Írók: OKami
Páros: Széth/Thot
Korhatár: R
Figyelmeztetés: kétlem, hogy ennek a vallásnak olyan követői bukkannának erre a ficre, akiket a téma megbotránkoztat...
Spoiler: -
 

Isteni Ajándék

A sima falú kőfolyosókon végigvisszhangzott a nem is annyira fojtott nyögdécselés. Valaki nagyon szenvedhetett a fáklyákkal megvilágított csarnokban.

- Csendesebben! Felvered a környéket.

- Te könnyen parancsolgatsz - vágott vissza a magas ágyon szoros gombóccá gömbölyödött alak sértetten. - Neked nem vágták le a-

- Talán azért nem, mert egyesekkel ellentétben én nem adok rá okot. - mutatott rá a hosszú asztalnál tüsténkedő, sudár férfi. - Továbbá hadd emlékeztesselek rá, hogy te meg kinyomtad Hórusz fél szemét. Van fogalmad róla, micsoda munka volt szerezni neki egy másikat?

Széth felpislogott. - Szóval tudsz nekem is-?

- Sajnálom - rázta meg a fejét Thot, az Írnok, aki most éppen gyógyítóként kényszerült közreműködni két másik isten dühödt párviadalában. - A szem, az egy dolog. Egy heregolyó, az egy másik.

Széth megint felvinnyogott. Thot a szemét forgatta.

- Igazán nem értem, miért sírsz. A másik még megvan.

- Az az átkozott kölyök...! - jajveszékelt a Sivatag Ura. - Elvette a férfiasságomat!

- Minő irónia, - jegyezte meg szárazon az Írnok. - Ha volt egy csepp humorérzéke, akkor a folyóba hajította, hogy megegyék a halak... Mint ahogy azt te tetted az apja feldarabolt holttestével. Szegény Ízisz és Anubisz napokig keresgélték a darabjait.

- Kinek az oldalán állsz te, Thot?

- Remélem, hogy ez költői kérdés szeretett volna lenni! - fortyant fel a máskülönben legendás türelmű Írnok. - Én a bíró vagyok ebben a... kakaskodásban, és higgy nekem Széth, hálátlan egy szerep! Azt hiszed, nekem öröm látni, ahogy ölitek egymást? Miért nem tudtál Ozirisszel békében meglenni, miért kellett csellel elveszejtened őt? Most pedig csodálkozol, hogy a fia a véredet akarja...

Széth elcsendesedett. - Sajnálom, - mondta halkan. Thot végigsimított a homlokán.

- Én sajnálom. Én bíró vagyok, ítélkezek, de nem vádolok. Helytelenítem a tetteid, de azt hiszem, megértem, miből táplálkozott a dühöd.  

- Bölcs vagy, ó Szavak Ismerője, - helyeselt Széth. - Hálát adhatok a nagy Rének, hogy tudásoddal támogatsz minket...

- Csak sietnék már a támogatással, ugye? - Thot sóhajtott, és elmormolt pár varázsigét a balzsamos tégely felett. - Készen is vagyok, nem kell oly' szemérmetlenül hízelegned. Légy férfi...

- Élvezed, hogy bánthatsz, ugye? - Széth, isten létére határozottan szánalmasan festett.

- Mérhetetlenül, - biccentett az Írnok, miközben megkerülte az ágyat és letette a tégelyt. - Jól van, jól van. Kevesebb lettél egy golyóval, de attól még isten vagy. - Karcsú keze megbontotta Széth övét, félrehajtotta a patyolatfehér, finom lenvásznat, miközben gyengéden végigsimított a férfi csípőjén. - Nem kell kiegyenesedned, csak húzd fel a térded... Úgy, úgy. Mindjárt elmúlik a fájdalom.

Széth nagyot lélegzett, és összerándult, mikor a hosszú ujjak megérintették; de a hűvös varázskenőcs azonnal enyhítette a kínjait, és a Sivatag Ura lassan ellazult.

- Látod, készen is vagyunk. - Thot mosolya meleg volt. - Már nem fáj, ugye?

- A testem nem, csak a megtépázott büszkeségem - sóhajtott Széth. Amikor az Írnok visszasétált az asztalához, feltápászkodott, és az ölébe ejtette két kezét. Valami sötét szomorúság lengte körbe, ahogy ott ült pőrén, csak ékszereket viselve.

Thot karjai rezzentették fel a mélabús merengésből, ahogy a vállai köré fonódtak. - Ne borongj, - kérte halkan az Írnok. - Nem lettél kevesebb. Hisz ki állna Ré Nagyúr bárkáján, mikor Apeppel küzd, ha nem te, aki lándzsát döf a Kígyó torkába? Harcos vagy, egyike a legnagyobbaknak, s ezt tudjuk mind.

