Író: OKami
Disclaimer: Teteiyus és Zaardei, valamint Laures és Hilda You Higuri tulajdonát képezik.
Universe: Seimaden © to You Higuri
Rating: NC-17 (slash)
Note: Imádom ezt a kettőt. Ja, és ha valakinek megvan a Seimaden, adja már kölcsön. Csak az első négyet olvastam.
 

Az emlékezeten túl

Első fejezet
 

- Teteiyus-sama! Teteiyus-sama!

Az angyali külsejű férfi a rózsái közül nézett fel a rohanva közeledő démonra.

- Igen, Kamiri?

- Megmozdult! Kezd magához térni!

Teteiyus lecsapta a metszőollót és gyors léptekkel elindult a palota másik szárnya felé, ahol az elmúlt száz évben annyi idő töltött…

- Mit fog mondani? Mit fog tenni? - A szép démon nem tudta, de jelen pillanatban ez nem is volt fontos. Valahogy biztos lesz.

 

A sárga szemek résnyire szűkültek az erős fénytől. A fekvő alak halkan felnyögött és erőtlenül felemelte a kezét, hogy leárnyékolja az arcát.

- Jól vagy?

* Huh?*

- Hol… vagyok? - suttogta a lassan ébredő férfi. Szemei előtt fokozatosan határozott formát öltöttek a foltok; fehér haj, zöld szemek, páratlan szépségű, halovány arc. A szép szemekben aggódás.

- Az én palotámban. Hogy érzed magad? Fel tudsz ülni?

- Uh-huh. Talán - A fekvő alak feltápászkodott. A látása helyrejött, most már tisztán látta maga előtt az angyali szépségű, fiatal démont.

- Örülök, hogy felébredtél - mosolygott az.

- Umh. Aludtam - a kijelentés csaknem kérdésként hangzott. Az ágyon heverő férfi alaposan végigtanulmányozta az előtte térdelő halvány alakot.

- Te ki vagy?

 

- … - mondta Teteiyus, aztán elhúzta a száját. – Nagyon vicces.

- Ennek örülök. De a neved még mindig nem tudom.

- Pedig igazán emlékezetes ügy volt. Talán azt is elfelejtetted, miért aludtál? – Kérdezte az angyal sértődötten.

- Ööö… hát, úgy tűnik, igen – feszengett az ágyon ücsörgő férfi. A tekintetében volt valami… Teteiyus tudta, hogy vendége nem valami jó színész, de ez az alakítás felettébb hitelesnek tűnt. Lehet hogy…

- Én Teteiyus vagyok. A saját nevedre emlékszel?

Semmi jót nem ígértek a lassan kiüresedő sárga szemek. A fehér démon érezte, ahogy a válasz hallatán kifut az arcából a vér.

- Nem – suttogta a feketehajú férfi. – Nem tudom, hogy hívnak.

 

- Zaardei. Zaardei a neved. És ne tedd ezt velem, kérlek! Mondd, hogy csak viccelsz!

Zaardei, a Démonvilág ex-uralkodója megrázta a fejét.

- Bár viccelhetnék, de nem.

Teteiyus szívében a sértődöttség kétségbeesésbe olvadt át. Az angyali démon vett egy nagy levegőt, ily módon próbálva lelket verni magába.

- Na jó, várjunk egy kicsit. Hátha csak átmeneti az amnéziád. Kevés démon alszik száz évig.

- Száz évig aludtam? – Hökkent meg Zaardei. – Hát, biztos lemaradtam egy csomó dologról!

Teteiyus halkan felnevetett és felállt az ágy mellől.

- A humorod szerencsére a régi. Most megyek, készítek neked valami ennivalót. Addig maradj fekve, rendben?

- Száz év henyélés után még pihenjek? Na ne már! Fel akarok kelni!

Teteiyus csípőre tette a kezét és megcsóválta a fejét.

- Te most szórakozol? Szerintem mindenre emlékszel, csak a bolondját járatod velem.

Zaardei behúzta a nyakát.

- Esküszöm, nem hazudok, Te… Teteiyus, ugye? Tényleg nem emlékszem semmire. Komolyan.

Az angyal felsóhajtott.

- Én elhiszem. De kérlek, ne kelj fel. Legalább most az egyszer hallgass rám.

A démon elmosolyodott.

- Lehet ellenállni egy ilyen szépségnek?

Teteiyus legyintett és elindult a konyha felé.

 

- Parancsolj.

- Kösz. Farkaséhes vagyok.

Teteiyus leült egy székre és csendben figyelte, ahogy Zaardei eltűnteti a levest.

A nagy csata után Zaardei kapott még egy esélyt, mert szerelme Teteiyus iránt mindennél erősebbnek bizonyult. Az angyali démon ugyan nem volt szerelmes a nagyúrba, a szó klasszikus értelmében; de amíg Zaardei foglya volt és látta önfeláldozását, hogy a saját életét adta, csak hogy Teteiyus élhessen, a hó-hajú férfi hideg maszkja megrepedt. Az elmúlt száz évben rengeteg időt töltött a férfi mellett – főként, miután Laures, a Démonvilág császára nyomatékosan a tudtára adta, hogy száz évig be se tegye a lábát a palotába. Így Teteiyusnak alkalma nyílt gondolkodni. Újra és újra végigpörgette magában az eseményeket és kezdte megérteni Zaardeit. Minél tovább töprengett, annál jobban elszégyellte magát. Hiszen a vad nagyúr és ő egyformák voltak. Mind a ketten olyasvalamire vágyakoztak, amit nem érhettek el. A halvány démon gyakran üldögélt az alvó Zaardei mellett; elnézte az arcát, egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasát. Hamarosan foglalkozni kezdett vele; mosdatta, fésülgette, és eközben felfedezte a démonúr szépségét. Teteiyus végül ráeszmélt, hogy a palotájában pihenő férfi több mint szimpatikus neki.

