Írók: Kíra & OKami
Páros: Magneto / Professzor X
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: -
Spoiler: -

Váratlan találkozás

A professzort nem kellett rángatniuk az őröknek, ment ő magától is. A fém tiltógallér vörösre dörzsölte a nyakát, de a járás öröme majdhogynem el tudta feledtetni vele a telepátia hiányát. Majdnem.

Belökték egy közös helyiségbe, ahol a frissen elfogott mutánsok próbáltak magukhoz térni a sokkból. Az őrök úgy gondolták, hogy Charles Xavier professzor elég józan lesz ahhoz, hogy meggyőzze a többieket a lázadás értelmetlenségéről. A professzor persze beleegyezett, de nem tervezte, hogy engedelmeskedik is. Élénk, kék szemei egy ismerős alakot pillantottak meg a sarokban, de nem hitt nekik. Ez nem lehet! Lassan odament, hogy meggyőződjön a valóságról, vagy álomképről.

A kemény, kényelmetlen priccsen egy idősebb, ezüstfehér hajú, izmos férfialak hevert lehunyt szemmel. Egy fiatal, szőke nő kuporgott mellette. Mindkettőjük nyakán ott éktelenkedett a fémgallér, ami leblokkolta az erejüket, közönséges halandóvá változtatva őket.

A nőn rendes, utcai ruha volt, kicsit kopott, de jó állapotban lévő. A férfi viszont egyértelműen rabruhát viselt; szürkés inget, nadrágot, egyszerű cipőt. No persze; a páncélt nyilvánvalóan lehámozták róla. A professzor gyanította, hogy az őröknek elvásott egy-két konzervnyitójuk a művelet során.

Így közelről már kétség sem fért hozzá, hogy a rettegett mutánsvezér, a félelmetes Magneto hevert a durva fekhelyen. Vagy, ahogy néhányan ismerték, Erik Lehnsherr.

A szőke nő felpillantott a közeledő professzorra.

- Ismeri...? - kérdezte halkan, a fekvő alakra mutatva.

- Igen, hölgyem - felelte a professzor, hangjában mosoly bujkált. Régóta ismerte Eriket, és bár voltak pillanatok, amikor a pokolba kívánta a másik férfit, de soha nem bánta meg, hogy megismerte. Ugyanaz volt az álmuk, bár másképpen próbálták azt elérni, Xavier sohasem tudta ezt szívből felróni neki.

Megfogta Erik csuklóját, és gyengéden megszorította.

 - Hogy van? - kérdezte a nőtől. Nem érzett semmit egyikük felől se, és ez mindaddig idegesítette, amíg eszébe nem jutott a tiltógallér.

- Csúnyán átlőtték az oldalát, csaknem ráment a veséje - felelte a nő és szőke hajába túrt. - A vállán volt egy komoly zúzódás, és valószínűleg enyhe agyrázkódást is szenvedett. Minden erőmet kiszívta, hogy rendbe hozzam. - Elmosolyodott és a professzor felé nyújtotta a kezét. - Dr. Karen Spencer, orvos, gyógyító mutáns.

- Köszönjük a fáradozását! Én Charles Xavier vagyok - rázta meg a nő kezét a professzor. Nem tett hozzá többet; a neve közismert volt. - Hogy gyógyított a gallérral a nyakán?

- Azt deaktiválták pár percre - húzta el a száját miss Karen. - Sajnos, még nélküle sincs annyi erőm, hogy fenyegetést jelentsek bárkire. Jobbára ártalmatlan, mondhatni. - Vállat vont. - Ez van. Az úriembernek nemsokára magához kell térnie. Én megyek, lecsillapítom a felborzolt kedélyeket. - Feltápászkodott, még rámosolygott egyszer Xavier-re, aztán odasétált egy halkan zokogó, fiatal lányhoz.

Charles utána nézett, majd lekuporgott a priccs mellé. Kisöpörte az izzadtságtól csatakos tincseket Erik homlokából és várt. Az, hogy elfogták Magnetot, lecsökkentette a kinn lévő mutánsok túlélési esélyét. Ki kellett jutniuk, vagy valahogyan elérni, hogy Genosha abbahagyja ezt az esztelen programját, de egyedül nem sokra ment.

