Írók: OKami
Páros: Jack Sparrow / James Norrington
Korhatár: PG13
Figyelmeztetés: AU
Spoiler: -

Egy Szabadnap Reggele

James Norrington megforgatta a kis levélnyitó tőrt az ujjai között, aztán egy elegáns mozdulattal kinyitotta az első borítékot. Először a kevéske postát olvasta el mindig, aztán az újságot, szépen, nyugodtan, miközben lassan körbelengte a friss kávé illata.

Ritkán volt otthon, elvégre tengerésztiszt volt, a Brit haderő tagja; szinte minden idejét különféle kisebb-nagyobb anyahajókon töltötte. De most éppen volt egy kis szabadsága. Hazajött hát, ebbe a kis eldugott, tengerparti városkában épült házba, és nekikészült, hogy kiélvezi az édes semmittevést.

A sors úgy döntött, az arcába nevet.

Valamikor éjféltájban, miközben a háborgó tenger moraja összekeveredett az eső ütemes kopogásával a tetőn, egy hajmeresztő durranás ugrasztotta ki az ágyból. Egy perccel később valaki ráfeküdt a csengőre. Norrington szitkozódott, majdnem elhasalt a lépcsőn, és amikor ajtót nyitott, megfontolta, hogy a félfába verje a fejét.

Egy régi, ha nem is éppen kellemes ismerős vigyorgott rá legalább hatvannégy foggal.

„’stét, Jamie. Lerobbant a verdám, telefonálhatok?”

A telefonálásból nem lett semmi, Jack megkapta a vendégszobát, és Norrington korán kelt, hogy bevásároljon.

Jack Sparrow afféle életművész volt, egy elképesztő házban lakott valahol a parton, ami közigazgatásilag már sehova sem tartozott, és kész csodának tűnt, hogy egyáltalán léteztek a közművek arrafelé. Senki nem tudta, mi is a foglalkozása, vagy kicsoda egyáltalán; ő „hajózási szakembernek” mondta magát, és néha elegáns, fekete cirkálók porzottak el a földúton, ami a háza mellett futott. Egyesek azt rebesgették, hogy bűnöző, csempész, drogdíler, illegális szeszfőzdéje van, vagy vadkendert nevel; de volt, aki szerint a fickó egy múltból ittmaradt kövület. James biztos volt benne, hogy alkoholista, és rendszeres időközönként elszívott valami vicceset.

Nyolc évvel ezelőtt találkoztak, amikor a tiszt megvette a házat. Forró nyár volt, és estefelé James kiment a partra. Jack arra járt a kutyájával. Beszédbe elegyedtek, másnap este Jack elvitte Jamest egy buliba…

Attól kezdve a tiszt igyekezett otthon tölteni a nyári szabadságát. Sparrow furcsa figura volt; nemtörődöm, trehány, nagyszájú és pimasz, képes volt percek alatt dühöngésig idegesíteni Norringtont, de mégis… volt benne valami különleges. Ha leszállt az éj, és feljöttek a csillagok, a fényes sziporkák ott táncoltak Jack sötét szemében, mély, zsongó hangja a hallgató köré tekeredett, mint a füst, és a tintaszín tengeren mintha vitorlás hajók suhantak volna némán. Jack mesélt, és megelevenedett a múlt, az elátkozott kincsek, a Bolygó Hollandi kísértethajója, és a vízbe veszett fehér ruhás szépségek.

Jack napbarnított arcán különös mosoly terült szét, gyűrűkkel ékesített ujjai James meztelen bőrén kalandoztak, és az ajkának semmivel sem összehasonlítható, egzotikus, bódító íze volt. Norrington pedig szégyenszemre úgy olvadt a karjaiba, mint egy kamaszfiú. Fogalma sem volt, hogyan történhetett ez meg újra és újra, hiszen nem volt meleg, a fenébe is! – de ez azokban a tűzforró, mámoros pillanatokban nem is érdekelte.

A sarokban kornyadozó őszirózsa-csokor csendes egykedvűséggel hullatta szirmait; a csendben tisztán hallatszott, ahogy egy-egy darabka földet ért. Mindent belengett a béke, a nyugalom, Norrington idegei kisimultak, ellazultak. Szeretett itt lenni, szerette a csendet, minden olyan tökéletes volt…

- Szép jó reggelt, Jamie.

A tiszt összerezzent, és szemrehányóan pillantott hátra. A látvány mulatságos volt, és egy leheletnyit szinte obszcén, tekintve a rövid frottír hálóköntös zsebére hímzett playboy-nyuszit. Jack Sparrow pofátlanul barátja arcába ásított, míg az ujjai vállig érő, vékony tincsekbe tömörödött haját próbálták úgy rendezni, hogy ki is lásson mögüle. A gyöngyökkel ékesített frizura nyilvánvalóan évek óta nem látott sem fésűt, sem kefét.

Jack közelebb dülöngélt; furcsa mozgása volt, hajózáshoz szokott emberé, de Norrington néha észrevette, hogy ez a sajátosság köddé vált, valahányszor a szituáció komolyra fordult. Újabb gyanús pont a listán.

- Jó reggelt, Jack. Foglalj helyet, a reggeli az asztalon.

A sötét bőrű férfi azonban orvul átkarolta James vállait. A tiszt csaknem ugrott egyet, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a fülét, nyakát cirógató ajkak beléfojtották a szót.

