Írók: OKami
Páros: Erik/Christine (omg, het!)
Korhatár: G-PG
Figyelmeztetés: -
Béta: Kíra
Spoiler: Ööö, egy hanygyányi a Susan Kay-könyvet illetően...? o_O
Megjegyzés: Nem olvastam egyik regényt sem, és a filmet sem láttam. Egyszem musicalből dolgozok egyelőre; szóval ha valami nem stimmel, ne csapjátok le a fejemet... Azt hiszem, nem lett annyira rossz. Valószínűleg kicsit kilóg az eredeti timeline-ból, de forrón remélem, hogy nem feltűnően.

Igazítás: Öö. Most, így az eredeti könyv, a Phantom és a film után az hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Erik - és tulajdonképpen Christine is - teljesen OOC. Erik kedvesebb, Christine pedig sokkal stabilabb, mint lennie kéne. De azért... Ha szereted a romantikát, azt hiszem, ez tetszeni fog.

Angyalok Csókja
 

Christine tiszta, csengő hangja szárnyalt, betöltötte az aprócska öltözőszobát. Szívét-lelkét beleadta az áriába, öröm volt hallgatni. Az akusztika ugyan csapnivaló volt, de még ez sem tudta megtörni a varázst, azt a különös mágiát a lány dalában. Pedig nem is olyan régen Christine egyszerű kóristalány volt, nem törődött az énekléssel; tehetségére rátelepedett a gyász, amit rajongva szeretett édesapjának elvesztése miatt érzett. Elvesztette a kedvét, már-már feladta álmait - és ekkor lépett be az életébe a titokzatos tanítómester.

A Fantom - vagy Erik, ahogy néhányan nevezték - a földön ült, hátát a falnak vetve, tekintetét a lány sudár alakjára függesztve. Annyira gyönyörű volt, olyan kecses, kedves és értelmes...! Erik reszketőt sóhajtott és a mellére szorította a kezét; a szíve úgy kalapált, csaknem kiugrott a bordái közül. Amikor Christine énekét hallgatta, szabadnak érezte magát és... igen, boldog volt. A kristálytiszta hang, melyet igazi érzések fűtöttek, elűzte minden bánatát, keserűségét. Meg tudott volna halni a lányért, azért a hangért, egyetlen érintésért.

Sóváran nyúlt felé, de a tükör üvege megállította a kezét. Erik ismét sóhajtott, homlokát a hűs felülethez érintette és lehunyta a szemét. Hagyta, hogy átjárja a varázs, balzsamot simítson a sebeire, és elmossa a múlt bűneit.

Kisvártatva a dal véget ért, és Christine mosolyogva, kipirultan hallgatott el. Szinte nem is értette, hogyan akarhatta feledni mindezt, és magában hálát adott édesapjának, amiért elküldte hozzá ezt a kegyes jó szellemet: a Muzsika Angyalát.

- Jó voltam? - kérdezte félénken, amikor nem érkezett jelzés, sem dicséret, sem megrovás.

Erik összerezzent, és felnézett. - Csodálatosan énekeltél, Christine. Nemsokára pompásan megállod majd a helyed bármilyen szerepben, már alig van mit csiszolni a technikádon. Remek tanítvány vagy, és én büszke vagyok rá, hogy taníthatlak.

A lány belepirult a dicséretbe; két kezét az arcára szorította, és lesütötte a szemét. Annyira bájos volt; Erik szíve jólesően belesajdult a látványba. Christine-t akarta, minden porcikája a szép szoprán után vágyakozott, de még várnia kellett - Christine-nek meg kellet szeretnie az angyalt, a testetlen hangot előbb, csak azután teljesülhettek álmai. A Fantom felállt, leporolta magát.

- Mára elég volt, kedvesem, pihenned is kell. Óvd a torkod a hideg széltől, nem szabad megfáznod. Ígérd meg, hogy jó leszel.

- Jó leszek, Mester - bólintott a lány élénken, és közelebb lépett a tükörhöz. - De... Szeretnék kérni valami... nagyot. Mester, kérlek...- könyörögve nézett a csillogó üvegre, véletlenül éppen Erik szemébe. A férfi nyelt egyet.

- Mondd, mit kívánsz, gyermekem?

Christine tétovázott. Zavarában az ajkát harapdálta, nem is sejtve, micsoda édes kínokat okozott ezzel mesterének. Amit kérni akart, csakugyan nagy, komoly dolog volt, hiszen a titokzatos jótevő sohasem jelent meg testi valójában - ha ugyan volt neki.

- Szeretnélek látni, Mester - suttogta végül könyörgőn. - Annyira szeretném... Csak egyszer. Annyi mindent köszönhetek neked, és nem akarok hálátlannak tűnni, biztosan van rá okod, hogy sosem jelensz meg előttem, de ha egy mód van rá, szeretnélek megismerni egy kicsit közelebbről.

- Nincs még itt az ideje, Christine. - A Mester hangja lágy volt és szelíd, cseppet sem mérges. - Még nem mutathatom meg az arcomat.