 - Gyerünk Erik, ébredj fel...!

A valószínűtlenül sötét pillák megrebbentek és az ezüstös hajú férfi megmoccant. Halkan felnyögött, és a fél karjával eltakarta a szemét.

- Lassen Sie mich in ruhe... - motyogta, láthatóan kissé bosszúsan.

- Erik - emelte meg kissé a hangját a professzor, bosszúsan, amiért a másik férfi összekeverte őt a rémálmai állandó szereplőivel. De a következő sürgetést németül mondta, mert úgy látszott, a másik azt jobban felismeri, mint az angolt. - Wir haben keine Zeit. Wach auf!

- He...? Magneto arrébb mozdította a karját és fél szemmel felpislogott. A következő pillanatban felpattant, de a mozdulat megtört kissé; Erik az oldalához kapott és felszisszent. Összehúzta magát és a másik kezét a homlokára szorította.

- Máskor figyelmeztess, ha ehhez hasonló baklövést készülök elkövetni... jaj.

- Mintha hallgatnál a szép szóra - felelte a professzor, és végigsimított Erik csuklóján. - Átlőtték az oldaladat. Valószínűleg a válladra, fejedre estél; a doktor enyhe agyrázkódást, zúzódást állapított meg. Túl fogod élni.

- Az oldalamra emlékszem - bólintott Erik és megfogta az inge szélét - enyhe utálat söpört keresztül az arcán, ahogy futólag végigmérte magát, aztán feljebb húzta a szürke ruhadarabot.

A barna bőrön semmi sérülés nem látszott. Magneto végigsimított az oldalán, ahol eltalálták.

- Hmm. Nem rossz. És egyre kevésbé kóválygok. Akárki is vett kezelésbe, érti a dolgát. 

- Dr. Karen Spencer, ott van - mutatott a szőke doktornőre a professzor, aki éppen rámosolygott az arcát törölgető fiatal lányra. - Tehetséges, és van benne tartás. Szívesen megismertetném az Xeimmel, de szerencsére ők nincsenek itt.

- Nekünk sem ártana egy gyógyító, tudod... - Magneto egy alattomos félmosolyt villantott a professzorra. - De áruld el, drága barátom, hogy kerülsz ide?

- Úgy gondoltam, hogy feltartom őket, amíg az iskola kiürül. Csak éppenséggel, nem voltak túl beszédes hangulatban a katonák, így végül itt kötöttem ki. Ismertek, sokan voltak, és a sisakodhoz hasonló fejfedője volt párnak. Hisz tudod, a magamfajta védtelen öregembereket könnyű elkapni - fejezte be némi öniróniával a professzor a helyzetjelentést.

 - Azonban nem tervezem, hogy sokáig maradok.

- Én sem tervezem - biccentett Erik. - Látok pár ismerős arcot, de a Testvériségből senkit. Tudsz valami arról, kik vannak még itt? Vagy ez itt a legújabb zsákmány? - Az erős ujjak a fém nyakpántot dörzsölgették türelmetlenül. - Gyűlölöm ezt a helyet.

- Ne csinálj őrültséget, Erik - mormolta Charles és megfogta Magneto csuklóját, hogy elhúzza a kezét a nyakától. Szinte biztos volt abban, hogy figyelik őket, bár agya nem érzékelt egyetlen tekintetet sem.

- Újak, akiket könnyű elfogni, akik nincsenek tisztában a potenciájukkal. Vagy magányos farkasok, akiket könnyű bekeríteni.

- Jól van, értem - mormolta Erik. - Ezek szerint a tieid is, és az enyémek is kint vannak még. Ha csak egy csepp eszük van, összefognak és kihoznak minket. - A professzorra pillantott, acélkék tekintete ellágyult egy futó pillanatra, és gyorsan megölelte régi barátját-ellenségét.

- Hangozzék bármilyen furcsán is, örülök, hogy láthatlak. Sajnálatos, hogy sem a hely, sem az idő nem a legalkalmasabb a szép emlékek felidézésére.

Charles elmosolyodott, és viszonozta a mozdulatot.

 - Ne tudd meg, mennyire megijedtem, amikor megláttalak. Azt hittem kezdek megőrülni... - mormolta, majd visszább húzódott, kiegyenesedett.

