- Édes vagy, tudod? Nagyon finom – suttogta.

A kardmester kimerülten, de boldogan elmosolyodott és a kiméra felé nyújtotta a kezét. Az felsegítette.

- Köszönöm, Zel – lehelte a szőke. – Köszönöm hogy megmentettél, és ilyen csodálatos percekkel ajándékoztál meg.

- Szívesen – somolygott a kiméra és felemelte Gourry fejét. Türkiz szemei tágra nyíltak.

- Gourry… vérzik a szád. Elharaptad.

- Semmiség – legyintett a kardmester.

- Hadd segítsek – Zelgadis odahajolt a szőke ajkaihoz, és gyengéden nyalogatni kezdte őket. Gourry felnyögött, s a nyelve összefonódott a kiméráéval.

- De… mi lesz holnap? – pihegte, mikor ajkaik elváltak.

- Hmm… Zelgadis eltöprengett. – Azt hiszem, van egy ötletem.

***

Másnap reggel Gourry kopogott Salino ajtaján. A mazoku ajtót nyitott, és szélesen elmosolyodott.

- Nocsak. Az én szőke hercegem. Élve. Nocsak – nocsak.

Gourry olyan piros lett, mint a pipacs.

- Salino, ne is emlegesd nekem többé a kimérát. A tiéd. Vidd, öld meg, vagy valami… és… kérlek… könyörgöm, hadd engeszteljelek ki!

Salino gonoszul vigyorgott.

- Nem hallom…

Gourry belökte a lányt a szobába és becsapta az ajtót. Két karját szorosan a karcsú derék köré fonta és a mazoku füléhez hajolt.

- Engedd meg, hogy jóvátegyem a makacsságom. A szolgád leszek, gyönyörű démon.

- Ezt már szeretem – dorombolt elégedetten Salino. – Akkor kezdhetjük is.

- Nem, ne itt – suttogta Gourry. - Van egy gyönyörű hely a város közelében… Hadd kedveskedjek ezzel neked.

A mazoku ráállt a dologra.

***

A felkelő nap sugarai bearanyozták a fűszálakat, a szirmot bontó virágokat, a közelben csobogó patakocska habjait.

Salinot azonban nem a környezet foglalta le, hanem a szőke kardmester.

- Rroarr – morogta a mazoku. – Fincsi vagy…

Gourry mosolygott, és a karjait szorosan a lány köré fonta.

A mazoku hegyes fogai megvillantak, ahogy a kardmester nyakát csókolgatta.

- Reszketsz, szép szöszim. Csak nem félsz?

- De igen – felelte Gourry őszintén.

- Helyes – kacarászta Salino elégedetten. – De még nem bántalak.

A percek múltak, és a mazoku egyre jobban belefelejtkezett a szőke férfi izmos testének simogatásába. Nem vette észre, ahogy Gourry óvatosan egy tűt illeszt a kardja keresztvasába, és előhúzza a markolatot. Nem látta a kardmester kék szemében megvillanó lángot sem, amint a markolatot a lány háta felé fordította.

- Hikari no Ken!

Ragyogó fénypenge tört elő a markolatból, s behatolt a mazoku testébe. Salino felsikoltott, karcsú alakja görcsbe rándult. Gourry ellökte őt magától és felkiáltott.

- Zelgadis, most!

Egy szikla és egy vadrózsabokor mögül előugrott a kiméra, és előretartotta a tenyerét:

- RA TILT!!

A mazoku üvöltve semmivé vált.

Amint az ordítás visszhangja elült a táj felett, Gourry felvette a kardját. A fegyvernek semmi baja nem történt.

Zelgadis leporolta magát, aztán odament a kardmesterhez és vállon veregette.

- Gratulálok. Remek alakítás volt.

A szőke szégyellősen nevetett.

- Köszönöm.

- Gyere, menjünk vissza.

A kiméra megfordult, és elindult a város felé. Gourry azonban egyre komolyabb arccal nézett csak utána, végül felemelte a kezét.

- Zelgadis!

- Igen? - fordult meg a kiméra, és pislogott, mikor meglátta a szőke arckifejezését.

- Tessék – lépett vissza elé. A szívét félelem szorította össze. Mi baj lehet még?

- Zelgadis, mondanom kell valamit – hajtotta le a fejét a kardmester. – Egészen mostanáig nem volt hozzá bátorságom, de a tegnap éjszaka után… - felnézett – Én… szeretlek.

A kiméra türkiz szemei tágra nyíltak. Nem, az nem lehet… Egy kimérát nem lehet szeretni…

- Tegnap éjjel a legszebb álmaim váltak valóra – folytatta Gourry halkan, lehunyt szemmel. – Csak azt sajnálom, hogy kényszerből történt, és nem a saját akaratodból. Bocsáss meg nekem, és kérlek… ne gyűlölj. Szeretnék továbbra is melletted maradni, legalább mint barátod. Nagyon sokat jelentesz nekem.

Zelgadis még mindig nem jutott szóhoz. Gourry igazat beszélt, ehhez nem fért kétség. A kardmester szeretett bolondozni, de nem tudott senkinek fájdalmat okozni, vagy becsapni valakit.

- Haragszol rám, Zel…?

- Én, ah… nem, nem! – a kiméra vadul megrázta a fejét. – Dehogy haragszom! Gourry, tegnap éjjel… nagyon jó volt veled… - Zelgadis hangja elhalkult, az arca lángvörösre gyúlt. – De… de én kiméra vagyok… nem értem… miért szeretsz?

A szőke elmosolyodott és megölelte Zelgadist.

- Lehet, hogy kék vagy, és karcolsz, de az arcod attól még szép. A szemeid ragyognak, és a pokróc modorod mögött van szíved. Bátor vagy és kedves, csak azt hiszed, senki nem szeret, pedig ez nincs így. Ha megengeded, én bebizonyítom neked. De csak, ha te is akarod.

Zelgadis felnézett. Türkiz szemében egy könnycsepp csillogott, de mosolygott.

- Akarom!

A kardmester lehajolt, és gyengéden megcsókolta a kimérát.

A nap aranyfénye beragyogta a kis tisztást és a két fiatal férfi alakját; amikor pedig visszaindultak, aranyporrá változtatta lábaik alatt a homokot. Így ünnepelte kettőjüket, s az átkot, ami áldássá változott.