Második fejezet
Zaardei lassan sétált a fehér palota folyosóin. Mindenki tisztelettel bánt vele, amiből arra következtetett, hogy megbecsült vendég, vagy Teteiyus parancsából, vagy saját hatalma miatt; esetleg mindkettő. Az elmúlt órákban a feketehajú férfi felmérte saját képességeit, és elégedetten nyugtázta, hogy még mindig a legerősebb démonok közé tartozik. Furcsa volt, hogy ilyen foltok fehérlettek az emlékezete síkján. Zaardei tudta magáról, hogy erős, hogy mindig is erős volt; emlékezett a harc lendületére, a mágia bizsergésére, de hogy milyen csatákat vívott és kik ellen, azt már képtelen volt felidézni. És Teteiyus… Olyan gyönyörű, és milyen kedves! Zaardei úgy érezte, az angyali külsejű démon valahol ott kísért a szívében. Sejtette, hogy szoros szálak fűzték hozzá, hogy szerette, de hogy testvérek, barátok, netán szeretők voltak, az rejtve maradt előtte. Ámbátor, a démonúr remélte, hogy az utóbbiak; mióta kinyitotta a szemét, és abba ragyogó arcba nézett, más sem járt az eszében, csak hogy megcsókolhassa azokat a csábító ajkakat. De ha csakugyan szeretők voltak, Teteiyus megmondta volna… Zaardei érezte, hogy azzal a csókkal várnia kell. Nem lehet. Még nem.
***
A hetek múltak; kiderült, hogy Zaardei emlékei lassan ugyan, de visszaszivárognak. Laures nevére például már halk morgással válaszolt; tudta, hogy nem kedveli a császárt, csak még az nem volt tiszta, miért.
Ám azon a reggelen a démonurat nem Laures foglalkoztatta. Napok óta visszatért hozzá egy álom. Egy rémálom, ami felzaklatta, feldühítette.
Zaardei azért jött ki Teteiyus kertjébe, hogy kicsit megnyugodjon. Bár igaz, ami igaz; neki ez nem egészen azt jelentette, mint másoknak. A szolgák félelemmel vegyes csodálattal lesték, ahogy Zaardei derékig meztelenül, kecsesen és vadul forgatja a kardot.
Olyan volt, mint a tűz, mint egy gyönyörű bestia; szép és félelmetes. Veríték csillogott sötét bőrén, fekete haja csapzottan hullt a homlokába. Harci kiáltásai visszhangot vertek a sima, fehér falakon.
Zaardei tévedett, mikor azt hitte, meg fog nyugodni. Képek villogtak előtte, harcok, csaták képei. És a rémálmok is újra előjöttek.
A nagyúr végül földhöz csapta a kardot és leült az egyik közeli padra. Ziháló légzése, szapora szívverése gyorsan csitult.
- Miért? Miért álmodok ilyen szörnyűségeket? – töprengett Zaardei.
*lassan alávitorlázó, fehér tollak, hűvös test, fájdalmas kiáltás*
A nagyúr megrázta a fejét. Az elmúlt pár napban rájött, hogy olthatatlan szenvedéllyel szereti a gyönyörű angyalt. Csak azt nem értette, Teteiyus miért olyan távolságtartó vele. Zaardei felmordult. A halvány démon kedves volt és gyengéd; ám ha a démonúr próbált közeledni hozzá, elhátrált. Zaardei-t ez szinte égette; de úgy érezte, nem szabad erőltetni a dolgot, mert annak szörnyű következményei lehetnek. Összeszorította hát a fogait és tűrte a fájdalmat.
- Zaardei?
A démonúr felpattant, és szembefordult Teteiyussal.
- Én, uh, jó reggelt.
- Valami baj van? - kérdezte az angyal aggodalmasan. – Sápadt vagy.
- Umm… rosszul aludtam.
- Nem elég kényelmes az ágy, vagy túl világos van?
- Nem, nem! Semmi baj a kiszolgálással – a démonúr zavartan elmosolyodott egy pillanatra. – Más a baj… rosszakat álmodom.
- Miket?
- Álmomban… - kezdte Zaardei lassan, - szörnyű dolgokat művelek. Reggel pedig bűntudatom van.
Teteiyus leült és magával húzta Zaardei-t is. Várakozón pillantott a démonúrra.
- Én… kegyetlen vagyok veled álmomban… bántalak téged… és ez fáj, mert sosem tudnék kezet emelni rád.
Teteiyus előtt egy pillanatra elsötétült a világ. A fülében Laures parancsa csengett:
„Igazat.”
- Zaardei, ez azért van… azért álmodsz ilyeneket… mert ez valóban megtörtént.
A feketehajú démon hátrahőkölt. Sárga szemei tágra nyíltak.
- Azt akarod mondani, hogy én… tényleg megöltelek? Hogy tényleg megerőszakoltalak?
Teteiyus lehajtotta a fejét.