A lány csalódottan hajtotta le a fejét, de biccentett, jelezve: érti, megérti. Erik megremegett - szinte érezte a szép szoprán szomorúságát, és nem bírta elviselni. - Habár... - kezdte, és nagyot dobbant a szíve, mikor Christine felkapta a fejét - Ha nem bánod, hogy maszk fedi az arcom, legyen; miért is tagadnám meg ezt az egyszerű kérést. - A lány boldog mosolya olyan volt, mint a kandallótűz fénye - felmelegítette a férfit, de belülről. - Légy hát holnap a próbák után a lépcsőnél, ami a tetőre vezet; találsz majd egy térképet, ami eligazít, merre kell menned, és a célnál várni foglak. De csitt, gyermek, senkinek egy szót sem! Ne hagyd, hogy bárki kövessen!

- Nem fogom - ígérte Christine határozottan. - Senkinek nem szólok róla! Hisz arról is csak Meg tud, hogy énekleckéket veszek.

- Meg Giry - bólintott a Fantom mosolyogva. - Ő jó leány, tehetséges táncos. Madame Giry pedig tőlem tudja; benne mindig megbízhatsz, mint ahogy én is teszem. Ég áldjon hát, szépséges Christine. Holnap találkozunk. Ne feledd a kendőd, hűvös lehet a teremben, ahol várlak.

- Igen, Mester - lehelte a lány boldogan. - Szép álmokat.

***

Hazugság lett volna azt állítani, hogy Erik álmai nem voltak szépek - hiszen Christine-nel álmodott. Az éjféli látomások azonban gyötrelmesek is voltak egyben; vágy forró gőzétől terhesek. Erik szerelmes volt a gyönyörű szopránba, s nem akart mást, mint hogy őt is szeressék. Egy érintés, vagy - kegyelmes Isten...! - egy csók a homlokán már vágyai netovábbja volt; hogyan is akarhatott volna ennél többet? Tudta, hogy az arca csupán rémületet kelthet a szívekben.

Fiatalabb éveiben, mikor a perzsa sah és a szépséges, ám elvetemült khanum orgyilkosa volt, halállal lakolt volna érte, ha megpillantják az arcát. A forró, buján zöldellő kertekben talált rá először a szerelem, de csak iszonyatot nyert viszonzásul. Egyetlen egy csókot kapott eddig, azt is loppal, ármánnyal szerezte.

De Erik, a torz arc ellenére még ember volt és férfi; voltak ösztönei, amelyeket nem bírt mindig elhallgattatni. Kibomlott inge a bőrére tapadt a verítéktől, ahogy széles, puha ágyában hánykolódott, valahol félúton az álom és az ébrenlét között; lázas képzelete megelevenítette neki szerelmét. A lány hagyta köntösét lehullani fehér vállairól, hagyta, hogy Erik reszkető kézzel végigsimítson a nyakán, és karjaival átölelte mesterét; a Fantom pedig hálával telve hajtotta fejét az alabástrom keblekre. Erik fantáziája ennél messzebbre ritkán ment, de különösen vad éjeken néha Christine ajka az övéhez ért, és Erik a valós világban elfúló hangon esdekelt az angyalokhoz és démonokhoz, míg felhevült teste nem bírta tovább a feszültséget. Csak mikor a tűzvihar elcsitult, tudott végre nyugodtan, mélyen aludni, hogy másnap újult erővel nézhessen tennivalói után.

***

Christine dobogó szívvel osont a sötét, zegzugos folyosókon, melyeket csak a kezében tartott gyertya imbolygó fénye világított meg. Minden apró neszre összerezzent, kéretlen kíséret után kutatott a sötétben, de egyedül volt, senki nem vette észre, hogy felsurrant ide. Meglelte a térképet - egy lámpa vasára volt felakasztva, vörös bársonyszalaggal átkötve - és világos, érthető jeleit követve hamarosan mélyen bent járt az épület gyomrában.

Egy ajtó előtt torpant meg, melyet láthatóan nem nyitottak már ki régóta. A kilincs rozsdás volt, és egy pillanatra a szopránon átfutott a kétely - helyesen cselekszik, jó helyen jár? De aztán elűzte aggodalmát - szívvel-lélekkel bízott az ő angyalában, a kellemes, dallamos hangban, ami fáklyaként vezérelte.

Vajon hogy néz ki? Mit visel, milyen magas? Christine önkéntelenül is ilyesmiken töprengett, ahogy nyelt egyet, lenyomta a kilincset, és az éles nyikorgástól összerezzent. De tudta, hogy nem eshet baja; bátran belépett hát.

A ragyogó fényár egy pillanatra elvakította a folyosó félhomálya után. Mikor azonban a szemei végre hozzászoktak a benti viszonyokhoz, ámulva, áhítattal nézett körbe. A szoba falait súlyos, borszín drapériák takarták, a padlón drága perzsaszőnyeg. Középen alacsony, mívesen faragott asztalka állt, rajta illatos tea, ínycsiklandó sütemény és más finomságok; körülötte bársony párnák. Kicsivel hátrébb pedig egy széles, kényelmes kanapé kellette magát, s haragoszöld brokáttal vont ölében egy magas, karcsú alak ült királyi tartással.