- Remek kis ágyad van fenn még mindig, - duruzsolta Jack. – Kösz, hogy elalhattam itt nálad. Igazán szerencsés flótás vagyok, hogy éppen itthon találtalak.

- Tudod, valami azt súgja, - vetette ellen Norrington, - hogy a találkozásunk hátterében a puszta véletlennél valami sokkal kevésbé spontán áll. És most szállj le rólam. Örülök, hogy jól aludtál, de engedelmeddel befejezném a reggelimet.

Jack halkan kuncogott és felegyenesedett, majd egy utánozhatatlanul kecses mozdulattal elcsente James tányérjáról a narancslekváros pirítóst.

- Az az enyém,- mutatott rá Norrington rezignáltan; tudta, hogy semmi foganatja nem lenne a dorgálásnak, de a becsület megkövetelte, hogy ne hagyja szó nélkül az aljas rablást. –Te… kalóz.

Sparrow hátravetette a fejét, és jóízűen felnevetett. Kacagott és kacagott, egészen addig, amíg James sem bírt tovább zordul nézni rá. Helyette az asztalra könyökölt, és tekintete akaratlanul is végigsiklott a barna lábakon, egészen addig a pontig, amíg a köntös el nem takarta a sima, természetesen sötét bőrt. A fehér ruhadarab pont elég rövid volt ahhoz, hogy a tiszt fantáziája lelkesen nekilóduljon, és a gazdáját is magával ragadja.

Jack közben eltűntette a pirítóst, és lenyalogatta az ujjait is. Aztán egyszerűen letérdelt, és Norrington ölébe hajtotta a fejét.

- Szóval kalóz…? – érdeklődött kedélyesen. - Igazán kedves bók, roppantmód hízelgő.

- Néhány száz évvel ezelőtt,- jegyezte meg Norrington, - a magamfajták felkötötték a kalózokat. – Fészkelődnie kellett egy kicsit.

- Eegen, - biccentett Jack egyetértőn. – De biztosra veszem, hogy voltak olyan tisztek, akik néha, hmm, kavartak a kalózokkal. Nem gondolod? – A barna kéz, amin kivételesen csak két gyűrű csillogott, ügyesen a tiszt hosszú köntöse alá csúszott. – Hiányoztál ám, Jamie, - duruzsolta a megátalkodott ”hajózási szakember”, és elvigyorodott, mikor a tiszt levegő után kapott. – Elképzelhető, hogy én is neked?

- Átkozott vizirabló… - lehelte Norrington, és megremegett az újabb érintéstől. A szíve egyre gyorsabban vert, és szaporábban szedte a levegőt. Nem értette, miért hagyja, hogy Jack széthúzza a lábait, kinyissa a köntösét, és közelebb hajolva a szájába vegye a férfiasságát. De legyünk őszinték, valójában nem is érdekelte. Felnyögött, és az ujjai elmerültek a másik sötét hajában.

Jack egy percre sem rendelte alá magát a másik akaratának; büszke maradt, és éppen csak egy leheletnyit erőszakos. Ő diktálta a tempót, ő irányított, biztos kézzel, mintha mindig is ezt csinálta volna. Az ajka, nyelve forró volt, édes őrületbe hajszolta Norringtont. A tiszt már csaknem könyörgött, kapkodó lélegzettel, megfeszülő testtel esdekelt volna a beteljesülésért, de Sparrow nem hagyta; még egy utolsó mozdulat, egy lágy morgás, és James felkiáltott.

Lihegve dőlt hátra, és valahol mélyen hízelgett neki, hogy Jack megtörölgette egy szalvétával, aztán visszacsomózta a köntös övét is. Az önelégült vigyorról nem kellett feltétlenül tudomást venni. Helyette a tiszt eltöprengett – ideje lenne beszerezni egy állandó partnert, netán megnősülni, vagy ilyesmi… a sok kényszerpihenő nem tesz jót a szervezetnek. Gyorsan be kellene pótolni, ami elmaradt.

Mikor végre tisztességesen megfordult, hogy folytassa a reggelit, Sparrow már javában tömte magába a felvágottat, sajtot, és egyáltalán mindent, amit az asztalon talált. Norrington megkent egy másik pirítóst.

- És vajon mit műveltél, míg én a tengeren szolgáltam az anyaországot? – kérdezte egy halvány mosollyal. Jack lenyelte, ami a szájában volt, és újfent vigyorgott.

- Összeismerkedtem egy fickóval, aki valami filmet akar forgatni. Olyan kosztümös-kalózos kis kalandfilm lesz, talán a „Karib Tenger Kalózai”, vagy ilyesmi. Bejött az egyetemre – éppen ott voltam megint, visszahívtak legalább egy fél szemeszterre…

Norrington félrenyelt, és megpróbált nem ugyanazzal a lendülettel meg is fulladni. – Egy-egyetem? Jack, mit keresel te egy egyetemen…?!

- Mondtam, hogy hajózási szakember vagyok,- vigyorgott Sparrow szélesen. – Történelemből van diplomám, és a szakterületem a tizenhetedik század, azon belül is a hajózás, a kalózok. Komolyan, mit vártál…?

- Jogos,- bólintott Norrington, aztán töltött magának egy bögre kávét, és érdeklődve pillantott Jackre. – Akkor mesélj. Szeretem a kosztümös filmeket.


~vége~