OKami: Külön-órák
 

Velőtrázó ordítás reszkette meg a vár ódon falait. A falu rémülten lapult az éjszaka mélyén; még mindig nem tudott hozzászokni a sötét grófhoz, aki jött, látott és győzött, a környék rettegett urává vált.

A nagyteremben Steinhart felnézett a tányérjából.

- Mi a fészkes fenét művel az a sápkóros gazdád már megint? – tette szóvá, a vele szemben ülő, szőke ifjúnak címezve a kérdést. – Egyszer még a nyakunkra szabadít valami démont.

- Ne aggódj, Steinhart mester – mosolygott Bayard. – Mersant óvatosabb és hatalmasabb annál, semmint megkockáztasson egy olyan rituálét, ami fölött elveszítheti az irányítást.

- Egyszer megtette már – kortyolt a tüzes rajnai borba a kapitány, egy három évvel ezelőtti esetre célozva.

- Az más volt. Most nem irányíthatja senki – vetette ellen a dalnok. – Azóta ő is erősebb lett.

- Így, vagy úgy – hajította az ősz férfi a csontot a teremben őgyelgő vadászebnek – Ha holnap nem tolja ide azt a halovány ábrázolatát, bizisten köszönés nélkül állok tovább. Úgyis csak pihenni álltam meg nálatok hazafelé menet.

- Nem ígérhetek semmit – vont vállat Bayard.

Több szó nem esett – Steinhart amúgy sem volt a szavak embere, a szőke ifjú pedig saját aggodalmai közé merült.

Mersant valóban egy démonnal küzdött odalent a dohszagú pincében, és noha a francia valóban óvatos volt, attól még kiüthet balul a dolog…

Bayard aggódott mesteréért.

 

Másnap reggel – egy kiadós étkezés után – Steinhart valóban köszönés nélkül távozott. Mersant nem került elő, és egyetlen hang sem hallatszott a pincéből.

Bayard a legszívesebben azonnal lement volna mesteréért, de ne mert – noha Mersant nyilvánvalóan kedvelte első tanítványát, voltak dolgok, amiket neki sem nézett el A francia egy szertartás megzavarásánál kevesebbért is ölt már embert.

A kapitány vállon veregette a dalnokot, mielőtt nyeregbe szállt volna.

- Azért vigyázz rá – mormolta Steinhart. – Ördögfattya, az igaz, de… hiányozna.

- Mindent megteszek, Steinhart mester – ígérte Bayard őszintén.

Addig állt az udvaron, míg a lovas alakja el nem tűnt a távolban. Aztán lassú léptekkel visszasétált, hogy a napot a könyvtárban töltse. A pincelejárat vasalt ajtajára pillantva még megjegyezte magában:

- Egy nap, de Foix. Utána rád török.

 

Másnap Bayard levezette feszültségét – a pincelejárat zárján. Zihálva hajította félre a baltát feltépte a hasadozott faajtót, és bátran belépett a terembe.

- Mester!

A francia halvány teste mozdulatlanul hevert a kőpadlón. A dalnok letérdelt mellé, és szépen lassan a füle tövéig vörösödött.

Mersant nyugodtan lélegzett, inkább aludni látszott – valószínűleg a kimerültség tette. Karcsú testén csupán néhány elszenesedett rongyfoszlány lógott – ennyi maradt a ruhájából. A terem falai mindenütt feketék, kormosak voltak, itt-ott mintha meg is olvadt volna a kő… A túloldalon ott hevert a fóliáns, amire a démon vigyázott. Nyitva volt, és bár a lapok széle egy kicsit megpörkölődött, sértetlennek látszott. És ami a fő – veszélytelennek.

A sötét hajú varázsló testén nem látszott sérülés; szerencsére, mert a halvány bőr alatt húzódó erekben híg vér csordogált, ami nem akart megalvadni. Mersant világéletében könnyen megbetegedett, és Bayard összerezzent, amikor eszébe jutott, hogy mestere valószínűleg másfél napja hever itt a hideg kövön…

Hideg?

A dalnok megkönnyebbülten vigyorodott el, amikor tenyerét a földre helyezte. Jócskán kihűlt már de még mindig langyos volt, és ez remélhetőleg megóvta a francia törékeny egészségét.

Bajyard újra minden figyelmét Mersant felé fordította, és újra elpirult. Ő maga értette ezt a legkevésbé.