Magneto óvatosan nyújtózott, az oldalát próbálgatva.

- Már nem is fáj. Okvetlenül meg kell köszönjem a hölgynek. - Szétnézett, aztán a rácsokra szegezte a tekintetét. - Hmm. Jó erős fém... nyakam rá, hogy még a falak is szigetelve vannak. Remélem, a Cerebro csak jobb lett, mióta nem volt alkalmam hozzányúlni.

A professzor elsőre nem is tudta, mi ütött belé. Miért mozdult úgy, hogy Magneto és Dr. Spencer között legyen, és miért szorult össze a szíve a Cerebro említésére. Aztán rájött, és visszautasította magát a feltételezést is, hogy féltékeny lenne. Elvégre ő, Charles Xavier tudós és telekinézissel áldott mutáns volt, nem pedig holmi tinédzser fruska....! Arról nem is beszélve, hogy Erik elég kétes érzelmeit minden bizonnyal nem viszonozta. Nem mintha léteztek volna.

 - A Cerebrot bővítettük, erősítettük, de te is tudod, hogy nem én voltam a műszaki zseni kettőnk közül.

- Lényegtelen - legyintett Magneto egy félmosollyal. - Arra céloztam hogy remélhetőleg a bájos Jean képes lesz minket megtalálni és pontosan bemérni. Pillanatnyilag sajnos nem látok módot a szökésre. Valószínűleg az említett agyrázkódás utóhatása. Először fel kell térképezni a terepet. Nem volt még alkalmam Genosha vendégszeretetét élvezni... Legalábbis nem erről az oldalról.

Való igaz, Genosha Magneto műve volt, bár ő menedéknek szánta a szigetet, nem börtönnek. Sejthető volt, hogy amint kikerül innen, jelentős lépéseket fog tenni annak érdekében, hogy eltörölje a rabszolgatábort. A mutánsok sorsa felett érzett felháborodáson kívül a saját emlékei is csak olaj volt a tűzön.

- Némi időbe bele fog telni, így lesz alkalmunk körbe nézni. Úgy sejtem, először Rejtélyt fogják meglátogatni, és ha sikerül elérni, hogy együtt működjenek akkor már csak idő kérdése.

A professzor végigsimított baljával a jobb kezén, hiányolva a fekete bőrkesztyűket, amelyeket szinte mindig hordott. Vékony, hosszú ujjai - zongorista ujjak - törékenynek tűntek a kesztyű védelme nélkül, és sápadtnak, akárcsak teste többi része. A jegygyűrű hiánya is sokkal észrevehetőbb volt így. Végül a professzor kinyújtotta a jobbját, felajánlva azt Eriknek.

 - Gyere, eleget pihentél.

Magneto elfogadta a felkínált kezet; felhúzta magát - a professzor erős volt, könnyen megtartotta a súlyát - és mintegy véletlenül, mintha csak támaszt keresne, átölelte Xavier derekát.

- És most, drága Charles?

- Körbenézünk, vagy nem azt akartad? - kérdezett vissza a professzor. Nem mozdult el, és belsejét melengette a megszólítás, még akkor is, ha tudta, hogy ez csak amolyan szófordulat volt Erik részéről.

 - Mit szeretnél csinálni, barátom?

Magneto valami olyasmit tett, amire még nem nagyon volt példa. Nevetni kezdett, egyik kezét a szájára szorítva és finoman megveregette Xavier derekát.

- Ugorjunk - javasolta aztán, vidáman csillogó szemekkel. - Mivel innen nem nagyon mehetünk sehova, várnunk kell, míg kivisznek minket. A fennmaradó időben esetleg összeismerkedhetünk szerencsétlen sorsú cellatársainkkal. Felteszem, némelyiküket szívesen a szárnyaid alá vennéd, öreg barátom.

A professzor megpróbálta kiolvasni a megtagadott választ automatikusan, majd magában átkozódni kezdett, amikor erőfeszítéseiért cserébe csak a feje fájdult meg. Átkozott tiltógallér!

 - De, persze - felelte kissé csalódottan, és megpróbált elmozdulni, hogy a három lépés távolság ismét meglegyen közöttük.