Zaardei felállt.
- Bocsáss meg. Könyörgöm, bocsáss meg.
Az angyal felnézett. Zaardei sápadtan, reszketve hátrált.
- Nem tudom, mi vitt rá arra, hogy ezek után a palotádba fogadj. Meg kellett volna, hogy ölj. Ha tényleg megtettem… akkor nem vagyok méltó arra, hogy a közeledben élhessek.
- Teteiyus ekkor ébredt rá, hogy talán ezt az apró részletet mégsem kellett volna elmesélni. Zaardei arcáról világosan le lehetett olvasni a fájdalmat és a szégyent; az angyal szíve belesajdult a látványba. Felkelt hát és Zaardei keze után nyúlt.
- Ne hibáztasd magad. Amit tettél, annak jó oka volt; bármit is kaptam, megérdemeltem.
A démonúr elkapta a kezét.
- Ne mentegetőzz. Bántottalak, és erre nincs mentség. Holnap elmegyek; nem akarom, hogy tovább elviselj.
Zaardei sarkon fordult és elsietett.
Teteiyus nem tudott mozdulni; a legszívesebben utána kiáltott volna, hogy: „Ne menj, szeretlek!”, de nem bírta rávenni magát.
***
Éjszaka volt már, a palota elcsendesült. A szolgák lepihentek.
Teteiyus volt csak ébren; a hatalmas fürdőhelységben időzött, próbált elfelejtkezni mindenről. Mocskosnak és gonosznak érezte magát; remélte, hogy a gőz és a forró víz enyhülést hoz.
- Ostoba voltam – mondta magának már vagy századszor. – Miért hagytam elmenni? Miért nem magyaráztam el a dolgot?
Az angyal hátradőlt, és hagyta, hogy a forró víz megtartsa a hátán.
- Bolond vagyok. Igenis szeretem azt a démont. De akkor miért nem…?
További tíz perc önmarcangolás után az angyal felsóhajtott, és kilépdelt a forró vizes medencéből, át a másikba, amelybe egy drágakő-berakásos kősárkány okádta a hideg vizet. Teteiyus aláállt; testén korbácsként csapott végig a dermesztőnek tűnő vízsugár, de ő tűrte.
- Megérdemlem.
***
Zaardei az egész napot a palota legsötétebb zugaiban bujkálva töltötte. Nem tudott a gyönyörű angyal szemébe nézni azok után, hogy…
A nagyúr hatalmasat sóhajtott. Reggel elhagyja a palotát. Nem maradhat, a legcsekélyebb joga sincs rá. Azt tudta, hova fog menni; emlékezett búvóhelyekre, vadászterületekre. Azt is tudta, hogy ha valaki megtámadná, legyen állat, vagy démon, csúnyán meg fogja bánni. Zaardei dühös volt magára, és ha dühe levezetésére jó a gyilkolás, ám legyen.
De még… utoljára… A feketehajú démon semmit sem akart magával vinni, csak egy köntöst, egy köpenyt, és emlékeket. Miután felébredt, Teteiyus még egyszer, utoljára megmosdatta. Zaardei most a fürdőhelységbe tartott, hogy egy kicsit egyedül lehessen ezekkel az emlékekkel; titkon remélte, hogy a szépséges angyal ott felejtett egy köntöst, egy törülközőt… egy tollat azokból a habfehér szárnyakból…
A démonúr levette köntösét, s azt maga után húzva, lehorgasztott fejjel baktatott be a tényleges fürdőbe, ahol a levegőt jó illatú gőz töltötte meg. Egy fura hang azonban megállította. Zaardei felpillantott… és kővé meredt a látványtól.
Teteiyus egy vízsugár alatt állt, teljesen meztelenül; két karja a magasban. Elefántcsont bőrén kis patakokban folyt le a víz; hosszú, hófehér haja nedvesen tapadt a hátára.
A démonúr kezéből kihullt a köntös. Sárga szemei szomjasan itták a látványt, s a külvilág lassan teljesen elmosódott a számára. Már nem a fürdőhelységben álltak, hanem egy vár belső udvarán; Teteiyusra eső zuhogott…
Zaardei megindult. Semmit sem látott már, csak azt a tökéletes testet. Nem érezte a levegő melegét, a víz hidegét, amelyben gázolt. Csak a vágy maradt, a vágy, ami arra ösztökélte, hogy megcsókolja azt a gyönyörű lényt.
Teteiyus a vízcsobogásra nézett hátra, és amikor meglátta a felé közelítő Zadai-t, megdermedt. Tessék, itt az alkalom hogy mindent elmagyarázzon. Csakhogy a démonúr szemei ijesztően lángoltak. A sárga ékkövek mélyén a száz évvel ezelőtti láng lobogott, és ez elbizonytalanította Teteiyust.
- Zaardei? Mit keresel itt?