A szőke dalnok fiatal éveitől kezdve jóképű ifjúnak számított; a lányok szíve gyorsabban kezdett dobogni, ha  ránéztek. Volt is már a háta mögött egy hosszabb románc – habár tragikus végkifejlettel – és számtalan kaland, szajhák és tisztes leányok nagyvárosokból és kicsiny falvakból egyaránt. Ám eleddig soha, egyetlen férfira sem tekintett úgy, mint a vágy tárgyára. Meg tudta ítélni, hogy valaki jóképű-e, vagy sem de eleddig soha nem akadt meg a szeme egy férfi testén.

Mersant, a sötét mester azonban kivétel volt. Talán az tette, ahogy összeismerkedtek. A francia voltaképpen elcsábította Bayard-t; olyan kalandra hívta, amely tele volt veszéllyel és szenvedéllyel. A szőke dalnok már akkor lenyűgözőnek találta a hitehagyott grófot, és ez az érzés később csak egyre erősebb lett. Mersant talán nem volt az asszonyok bálványa, de kétségkívül rendelkezett egyfajta sötét vonzerővel. A hollószín haj és a hófehér bőr kontrasztja, a jegyes kék szemek izzása félelmetes volt, de megkapó is egyben.

Talán a mozgása volt a legszebb. A francia mesterien bánt a karddal, mozdulatai nélkülöztek minden szögletességet. Táncolni, repülni látszott, ahogy képzelt ellenfeleit öldöste halomra a gyakorlóterem félhomályában. Párszor Bayard is pengét váltott vele, és bár rendszerint vesztett, Mersant mindig megjegyezte, hogy már most sem rossz, és lesz még jobb is.

A dalnok végül kénytelen volt észrevenni, hogy a ruganyos mozgás, a csillogó éjszín fürtök, a jeges kék szemek villanásai egyre gyakrabban rabolják el a figyelmét. Hogy elismerésre éhes gyermekként lesi mestere dicsérő szavait. Hogy ha Mersant egyik ritka, derűs mosolya neki szól, gyorsabban kezd dobogni a szíve.

Nos, igen. Most pedig itt hever előtte csodálatának tárgya, gyakorlatilag meztelenül, békés álomba merülve.

Bayard nagyot nyelt, ahogy pillantása végigsiklott a francia karcsú testén. A márványsima, fehér bőrön nem látszott egyetlen apró hiba sem eltekintve a használhatatlanná sorvadt bal kartól. A dalnok óvatosan végigsimított a gróf mellkasán, buzgón imádkozva, hogy ne ébredjen fel hiszen…

Valóban. Vajon a sötét mester képes megkívánni egy férfit? Bayard biztosra vette, hogy fiatalkorában neki is voltak kalandjai, mint minden diáknak; hiszen a kocsmázás, meg a szajhák boldogítása szinte kötelező egyetemi gyakorlat. De mióta a dalnok a domíniumba érkezett nem tudott arról, hogy mestere társaságban töltötte volna az éjszakát. Persze ez semmit sem jelent – nehéz volt Mersant- t a szenvedély tüzében égve elképzelni.

Bár Bayard-nak élénk fantáziája volt.

A dalnok összerázkódott, ahogy elméje a képzelet mezejéről visszatért a valóságba. Gyengéden a karjaiba vette mestere vékony testét, s gyors léptekkel megindult kifelé. Felvitte Mersant-t a toronyba, a gróf saját szobájába, amely rendszerint kulcsra zárva állt, és senki nem léphetett be külön engedély nélkül.

A legfinomabb vászonból varrott, hófehér párnával-paplannal bevetett ágyon puha prémtakaró sötétlett. Bayard félrehúzta, s lefektette mesterét. A dalnok egy pillanatra elcsodálkozott az alvóhelyen; harcoshoz méltóan kemény derékalj volt, mégis elég puha ahhoz, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. A baldachin súlyos, finom bársonyból készült – a hitehagyott gróf kétségkívül kedvelte a pompát.

Bayard gondosan betakarta a franciát, aztán sietős léptekkel kifelé indult. Mielőtt még valami ostobaságra ragadtatná magát…

- Bayard…?

A szőke ifjú ereiben megfagyott a vér.

- I… igen mester?

Mersant álmosan pislogott ki az ágynemű közül.

-   Milyen nap van ma Bayard?

-   Szerda, mester.

-   Hm – a sötét gróf egy pillanatra elgondolkodott, majd ismét tanítványára nézett.