Erik nem kommentálta a dolgot, hanem egyenesen odalépett Karenhez és lovagiasan meghajolt előtte. Beszéltek néhány mondatot, aztán Magneto továbbment. Le-lehajolt az üldögélő mutánsokhoz. Egy tizennyolc éves forma suhancnak egy pofont is kiosztott.

Charles rosszallóan rázta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Magában egyetértett a nevelés fontosságával; semmiféle helyzet nem engedte meg az afféle beszédet, amit a fiatalember használt. Mire körbe jártak, a professzor első elmélete helyesnek tűnt. Rengeteg fiatal volt, és mások is, akik alig-alig használták a képességeiket, hanem inkább igyekeztek megfeledkezni róluk. Senki nem akart maradni, de az értelmetlen lázadásról sikerült mindenkit lebeszélniük, így vagy úgy. Végül a professzor megunta a dolgot, és leült egy üres priccsre, megvárva, amíg Erik befejezte a beszédet egy ikerpárral.

Magneto visszasétált és leült Xavier mellé.

- Nem rossz. Jonah és Jennet a francia ikrekre emlékeztetnek. Diana kicsit olyan, mint Káprázat, de neki nincs szüksége hangokra a fényhez. Bartholomew a sarokban - rámutatott egy magányosan álldogáló, kicsit idősebbnek látszó, morc férfira, - nem is bánja a gallért. Halálos az érintése. Vele foglalkozni kell majd. - Szusszantott egyet. - Kár, hogy a gallérok önállóan működnek. Mennyivel egyszerűbb lenne egy központi irányítóberendezést lekapcsolni...! Egyáltalán, hogy záródnak ezek...? Kóddal? Kulccsal? Mutasd. - Közelebb hajolt a professzorhoz, hogy szemügyre vegye a nyakörvet.

Charles félre hajtotta a fejét, hogy a másik jobban odaférjen.

 - Az őröknél van valami... Szerintem vonalkód, vagy chip-kártya; nem láttam rendesen, ami aktiválja őket. Bartholomew-nak az iskolában a helye; te is tudod. Remélem sikerül megtanítanom arra, hogy hogyan fogja vissza az erejét.

Erik ujjhegyei finoman végigsimítottak a vörös fénypontocskák során. A másik keze átkúszott a professzor vállai felett, és az állára simult, talán, hogy megtartsa barátja fejét...

- Igazad van. A vonalkód-leolvasó elvén működik. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy minden gallér ugyanazzal a kártyával nyílik. Vagy maximum van két-háromféle kód, nem több. Ha egy csokorra valót megszerzünk, nyert ügyünk van.

- És hogyan szerezed meg őket? Felfegyverzett, félelemtől remegő őrökkel vagyunk körbevéve, akiknek reszket az ujja a ravaszon...! - Charles elhúzta a fejét a gyengéd érintéstől, és nekidőlt a falnak. Nem volt jó kedve, és Erik mozdulatai túl... intimre sikeredtek. Ami nem lett volna olyan nagy baj, ha nem sokadmagukkal lettek volna egy terembe zárva, és Charles nem lett volna majdnem bizonyos abban, hogy Magneto nem is gondolt bele a mozdulatai lehetséges jelentésébe.

- Terv még nincs, de bízom benne, hogy adódik majd lehetőség - mondta a másik mutáns.

Ekkor egy csapat őr állt meg a rács előtt. Kinyitották az ajtót, és benyomultak, fegyvereiket a rabokra szegezve.

- Kettesével sorakozó! - vakkantotta egyikük, nyilván a rangidős. - Mentek a külön cellákba. Mozgás!

A rabok kelletlenül feltápászkodtak. Az ikrek megfogták egymás kezét. Karen meglepő módon először Bartholomew mellé lépett, de elzavarták onnan; akkor átpártolt a szepegő Dianához.

Magneto felállt és felhúzta a professzort is. Aztán odalépett a peckesen álló őrparancsnokhoz.

- Von Stiech?

A férfi pislogott. - Igen...

Csak egy gúnyos vigyort kapott válaszul.

A professzor összevonta a szemöldökét, és rámeredt Erikre. Egyértelműen magyarázatot követelt, de nem akarta a többieket is belevonni a dologba.