- Teteiyus…

- Igen? – Kapta fel a fejét a hó-hajú. Zaardei bátortalanul előretartotta a tányért.

- Kaphatok még?

***

- Rendben – szusszantott Teteiyus, mikor Zaardei vadonatúj mélyvörös köntösében helyet foglalt egy márványpadon.

- Most próbáld meg felidézni, mi történt veled száz évvel ezelőtt.

A feketehajú összeráncolt szemöldökkel töprengett.

- Charon. Laures. Hilda. Rod. Nem ismerősek? – Próbálkozott a halovány démon.

Zaardei lassan ingatta a fejét.

- Arra sem emlékszem, én ki voltam?

- Valaki, aki… fontos volt nekem? – Kérdezte halkan a démonúr.

Teteiyus lerogyott a padra és tenyerébe temette az arcát. Életében először teljesen kétségbe volt esve és nem tudott megoldást.

Zaardei felállt, odasétált a korláthoz, és elnézett a messzeségbe. A látvány ismerős volt neki. Tudta, hogy a fekete tornyok a távolban a császári palotához tartoznak, hogy a palotán túl erdő van, ahol jól lehet vadászni. A démonúr emlékezett dolgokra – vívócselekre, varázslatokra, a vérszín bor ízére… de az emlékezetében fehér foltok világítottak.

- A francba.

*?*

Teteiyus felnézett.

- A francba. A francba, a francba!

A démon a korlátra sújtott az öklével – az megrepedt – aztán térdre hullt és keserves, dühös zokogásban tört ki. Teteiyus odaugrott hozzá, átölelte, csitítgatta.

- Zaardei, Zaardei! Miért sírsz?

- Alig emlékszem valamire – szipogta a nagyúr. – Nem tudom, kit szerettem, kit gyűlöltem… csak a képességeim érintetlenek. Ha nem mondod meg, most a saját nevemet sem tudnám – Zaardei lehajtotta a fejét és két tenyerét a földre tette.

- A hatalmadban vagyok, Teteiyus. Mondd el nekem, ki voltam.

A zöld szemek megteltek könnyel és az angyali démon magához húzta a feketehajú férfit. Az tétován visszaölelt. Pár percig így térdepeltek a földön, aztán Zaardei felpillantott.

- Te fontos voltál nekem, ugye?

Teteiyus elfordította a fejét.

- Erre magadnak kell rájönnöd. Nincs jogom, hogy bármit is mondjak.

***

- Laures-sama.

- Máris letelt a száz év, Teteiyus? – Kedélyeskedett a Démonvilág császára.

- Igen, Laures-sama. De most van egy kis gond.

- Éspedig?

- Zaardei nem emlékszik… nos, semmire. Nem tudja, én ki voltam, te ki voltál, még a saját nevét is elfelejtette.

- Remek! Kevesebb gond van vele!

- Laures-sama! – Szisszent fel az angyal.

- Jól van, jól van – intett a gyönyörű férfi. – Csak vicceltem. Miért nem emlékszik?

- Reméltem, hogy te majd választ adsz e kérdésre – tárta szét a karját Teteiyus. – Végülis a te varázslatod mentett meg minket.

- Azt a mágiát én sem látom át egészében – mondta Laures komolyan. – Furcsállom ezt a mellékhatást, de nem tehetek ellene semmit. A gyógyító varázslatok hozzád állnak közelebb.

Teteiyus sóhajtott.

- Mit parancsolsz, uram, mit mondjak neki?

- Igazat.

- Tessék?

- Amire rákérdez, arra igazat felelj neki. Pontosan úgy meséld el a történteket, ahogy valójában megestek. Ne szépíts rajtuk, de – a császár közelebb hajolt – ne is ronts. Ez a parancsom.

- Igenis, Laures-sama – hajtott fejet az angyali démon.

Mikor Teteiyus elhagyta a termet, Laures hátradőlt a trónusán és jóízűen nevetni kezdett.

- Szégyelld magad!

- Eh, nani, nani? – Pillantott hátra a császár. – Mit mondtál, kedvesem?

Hilda csípőre tette a kezét.

- Nem bánhatsz így Zaardei-jal, még akkor sem, ha valaha ellenségek voltatok. Ez nálad valami mánia, hogy kitörlöd egyesek emlékeit?

- Drága Hildám, kérlek! – A császár felállt és felesége elé lépett. – Ami azzal a balfékkel történt, az kivételesen nem az én művem. Komolyan! És gondolj csak bele – legalább Tetei és Zaardei tiszta lappal kezdhetnek újra mindent.

- Hmm – Hilda eltöprengett. – Lehetséges, hogy igazad van. De én tartok tőle, hogy egyikük esze sem jött meg száz év alatt. Figyeltesd őket, Laures! Nem akarom, hogy újra olyan szerencsétlenség történjen!

- Jól van – sóhajtott a császár. – Figyelni fogok rájuk, megígérem.

~folyt köv~