-   Ha még nem tetted volna meg, vidd a kódexet a könyvtárba. Aztán takaríttasd ki a termet – Mersant ritkán használta a „kérlek” szót. Ha udvarias akart lenni, a hangsúlyával manipulált – mint most is.

-   Ha nem ég a ház, és valaki mégis fel mer ébreszteni, ölni fogok. Holnap reggel pedig forró fürdő várjon.

-   Úgy lesz, mester.

-   Majd még beszélünk, Bayard.

A dalnok összerezzent. Mersant viszont az oldalára fordult, és csendben visszaaludt.

A szőke lábujjhegyen távozott.

 

Másnap reggel Mersant-t halk kopogás ébresztette.

- Igen?

Bayard dugta be a fejét az ajtón.

- A fürdő készen áll, mester.

- Remek! – A sötét hajú férfi nyújtózott, aztán kimászott az ágyból. Bayard elvörösödött.

- Te hoztál föl, ugye? - Kérdezte a gróf társalgási stílusban.

- Igen, mester.

- Köszönöm. De legalább egy inget igazán rám adhattál volna.

- Eehh… - Bayard erőteljes pipacsvörös színt öltött. – Bocsánat…

- Nem baj. Segíts fürödni. Ma nem akarom a cselédséget riogatni.

A dalnok feltűnésmentesen vett néhány nagy levegőt, és követte Mersant-t.

 

Pár perccel később a sötét gróf elégedett sóhajjal merült a gőzölgő forró vízzel teli dézsába. Spanyolhonban, a mórok között eltöltött évei, és saját esendősége megtanították arra, milyen fontos a tisztaság. A francia kínosan ügyelt rá, hogy legalább minden második nap megfürödhessen, és ezt tanítványaitól is elvárta.

Bayard a törülközővel szöszmötölt, azon töprengve, mi jöhet még. Amikor Mersant megszólalt, kis híján ugrott egyet.

- Tehát te hoztál föl.

- Igen mester – bólintott a dalnok. – Bátorkodtam lemerészkedni, és megtaláltalak a teremben.

- Szerencséd volt, hogy már végeztem.

- Reménykedtem benne, hogy a csend ezt jelzi.

- És hogy jutottál be? – érdeklődött a gróf. – Belülről volt lelakatolva az ajtó.

- Hát… nos, fogtam egy baltát, és… kinyitottam.

A francia elnyomott egy mosolyt.

- Ha szabad kérdeznem – folytatta lassan, - miért jöttél le értem a haragomat kockáztatva?

- Aggódtam érted, mester – Bayard küzdött, hogy tisztán csengjen a hangja. – Féltem, hogy valami bajod esett.

- Szeretsz engem, Bayard – a rövid mondat inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.

A dalnok keze ökölbe szorult. Tudja. A fenébe is, tudja. Hát most mi legyen? Valljon be mindent, vagy tagadjon? A francia közönyös stílusa fájt Bayard-nak. Megpördült hát, és szikrázó szemmel nézett mesterére.

- Igen. Szeretlek. Beléd habarodtam, mint egy kamaszlány. Rólad álmodom, dalokat írok hozzád… Ezt akartad hallani, mester? Tudom, hogy bűn így érezni, biztosan undorítalak, de nem érdekel. Szeretlek és kívánlak. Nyugodtan ölj meg érte.

Mersant kényelmesen hátradőlt, lehunyta a szemét, és nem szólt semmit. Bayard legszívesebben vízbe fojtotta volna.

- Mondj már valamit, a fenébe is!

- Türelem, dalnok – emelte fel fél kezét a gróf rosszallón. – Gondolkodom.

- És ha szabad érdeklődnöm, méltóságos jó uram, min??

- Azon töprengek, – a sötét varázsló jeges szemei kinyíltak és komolyan villantak – milyen különös, hogy valaki így érez irántam.

A dalnok szája tátva maradt. Mersant vizet merített a kezébe, aztán figyelte, ahogy kicsorog az ujjai közül.

- Senki pillantása nem időz rajtam sokáig. Túl sötét, túl félelmetes vagyok. Menekül előlem a fény, vissza azokhoz, akik… egyszerűek, nyíltabbak, akik maguk is fényt hordoznak. Mint a vízcseppek a kezemben. Valaha talán még vágytam rá, hogy legyen társam, de már nem is tudom biztosan – nagyon régen volt az az idő Elfelejtkeztem az érzelmekről. Száműztem őket magamból, hogy hideg logikával, hiba nélkül vihessem véghez a terveim, mert a legkisebb botlás is az életembe kerülhetett volna.