Az őrök szétlökdösték őket, két-két embert egy-egy cellába. A professzor összefont ujjaira támasztotta az állát, és áthatóan nézett Magnetóra.

- Ismertem az apját - mosolygott vissza az ezüsthajú szárazon, humortalanul. - Kicsi a világ, tudod. A saját érdekében remélem, hogy nem lesz szolgálatban, mikor ez az átkozott gallér lekerül rólam.

- Az apák bűneiért a fiúk felelnek?

- Köszönöm, nem. Higanyszál szerint már így is túl sok van a rovásomon, az kéne még csak, hogy az én ostobaságom miatt is ő szenvedjen. - Magneto vállat volt. - De hát ismersz, rövid a türelmem és könnyen eljár a kezem.

- Akkor javasolnám, hogy ne az apja miatt jegyezd meg Mr. Stiech-et - jegyezte meg a professzor. - Nem mindenki olyan szerencsés, hogy kiléphessen az apja árnyékából - tette hozzá, de aztán vissza fogta magát, és nem említette meg Magneto fiát.

Magneto dünnyögött valamit, aztán nyújtózott egyet és leült Xavier mellé. Elegánsan hátradőlt, két kezét a feje mögé téve.

- Hogy megy sorod mostanában, drága Charles?

A professzor nem változtatott a testtartásán, csak odább fordította a fejét, hogy ránézhessen öreg barátjára, aki még mindig jól tartotta magát.

 - Az effajta őrületeket leszámítva, elég nyugodtan. Hisz tudod. Ott az iskola, tanítok, igyekszem diplomáciával meggyőzni az éppen illetékeseket, hogy a szabadságjogokba a mutáció is beletartozik. Amikor meg nem, akkor olvasok, sakkozok, efféle. Elég jól ismered a szokásaimat.

- Igaz. - Magneto mosolya halvány volt, ám derűs. - Hiszen éltünk együtt egy ideig. Megvan még az a szép régi sakk-készlet, ugye? Gyönyörű darab volt.

- És te? Mivel töltöd a napjaidat? - A professzor nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre, így inkább feltette a sajátját.

- Pillanatnyilag az M aszteroidán felállított bázist bővítjük - felelte Erik tárgyilagosan. - Ha éppen nem ott vagyok, akkor toborzókörúton. A Testvériség tagjai egészen beleszoktak már a csapatmunkába, egyre eredményesebbek. Habár, azt hiszem, ideje lesz kivennem a szabadságomat, és megpihenni valami trópusi szigeten, a családdal, barátokkal... - oldalra pillantott; az acélkék szemekben kihívás villant. - Volna kedved napozni egy kicsit? Sápadtnak tűnsz.

- Sok mindentől függ, barátom - mondta a professzor. Viszonozta a másik tekintetét egy ideig, majd megunta; makacsok voltak mind a ketten. - Meglehet, kellenék, hogy visszafogjalak, mielőtt valami őrültséget csinálsz.

- A szavak ereje nem elég, Charles, amikor a túlélésről, a fennmaradásról van szó. A tettek hangosabban beszélnek, valamint eredményesebbek is. Ha nem küzdünk, elveszünk.

- Az erőszak pedig csakis a végső megoldásként jöhet szóba, vagy inkább süllyedjünk vissza a majmok szintjére, és döngessük a mellünket? - A professzor megdörgölte a halántékát, amely a folyamatos, felesleges, erőltetéstől megfájdult kissé.

 - Erik, azt hiszem ezen a témán ítéletnapig tudnánk vitázni. Te is tudod, hogy az ember értelmes faj, ha nem az lenne, nem lenne technikai haladás, sem semmi más.

- Felesleges háborúk sem! -vágott vissza az ezüsthajú sértetten. - De igazad van, mint _mindig_, drága Charles; ne fussuk ugyanazokat a köröket. Nincs hozzá kedvem!

Magneto összefonta a karjait és félrenézett. A lelke mélyén nagyon utálta magára haragítani valamikori legjobb barátját, ám azt is tudta, hogy a professzor éppolyan makacs és hajlíthatatlan, ha dédelgetett ideáiról van szó, mint ő maga.