- Érted jöttem – a hang rekedtes volt, mély és határozott. Az angyal hátralépett.
A lassú fogócskának a fürdő fehér márványfala vetett véget. Az angyal reszketve simult a hideg kőhöz; nem tudta, mit tegyen. A feketehajú démon egyszerre volt fenyegető, és csábító.
Az angyal megrándult, mikor Zaardei karmos keze a vállára fogott, s a másik belevágott a falba. Márványszilánkok hullottak a démonúr ökle alól, ő pedig egy hosszú pillanatig Teteiyus szemébe nézett. Aztán odahajolt a halovány archoz, és az ajkát az angyaléra szorította.
Teteiyus erőtlenül hagyta, hogy Zaardei nyelve durván a szájába hatoljon, hogy a hegyes fogak felsebezzék az ajkát; hiszen mindegy volt már, hiszen majd’ fél évszázada erre vágyott. A zöld szemek lecsukódtak, a fehér kéz már majdnem felemelkedett, hogy belekapaszkodjon a démonúr nyakába…
Ebben a pillanatban Zaardei bal keze, az emberi Teteiyus vállára rebbent, s a karcsú ujjak végigsimítottak a halvány mellkason; végül a keskeny csípőn pihentek meg.
Az angyal szeme tágra pattant. A tudatalattija rémülten üvöltött, túlságosan jól emlékezve a fájdalomra, a megalázottságra, és az erőszakra. Teteiyuson végigsöpört a pánik, s a teste szinte magától cselekedett; olyan erővel lökte el Zaardei-t, hogy maga is meglepődött rajta.
A démonúr megtántorodott, s ahogy próbálta visszanyerni az egyensúlyát, megcsúszott egy tócsában. A terem is beleremegett, mikor a földre hanyatlott.
Teteiyus lihegve állt, egyik kezével a falba kapaszkodva, a másikkal a mellkasát markolta. Smaragdzöld szemei szinte feketének látszottak, a pupillája úgy kitágult a félelemtől. Ezer dolog kavargott az elméjében, de csak egyben volt biztos: ugyan szereti Zaardei-t, de nem képes így, és most…
*Unh…*
Zaardei kábán rázta a fejét, a válla sajgott, a hideg márványpadló égette felhevült testét. A démonúr felnézett, és mikor meglátta a rémült angyalt, hirtelen minden a helyére került.
*Ó, ne…*
Zaardei szeme megtelt könnyel. Lassan feltápászkodott, sarkon fordult, és elindult kifelé. A végén már futott; épp csak felkapta köntösét, aztán rohant, rohant zokogva. A könnyektől amúgy sem látott, lelki szemei előtt pedig emlékek villództak, de a démonúr nem ért rá rájuk figyelni. Most már tudta, mi történt száz évvel ezelőtt, tudta, ki volt Teteiyus, de ez csak növelte kétségbeesését. Ha az angyal meg is bocsátotta a múltat, EZT semmiképp nem fogja.
A démonúr felrohant a szobájába, magára kanyarított egy köpenyt és elindult kifelé a palotából. Elkeseredett volt, dühös saját magára, és teljesen reményvesztett – eljátszotta az utolsó esélyét is.
Teteiyus térdre hullt.
- Zaardei… - suttogta. – Ne…
Az angyal lehunyta a szemét. Újra érezte Zaardei érintését, és most nem tiltakozott ellene. A testét furcsa érzés kerítette hatalmába; valamikor régen, mikor szomorú volt, Laures-sama nagynéha átölelte. Akkor érzett ilyen bizsergést, de ez annak nyomába sem ért.
Az angyal lehajtotta fejét; tekintete végigsiklott saját testén. A lélegzete is elállt a látványtól. Ahogy a másodpercek múltak, Teteiyus férfiassága egyre fájdalmasabban lüktetett. Az angyal sohasem bonyolódott még komolyabb kapcsolatba – neki ott volt a Laures iránt érzett rajongása -, és bár Zaardei többször is megerőszakolta, még sosem tapasztalta a szeretkezés gyönyörét – legalábbis ébren még nem. Néha álmodott róla, de még egyedül sem csinálta.
Most azonban lassan végigsimított a forró, lüktető vesszőn és összerándult a kéjtől, ami végigsöpört a testén. A keze magától mozdult, a másik végigsiklott a nyakán, a mellkasán… Teteiyus felkiáltott. Az érintések már egy másik kéztől származtak, egy gyönyörű, sárga macskaszemű démonúrtól…
Az angyal teste ívbe hajlott, ahogy a keze egyre gyorsabban mozdult; torkából szenvedélyes kiáltások törtek elő. A szeme előtt csillagok szikráztak, egyre fényesebbek. Végül egy hatalmas robbanás rázta meg a testét… Aztán minden elsötétült.
Az óvatos szolgák tíz perc múlva találtak rá urukra. Eszméletlenül hevert a földön, és magához sem tért másnap reggelig.