Széth egy kicsit kihúzta magát. - Ez persze igaz... - dünnyögte engedékenyen. - Az Isteni Kilencség egyike vagyok, hatalmas harcos, Ré segítője... A Sivatag Ura, a Sötétben Látó, Felső-Egyiptom istene... Te rajtam nevetsz?

Thot alig hallhatóan nevetgélt magában, arcát félig Széth vállára hajtva. - Nem, - mondta nyugodtan. - Miért tennék ilyet? Folytasd csak.

- Én hozom a viharokat és örömem lelem a háborúban, - folytatta Széth, mérsékelt gyanakvással. - A nevem azt jelenti, "Csillogó", és "Az Állandóság Oszlopa". Hős vagyok nagyságom jogán, palotám díszes, vagyonomat száz írnok tartja számon, és szépséges istennők laknak házamban.

- Látod, nincs okod panaszra, - simított végig a holdfény-sápadt vállon az Írnok. - Az istennőidnek se lesz, - tette hozzá megnyugtató hangon.

- Mmmh. - Széth a nyakláncával babrált. - Tudom, telhetetlen vagyok, és önző. De mit tehetnék... gyűlölök veszíteni, és mostanában sokat veszítettem.

Thot hallgatott. Elgondolkodva cirógatta a Sivatag Urának izmos karjait, sima mellkasát. - Talán itt lenne az ideje, hogy kapj is valamit. Töltsd velem az éjszakát, a szolgák ágyat vetnek nekünk. Hálhatsz velem, ha szeretnél.

Széth hátrasandított a válla felett. - Hagynád, hogy meghágjalak? - kérdezte, bár nem gondolta komolyan, hogy az Írnok ilyesmire célzott.

Thot elmosolyodott. - Ha csak megpróbálod, - mondta kedvesen - egyetlen varázsigével leszárítom a megmaradt egyetlen golyódat a vessződdel és fél karoddal egyetemben.

Széth összerezzent, Thot pedig lágyan felnevetett, és engesztelő csókot lehelt az erős vállra. - Ne próbáld meg, ennyi az egész. Gyere. Melléd fekszem, csókollak, simogatlak, és a kezembe veszlek, mert te vagy Széth, az Isteni Kilencség legerősebbje.

- Én pedig, - Széth felkelt a magas ágyról és közelebb lépve két kezébe fogta az Írnokét - Csókolni foglak és simogatni, és ha megengeded, a kezembe veszlek, mert kedves nekem az ajándékod, ó Háromszor Hatalmas, és méltóképpen akarom viszonozni. Vezess a hálótermedbe.
 
Thot kézen fogta a Sivatag Urát, és megindult a sima falú folyosón. Csak addig állt meg, amíg az első útjába tévedő szolgaszellemnek utasításokat adott; Széth elcsodálkozott, hogy az Írnok milyen udvariasan beszélt még ezzel az alacsony rangú teremtménnyel is.

Mire beértek Thot házának belső csarnokaiba, már minden készen állt. A hálóterem szomszédságában egy kisebb fürdőhelység volt, csinos, langyos vízzel teli medencével, a falakon gyönyörű vésetek, az oszlopokon élénk színű festés. Hófehér vásznak, illatszeres üvegek várakoztak a hosszú kőpadon, és a levegőben tömjén édes illata lebegett.

Thot finoman kitessékelt minden szolgálót, csak ő és Széth maradtak; aztán szép sorban levette a saját ruháit, ékszereit, és segített a Sivatag Urának is megszabadulni díszeitől.

Ők ketten nem is különbözhettek volna jobban. Széth magasabb volt, vállasabb, a bőre sápadt, a haja vad, vörös sörény, a szeme égő zsarátnok. Thot karcsúbb volt, törékenyebb, a bőre aranyos-barna, sötét haja szorosan hátrafogva, szelíd barna szemei örök derűvel tekintettek a világba. A kezei pedig olyan finoman formáltak és olyan gyengédek voltak, mint egy istennőé, ahogy Széth izmos testén kalandoztak, könnyedén, mint a pehely.

A víz a derekukat nyaldosta puhán, Széth pedig alig bírt a követelőző, mohó vággyal. Még sosem látta ilyennek a Bölcsesség Istenét, ilyen gyönyörűnek, kívánatosnak. Thot szinte nem is csinált semmit, csak lassan mosdatta társát, de egy-egy pillantása, érintése, egy-egy mozdulata olyan csábító volt, olyan szemérmetlen nyíltsággal csalogatott, hogy a Sivatag Urának férfiassága gyorsabban merevedett, mint eddig bármikor.