A professzor összevonta a szemöldökét, de végül mégsem szólt; voltak még érvei, de ez a vita elcsépelt volt. Izrael óta mindig ugyanitt kötöttek ki. Ehelyett inkább leengedte a kezét, és egy mosollyal felkínálta az olajfaágat.

 - Erik, meg tudnád masszírozni a vállamat? Azt hiszem, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ráncigáljanak bármerre is.

- Ahhoz sem vagy hozzászokva, hogy járj... - mormolta Magneto, de erős ujjai máris dolgozni kezdtek a merev izmokon. - Sajnos a mágneses erőim nélkül ez nem lesz tökéletes, de azért remélem, megfelel. - A barna kezek gyengéden, de határozottan gyúrták Xavier szinte meglepően izmos vállait.

- Remekül tartod magad, öreg barátom.

- Köszönöm - felelte a professzor és lehunyta a szemeit. Kissé hátradőlt, majd percekkel később felnyúlt a baljával, hogy megfogja Magneto kezét. Megszorította, és nem engedte el, inkább rábillentette a fejét.

Erik közelebb mozdult és szabad keze lejjebb csúszott, keresztül Xavier mellkasán, hogy szoros ölelésbe vonja a telepatát. Az ezüsthajú mutáns még közelebb hajolt, forró lehelete a professzor nyakát csiklandozta; a nemes metszésű orr hegye Xavier füléhez dörzsölődött.

- Drága Charles... - a suttogásban furcsa feszültség vibrált.

- Igen, barátom - felelte a professzor a kimondatlan kérdésre. Félre fordította a fejét, hogy Erik profilját nézze, és elmosolyodott. Ujjai megszorultak a foglyul ejtett kézen, megerősítve a kettejük között lévő kapcsolatot. Charles sohasem hiányolta ennyire a telepátiáját, mert tudni akart minden egyes apró gondolatfoszlányról, ami Magneto fejében megfordult.

Ha igen, akkor igen. Magneto lélekben vállat vont és az ajkait a professzoréra szorította. Régóta szerette volna már ezt megtenni. A régi idők nem fakultak meg az emlékezetében soha, tisztán fel tudta idézni a régi tüzet, a régi aromát és vágyott újra ízlelni azt.

A professzor viszonozta a lassú csókot. Itt is, mint az élet más területein, egyenrangúak voltak, majd végül elhúzta a fejét. Éles, kék szemét felnyitotta, és rámeredt Magnetora, mintha most látta volna először.

 - Vén bolondok vagyunk mi ketten - jegyezte meg mosolyogva.

- Vén az országút...! - mordult fel Erik önérzetesen. - Vénemberek nem ébrednek verítéktől csatakosan az éjszaka közepén... khm, <i>buja</i> álmokból.

- Ó... - A professzor elhúzódott egy kissé, de úgy mozdult, hogy szembe nézhessen Magnetoval teljesen. Ô maga nem szokott álmodni; nappal az elméjét mindig kifárasztotta annyira, hogy amikor aludt, az agya egyszerűen kikapcsoljon, persze egyfajta biztonsági érzékelésen túl. Ez persze nem jelentette azt, hogy amikor az Intézetnek még a levegőjében is a szerelem szaga terjengett, a saját elméje ne kalandozott volna el...

 - Azt hiszem ezt a beszélgetést nem itt kellene folytatnunk, Erik.

Magneto sóhajtott, és az ajkaival végigsimított Xavier nyakán.

- Nos, valóban. Attól tartok, várnom kell, míg kijutunk innen, drága Charles.

- Igen. És talán... - a professzor elhallgatott, majd megrázta a fejét. Erik hajthatatlan volt, amikor a nézeteiről volt szó, akárcsak Xavier. Persze egy ideiglenes fegyverszünetet ez nem zárt ki, de mégis felesleges lett volna megemlíteni már most. Túl könnyen félreérthető lett volna a javaslat.

- Nem, semmi. Amint kijutottunk, emlékeztess, hogy ezt a beszélgetést félbehagytuk.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és Von Stiech őrparancsnok lépett be.

- Uraim... Már várnak önökre.