Bayard azon kapta magát, hogy a törülköző vásznát tépdesi. Mersant végigsimított hollófekete fürtjein, és folytatta.

Amikor észrevettem, hogyan nézel rám, gondolkodni kezdtem. Megpróbáltam visszaemlékezni, megkeresni a szívem mélyén, milyen érzés szeretni valakit, és végül… megtaláltam – a francia Bayard felé nyújtotta a kezét. A dalnok tétován közelebb lépett, és arcát mestere tenyerébe hajtotta.

- Mit érzel, dalnok?

- Sötétséget – suttogta Bayard. – Vagy inkább sötét fényt.

Mersant halványan elmosolyodott, finoman a szőke fürtökbe markolt, és magához húzta a breton ifjút, hogy megcsókolhassa.

Hosszú csók volt, sokáig ízlelgették egymást. Végül a hitehagyott elengedte a dalnokot.

- Nem szerelmet érzel irántam – nézett Bayard a jegeskék szemekbe. – Érzem a csókodon. Nincs benne égő szenvedély, inkább kíváncsiság. Több, mint barátság, de nem szerelem. De tudom, hogy tőled ez a legtöbb, amit kaphatok. Köszönöm, Mersant.

A gróf bólintott.

- Ma este… gyere a szobámba. Most pedig segíts fürödni.

Bayard engedelmeskedett. A francia ugyan elég ügyes volt, jól boldogult fél karral is az életben, de most talán hagyta magát „kényeztetni”. A szőke élvezettel simított végig a fehér vállakon, jobb karon, és még nagyobb élvezettel szárítgatta fel mestere bőréről a vízcseppeket.

Váltottak még pár csókot, míg Mersant felöltözött, aztán mester és tanítványa elindultak, hogy aznap esedékes teendőiket elvégezzék.

 

Ahogy a Nap lassan a láthatár alá hanyatlott, Bayard-on remegés lett úrrá. Tudta, mi vár majd rá, mikor belép mestere ajtaján, sóvárgott is utána, de mégis…

Az első lánytól nem félt ennyire.

Vajon Mersant ugyanolyan tapasztalatlan, ugyanúgy szorong? Vagy most is mester lesz? A szőke feje zsibongani kezdett, és az idegesítő remegést csak egy pohár jóféle bor tudta tovaűzni

A sötét ajtó előtt állva a dalnok a nadrágjába törölte izzadó tenyerét, vett egy nagy levegőt, és bekopogott.

- Jöjj be.

Bayard belépett, és tágra nyílt a szeme. Mersant az ablakban állt, a kezében ékköves kupa. Fekete, oldalt fűzött bőrnadrág simult a combjaira, de mezítláb volt, és nyitott, mélykék ingét lágy esti szellő lebbentette. Maga volt a sötét szépség és a büszke méltóság szobra.

A francia behajtotta az ólomüveges ablakszárnyakat, az ágyhoz sétált, és leült. Közelebb intette a dalnokot, aki kiszáradt torokkal telepedett le.

- Egy italt? – ajánlotta fel Mersant a kupát.

- Csak egy kortyot – sóhajtotta Bayard. – Már ittam.

A gróf elmosolyodott.

- Nem tőlem félsz, ugye?

A szőke megrázta a fejét.

- Te vagy az első férfi, aki iránt ilyesmit érzek.

- Elárulod, mivel sikerült kivívnom a csodálatod?

- Hmm… vívással, például. A mozgásoddal. A szépségeddel. A veszedelmes – kegyetlen mosolyoddal… és a szívből jövőkkel. Az erő, az elegancia, a méltóság, ami benned van, szintén megfogott.

- Tehát csak a testemet szereted? – vonta fel a szemöldökét a francia.

Bayard elvigyorodott.

- Mi mást szeressek rajtad? Őrült vagy, gyilkos, és a Sátán szolgája. Egy átkozott hitehagyott vagy, Le Sinistre.

- Hízelegsz, Gris Bleu – Mersant közelebb hajolt, és az ajkát a dalnokéhoz érintette. A szőke keze a gróf bal vállára rebbent, ujjai finoman végigsiklottak a karon…

- Hm?