Erős kezei Thot köré fonódtak, és közelebb vonták a sudár alakot. Az Írnok elmosolyodott, amikor megérezte a hasának nyomódó kemény vesszőt; nem volt hiú, egy cseppet sem, de azért hízelgett neki, hogy képes rabul ejteni egy másik istent csupán egy kis jóindulatú színjátékkal. Csókra kínálta hát az ajkát; nagyon kíváncsi volt, Széth vajon milyen szerető.

Gyorsan választ kapott a kérdésére - a Sivatag Ura forró szenvedéllyel vette birtokba az Írnok száját, fogai Thot ajkaiba martak, de nem fájdalmasan. Ölelése még szorosabb lett, keze végigsiklott társa testén.

A csók sokáig tartott, és Széth nem húzódott el nagyon; lehelete forró fuvallatként cirógatta az Írnok fülét, nyakát.

- Állj szavadnak, Háromszor Hatalmas, mert eléget a vágy...

- Érzem... - suttogta a Bölcsesség Istene, és Széth ágyékához szorította a sajátját. A Sivatag ura felnyögött a gyönyörtől. Szinte remegve követte a házigazdát az ágyig és alig tudta megállni, hogy ne teperje le; türelmetlen sietséggel hajolt az Írnok fölé, csókolta a nyakát, a mellkasát, becézte, kényeztette. Keze a hosszú lábak közé siklott és finoman megszorította Thot férfiasságát.

Most az Írnok nyögött fel; széttárta sima combjait és magára húzta Széthet, a sápadt vállak köré fonta a karjait és megcsókolta a Sivatag Urát.

Széth morgása mély volt, érdes, mint valami alvilágbéli bestiáé, ami éppen a sarokba szorított prédára készül ugrani. A két kezére támaszkodott, az ágyéka az Írnokéhoz simult; aztán próbaképpen lökött egyet a csípőjén.

Thot levegő után kapott, és elsuttogott pár bűverejű szót. Aztán alkalmi szeretőjére mosolygott. - Ne várj tovább, tedd, amit szeretnél.

A Sivatag urát nem kellett bíztatni. Ahogy megmoccant, érezte, mit varázsolt az Írnok. Selymes, illatos olaj tette könnyebbé az aktust, hogy csak a gyönyörre kelljen koncentrálni. Széthnek ez tökéletesen megfelelt. Világos bőre alatt megfeszültek az acélos izmok, ahogy mind gyorsabban mozdult, szinte az ágyhoz szegezve a Bölcsesség Istenét.

Thot pedig hagyta magát; élvezte, ahogy a vesszőik összedörzsölődtek, és közbe ígéretéhez híven Széthet simogatta, a széles mellkast, az izmos vállakat, az éles vonású arcot. Széth folyamatosan morgott, az Írnok azonban csak akkor hallatta a hangját, amikor a mind magasabbra hágó gyönyör elérte a csúcspontját; akkor rövid, rekedtes kiáltás szakadt fel a torkából.

Széth két-három mozdulattal tovább bírta, de aztán őt is elragadta a vihar. Magjának fehér cseppjei szinte világítottak Thot sötét bőrén.

Az orgazmus mindkettőjüket elgyengítette pár percre; csak hevertek egymás mellett, élvezve a terembe szökő hűs fuvallatot, ami jólesően simogatta verejtéktől csillogó testüket. Amikor pedig az erejük visszatért, akkor sem siettek felkelni; a Thot hasára, combjára száradt fehér foltocskák az Írnok egyetlen intésére ezüstös homokká változtak és egy apró forgószél kisöpörte azt a kertbe.

Széth halkan felnevetett és közelebb bújt; jól érezte magát az ölelő karok között.

- Remélhetem, hogy az ajándékom maradéktalan tetszést aratott? - érdeklődött Thot. Széth kegyesen bólintott.

- Királyi ajándék volt, valóban. Ha nem bánod, megtoldanám még egy kevéssel. Kényelmes az ágyad.

- Maradj, ameddig szeretnél, - bólintott kedvesen az Írnok. A könnyű takaró után nyúlt, magukra húzta, aztán visszabújt a Sivatag urának erős karjaiba. Tudta, hogy Széth másnap megint csak azon fogja törni a fejét, hogyan állítsa félre Hóruszt; de Thot nem féltette a fiút. Gyengédnek látni azt, aki nap mint nap megküzdött Apeppel megért egy kis fáradtságot.

~VéGe~