Magneto felmordult, mire Stiech vigyorogni kezdett, és az alakja egy formás, kék bőrű női testbe olvadt át.

- Mint azt említettem: már várnak önökre, uraim.

- Miss D... Rejtély - bólintott Charles, és fel állt a priccsről. - Az Xek is itt vannak?

- A fele kint, a másik fele éppen a többi rabot szabadítja ki, álruhában, vagy ügyes trükkökkel. - Az alakváltó nő elismerő pillantást villantott a professzorra. - Meg kel hagyni, nem egy elveszett társaság. De most tűnés, mielőtt valakinek feltűnik a hirtelen őrségváltás.

Rejtély közelebb lépett és először Magneto gallérját hatástalanította a valamelyik őrtől elemelt kártyával. Utána megállt egy pillanatra.

- Őt is - intett Erik. - Nem érünk rá, Raven.

A nő megrándította a vállát és kiszabadította Xavier-t is. 

A professzor a halántékához kapott, ahogyan mindeddig leárnyékolt mentális képességei felszabadultak. Az ezernyi gondolat, ami hirtelen megjelent és összekeveredett az agyában megzavarta egy időre. Összeszorította a fogait, és kizárt mindent, és mindenkit; ismét kordába szorítva a telepátiáját. Mikor kinyitotta a szemét, a földön térdelt, és a lábai nem mozdultak, bárhogyan is próbált parancsolni nekik.

  - Erik...!

Magneto szélesen vigyorgott, és a következő pillanatban a cella megremegett; a fém rácsok egymás után pattantak el, apró szilánkok kezdtek kavarogni a levegőben. Erik letépte magáról a rabruhát, lerúgta a cipőt és a következő pillanatban délceg testére higanyként kúszott fel az összegyűjtött fém, erős páncélt formázva. Hasonlított a régire, de szürke volt és nem tartozott hozzá sisak.

Rejtély szolidan somolygott. Magneto Xavierhez lépett és gyengéden a karjaiba vette. Majd, pár centivel a föld felett lebegve megindult a folyosón.

Ahogy elhaladtak a rabok és a bámuló Xek mellett, a mutáns vezér megállt egy pillanatra. - Mindenki mögém. A pajzsom megvéd majd minket.

- Xek, Magneto mögé! Nem kockáztatunk - ismételte meg az utasítást a professzor is, amikor senki sem mozdult. A frissen kiszabadított rabokat, köztük Dr. Spencert is maguk közé terelve végül az X-men engedelmeskedett az utasításnak, bár nem bírták megállni a gyanús pillantásokat.

A kivonulásuk viszonylag zökkenőmentesen történt, és Xavier hagyta, hogy Magneto intézze el a dolgokat. Inkább a tanítványait csitította mentálisan, felhívva a figyelmüket a törődést igénylő mutánsokra.

Fél óra sem telt bele és a csapat már biztos távolságban volt a szigettől. A fiatal mutánsokat lenyűgözte Magneto bemutatója, különösen az ikreket.

Végül, mikor sikeresen földet értek és az X-Jet is landolt nem messze a társaságtól, Magneto óvatosan Jean és Scott gondjaira bízta a professzort. Aztán meghajolt, és az egybegyűltekre nézett. Vállát verdeső ezüstös tincseit könnyű szellő borzolta.

- Köszönettel tartozom az Xeknek a gyors és professzionális módon kivitelezett mentőakcióért. Igazán szép teljesítmény, de nem is vártam kevesebbet. Az ifjakat, felteszem, most Professzor Xavier és tanítványai hazajuttatják. Noha tudom, hogy mindannyian szeretnénk elfelejteni ezt az incidenst, azért remélem, hogy tanultunk is belőle. Most távozunk. Az ég áldja mindannyiukat.

A Testvériség tagjai Magneto köré gyűltek, s a láthatatlan erőtér szárnyán lassan felemelkedtek. Erik még utoljára Xavier-re villantotta acélkék tekintetét.

"Nem fogom elfelejteni, hol hagytuk abba a beszélgetést, drága Charles."

"Én sem. Ég veled, Erik!" felelte gondolatban a professzor, egy rövidke pillanatra átlépve Erik természetesen is erős mentális pajzsait, hogy elbúcsúzhasson.

~Vége~