Bayard csodálkozva pillantott le, és csak most vette észre, hogy mestere béna, csonttá sorvadt bal kezét puha gyolcs borítja.

A francia megfelelt a ki nem mondott kérdésre.

- Általában kesztyűt húzok rá, hisz tudod… de ma nem éreztem, hm, mondjuk elég… elegánsnak azt a megoldást.

Bayard elpirult. Hogy zavarát rejtse, tenyerébe vette a bekötözött kezet.

- Érzel még vele?

- Nem. Könyöktől lefelé tönkrement benne minden; erek, izmok, idegek.

- De azért a vállad még érzed, ugye? – a dalnok keze az ing puha szövete alá lopakodott, és megpihent a gróf vállán. Mersant mosolygott.

A szőke beharapta az ajkát, és felnézett.

- Mersant, te már… úgy értem… - sóhaj – háltál már férfival?

A hitehagyott elmélázni látszott egy pillanatra.

- Igen, voltaképpen igen –felelte. – Még Cordóbában történt. Volt egy évfolyamtársam az egyetemen, akivel jó barátságba kerültem: Jacques Montse-Saint-nak hívták. Göndör, aranyszőke haja volt, és aranybarna szemei; a lányok megfordultak utána az utcán. Ő azonban rájuk sem nézett. Egy görög fiú volt a szeretője. Ám Jacques elvesztette őt; a fiú megbetegedett, és meghalt. Én vigasztaltam őt. Két hétbe telt, mire rá tudtam venni, hogy mozduljon ki a négy fal közül; elvittem kocsmázni. Mind a ketten többet ittunk kicsit a kelleténél, és amikor hazatámolyogtunk… - Mersant elhallgatott egy fél percre. Bayard izgatottan várta a folytatást.

- Nem úgy tett velem, mint ahogy általában két férfi szerelmeskedik. Csak a kezét használta, és nagyon gyengéd, óvatos volt – a bor nem homályosította el annyira az elméjét, hogy ne emlékezett volna, milyen törékeny vagyok – a gróf sóhajtott. – Nagyjából emlékszem… szép volt. Hold ragyogott ránk, a kertből beszivárgott a rózsák illata, a szenvedély elborított mindkettőnket.

- És aztán? - Bayard alig bírt kíváncsiságával.

- Reggel együtt ébredtünk. Ő bocsánatot kért tőlem, én pedig megnyugtattam, hogy nem számít. Ő mesélt nekem később arról, mit tehet egymással két férfi. Egy évig voltunk még barátok, aztán nekem el kellett jönnöm Cordóbából. Mikor pedig visszatértem, és őt kerestem, már nem leltem rá – megölték holmi szajhákkal kereskedő latrok; gyanítom, féltékenység lehetett az ok.

- Sajnálom – mondta a dalnok halkan, együttérzéssel.

- Bosszút álltam érte – jegyezte meg Mersant, inkább csak magának.

A szőke meggondolta magát, mégiscsak kiürítette a kupát, aztán a francia füléhez hajolt.

- Tehát ismét a mesterem leszel.

Bayard ajka megérintette a hitehagyottét, nyelve a gróf szájába lopakodott. Mersant válaszolt a csókra, s ép karjával átölelte tanítványa vállát.

Egyikük sem szólt; a dalnok apró csókokkal hintette tele a márványfehér arcot, s a karcsú nyakat. A gróf hátrahajtotta fejét, hollószín tincsei a lapockáját verdesték. A szőke érezte ahogy a fehér bőr alatt lüktet az élet, és egy furcsa gondolat ütött szöget a fejébe.

- Mersant… tudom, hogy ostobaság, de a vérednek az íze is más?

- Meg akarod kóstolni?

Bayard nevetett.

- Nem, persze. Csak eszembe jutott. Hiszen nem alvad meg…

- Az íze ugyanolyan, hidd el.

- Jó, jó, felejtsd el – a dalnok óvatosan, hogy véletlenül se ejtsen sebet, beleharapott a francia ajkába.

- És most, mester, taníts meg arra, hogyan szeresselek. A nőkkel boldogulok, de ez most más.

- Olyan sok különbség nincs – villantott egy kihívó mosolyt a szőkére a hitehagyott gróf. – Úgy, és ott érints meg, ahol te is szeretnéd, hogy megérintsenek. Ha elérsz a derekamig, majd következik a második lecke.

Bayard a változatosság kedvéért megint elpirult, bár ezúttal lényegesebben kevésbé. Lélekben vállat vont, aztán újra ráhajolt a fehér nyakra. Mersant ép keze a szőke tincsek közé bújt; finoman, észrevétlenül irányította a dalnokot.

A nyak után az élesen kirajzolódó kulcscsont következett; míg Bayard végigcirógatta ajkaival, lassan lesöpörte mestere vállairól az inget. A gróf ellenben a dalnok mellényét kezdte kifűzni. A szőke megállt, hátrahúzódott kicsit, s gyorsan megszabadult a puha bőrből varrott ruhadarabtól, meg a fehér ingtől is. Mersant követte példáját.

Bayard megcsodálta a francia testét, s egy hirtelen ötlettől vezérelve vállon ragadta, hogy óvatosan hanyatt döntse. Mersant szemében érdeklődés villant, de nem tiltakozott. A dalnok a gróf fölé hajolt, és most a márványsima, forró bőrű mellkast csókolta végig. A sötét hajú varázsló lehunyta jegeskék szemei, és felsóhajtott.

Bayard felpislantott.

- Nem vagy valami bőbeszédű.

A kék szemek csukva maradtak, a gróf halkan felnevetett.

- A testem beszél, csak egy kicsit kéne jobban odafigyelj, hogy értsd szavát. Érints meg, Gris Bleu.

A dalnok szinte félve emelte fel a kezét, s olyan óvatosan helyezte mestere ágyékára mintha attól félne, parázsba fog nyúlni. Bár a forróság hasonló volt. A bőrnadrág alatt szenvedély lüktetett.

Mersant ajka késpengévé keskenyedett, ahogy a szőke ujjai meg-megérintették hevülő férfiasságát.

-   Furcsa… érzés – mormolta Bayard – valaki mást érinteni, nem saját magam. Mindenesetre – elvigyorodott – örülök, hogy ilyen hatással vagyok rád.

A hitehagyott felnyögött, ahogy a dalnok kicsit erősebben simított végig az ágyékán; s amikor a szőke odahajolt, hogy a nadrágon keresztül csókolja végig gyorsan merevedő vesszőjét, az ujjai a lepedőbe martak.

- Bayard! – sziszegte a gróf élesen.

- Igen?

- Szedd le rólam ezt az átkozott nadrágot, mert megőrülök!

A dalnok nevetve húzta fel a grófot, s ahogy lehátrált az ágyról, őt is maga után vonta. Amikor már mindketten álltak, a szőke letérdelt, kibontotta mestere övét, és lehámozta róla a fekete bőrt. Utána ő is levetkőzött, s megállt a hitehagyott előtt. Egy pillanatig tanulmányozta az előtte fehérlő testet, aztán egy hirtelen mozdulattal szorosan magához ölelte. Arcát a francia vállára hajtotta, és felsóhajtott.

- Forró a bőröd, Mersant. Nincs semmi bajod?

- Ha lenne, nem veled múlatnám az időt.

- Mindig, mindenre van válaszod. De akkor mondd meg nekem, miért vagyok itt? Nem értem. Soha nem érdekeltek a férfiak; úgy is tanultam, ocsmány dolog az ilyen vonzalom, de mégsem… mégsem érzek szégyent. Tetszik a tested, és várom hogy együtt legyünk.

Mersant ép kezével végigsimított a szőke hajon.

- Ha nem bánt a dolog, ne törődj vele. Kinek ártasz azzal, hogy most itt vagy?

Bayard halkan felnevetett, még szorosabban magához ölelte a grófot, és lassan végighúzta kezét a gerincén.

Mersant azonban eltolta őt magától.

- Ülj le.

A dalnok engedelmeskedett. A mester letérdelt, finoman szétlökdöste a szőke két térdét.

- Mersant…? – Bayard kissé riadtan pislogott le a sötét hajú varázslóra.

- Csitt. Ezt Jacques mesélte nekem. Még sosem próbáltam, tehát ha esetleg fáj, állíts meg – azzal a hitehagyott odahajolt, hosszú ujjait a dalnok férfiasságára fonta, és végignyalta a végét.

A szőke hátrahajtotta a fejét, a lepedőbe markolt, és fontolóra vette, vajon összeszaladna-e a háznép, ha üvölteni kezdene a gyönyörtől. Végül arra következtetésre jutott, hogy esetleg igen; így beharapta az ajkát, és felnyögött. Mersant nyelve szinte megőrjítette.

Amikor aztán a sötét hajú elhúzódott tőle, Bayard már alig kapott levegőt. Mersant nem engedte szabadjára a gyönyört, és a szőke neheztelt is emiatt. Mi több, szóvá is tette.

A gróf mosolygott. A dalnok megborzongott; olyan ritka volt hűvös mesterétől az ilyen gyengéd érzelem.

- Már megtanulhattad volna, hogy amit meg akarok kapni, azt meg is kapom. Vagy ha nem, fogalmazzunk úgy, neheztelek. És te azt nem szeretnéd. Ha megadom neked a beteljesülést, kimerülsz, és én nem kapom meg, amit akarok. Ugye, nem kell folytatnom?

- Nem, mester – felelte Bayard engedelmesen. Kezdte igazán élvezni a helyzetet. – És most mi következik?

- Most… - Mersant felállt, aztán leheveredett az ágyra – tudni akarom, mit érzel irántam.

A szőke értette. Az oldalára fordult, szembe a hitehagyottal, aztán odahajolt, és megcsókolta.

A két férfi nem szólt; az érintések beszéltek csupán. Egymás meztelen, forró bőrét simogatták, csókolóztak, egyre szenvedélyesebben. Végül a gróf megfogta a dalnok kezét, és az ágyékára vonta azt. Jeges kék szemei komolyan villantak.

- Ahogy te is szeretnéd – mondta halkan.

Bayard néma megadással mestere álla alá hajtotta fejét; fél karjával a fehér vállakat ölelte, bal keze összezárult a sötét hajú varázsló férfiasságán. Amikor Mersant hűvös ujjai megérintették – tükrözve a dalnok mozdulatát – elmosódott körülötte a világ, és csak a halvány test maradt, meg az egyre fokozódó gyönyör.

Ziháló lélegzetük nesze, halk nyögéseik, verejtékük és kicsorduló magjuk illata töltötte meg a szobát. A két kéz – a hosszú, finom fehér, meg a kicsit sötétebb, erősebb – egyre gyorsabban mozdult. Múltak a percek, és vészesen közeledett a beteljesülés pillanata.

Egyszerre csapott le rájuk a gyönyör. Bayard felkiáltott, Mersant mélyet, reszketőt sóhajtott – a közben rájuk ereszkedett félhomályban szinte derengeni látszottak a gyöngyházszín cseppek.

Sokáig hevertek még egymás mellett; Bayard csak élvezte a csendet, a nyugalmat, a kielégülést; Mersant az erejét próbálta visszanyerni, szaggatott lélegzetét lecsendesíteni.

Fertályóra is elmúlt már, mire Bayard – kicsit bátortalanul – felült, és mesterére nézett.

- Öö… menjek, vagy… szükséged van még rám…?

- Először is, gyújts gyertyát – felelte a gróf. Amikor a fény fellobbant, ő is feltápászkodott.

- Most pedig menj, keríts egy váltás lepedőt.

- He? – a szőke egy pillanatig nem tudta hova tenni a parancsot.

- Csak nem képzeled, hogy ezen még aludni lehet? A cselédet viszont nem hívhatom – nincs szükségem rá, hogy tovább is romoljon amúgy is kétes hírnevem. Bőven elég nekik, hogy a Sátán szolgája vagyok, fekete varázsló; nem venné be a gyomruk, hogy a tetejébe még férfiakkal is hálok. Bár te könnyen kimoshatnád magad, csak azt kell mondanod, kényszerítettelek.

- Sosem árulnálak el – mondta csendesen Bayard.

- Tudom. Menj.

A szőke dalnok magára kapta az ingét – jó hosszú volt, mindent eltakart – és kiment. Mersant egy darabig a baldachint bámulta, aztán tűnődve felemelte a jobb kezét, és lenyalogatta az ujjai hegyét.

Jól tudta, hogy nem ez volt az utolsó különóra.

A hitehagyott gróf halkan felkacagott.

Szeretett tanítani.

 

OKami 2003-12-18 22:35

 

Boldog karácsonyt a húgomnak és a bátyámnak; remélem, nem sikerült vérig sértenem őket. Merry Christmas! A két karakter Raul Renier tulajdona, aki még mindig lóg nekem egy Mirkwood Sourcebook-kal; és ezért nem kérek tőle bocsánatot. ^_^