A Fantom felemelkedett, Christine-hez lépett, és meghajolt előtte. A lány elpirult, különösen, mikor a férfi könnyű csókot lehelt a kezére. Igen, ezt várta, ilyennek képzelte mesterét... sudár, vékony alkat, gondosan hátrasimított fekete haj, egyszerű, de elegáns, sötét ruhák.

- Jó estét, kedvesem - szólt Erik, szelíden mosolyogva; a maszk az ajkát nem takarta, a gyengéd kifejezés észrevehető volt. - Jöjj, foglalj helyet!

Christine révülten követte a férfit. Olyan fenséges volt, olyan nemes, egy igazi angyal...! A lány fejében meg sem fordult, hogy bármi baj történhet, hogy tulajdonképpen nem illendő egy idegennel teázni kettesben - de hát a mester, ez a türelmes, drága lélek a gyönyörű hangjával nem volt idegen.

Csak az első korty forró, finom tea térítette magához. Christine felsóhajtott, és Erikre mosolygott. - Köszönöm, hogy teljesítetted a kérésemet, Mester. Buta, gyermeki dolog volt, tudom, de hálás vagyok, hogy végre láthatlak, bőkezűséged pedig lenyűgöz. Itt minden olyan finom, olyan elegáns, mint te magad. A tea pedig mesés, még sosem ittam ilyesmit azelőtt.

- Ne bókolj, kedvesem, az az én dolgom lenne - feddte meg a lányt Erik szelíden, és örült, hogy maszkot viselt; érezte, ahogy a dicsérettől felforrósodott az arca. - Szívesen látlak vendégül bármikor. Sajnálom, hogy nem láthatod az arcomat, de ahogy mondtam, még nincs itt az ideje.

- Ó, cseppet sem bánom - rázta meg fejét a szép szoprán. - Várni fogok, ameddig csak kívánod. Annak is kimondhatatlanul örülök, hogy itt ülhetek veled és hallhatom a hangod, Mester.

- Olyan jó gyermek vagy, Christine - suttogta a Fantom. - Nem követelsz semmit, hálás vagy és illedelmes. Mesélj nekem, hogy telt a napod? Nem követhetlek minden órában.

A lány töprengett egy darabig - nem volt benne biztos, mi érdekli a Mesterét - aztán félénken belekezdett. Nem telt el sok idő, és teljesen feloldódott, zavartalanul csevegett minden apróságról, a próbán történtektől kezdve addig, hogy mi volt ebédre. Utóbb a társalgás komolyabb dolgokra fordult, könyvekre, zenére, és Erik is mesélni kezdett, magyarázott és vitázott. Az idő gyorsan telt, és Christine fészkelődni kezdett - a lába nem volt hozzászokva a kuporgáshoz. Erik észrevette.

- Üljünk át inkább a kanapéra - javasolta előzékenyen -, az mégis csak kényelmesebb, mint barbár módon a földön térdepelni.

Christine-nek nem volt különösebb ellenvetése, így a páros áttelepedett a kényelmes bútordarabra, és folytatták a beszélgetést. Kisvártatva a romantikus irodalomra terelődött a szó, és a lány ámulva hallgatta, hány regényt olvasott el mestere, és főként milyeneket. Na persze, Erik esetében ez természetes volt - az esélyei egy románcra szinte nem is léteztek. De olvasni tudott, több nyelven is, és cigányok nevelték. Az elméleti tudása alig hagyott bármiféle kívánnivalót maga után.

- Sosem gondoltam volna, hogy agy angyal ilyesmiket is elolvas - nézett félre a lány zavartan. Erik nevetve gyönyörködött a finom vonású, rózsásra pirult arcban.

- Kíváncsi vagyok, és minden érdekel. Mesék és valós történetek éppúgy, mint a tudományok. És nem vagyok bűntelen, égi lény, hisz megérintettelek, kezet csókoltam neked, nemde?

Christine Erik keze köré fonta finom ujjait, és az ajkaihoz emelte azt. - Úgy, mint ahogy most én teszem, igen - suttogta. - Bármi légy is, angyal vagy ember, nekem mindig az a jó szellem fogsz maradni, aki segített, hogy valóra válthassam az álmaimat, és édesapám végső akaratát. Soha nem fogom tudni meghálálni a kegyességed, nagylelkűséged, Mester. Neked énekelek, a te kedvedért, és ígérem, még büszkébb leszel majd rám, ha igazi primadonna lesz belőlem. - Újabb csókot lehelt a férfi sápadt kezére, aztán aggódva felnézett. - Hiszen te reszketsz, Mester.

Való igaz, Erik keze remegett. A szíve úgy dobolt, mint egy rakoncátlan versenyló, levegőt is alig kapott. Christine... Ó, Christine, a lány nem félt tőle, tisztelte, szerette... A rettegett Fantom nemigen lehetett volna boldogabb.

- Nézd el nekem - suttogta, ahogy az ujjai összefonódtak Christine-ével. - A közelséged miatt van, az áhítattól reszketek... Te vagy az angyal kettőnk közül, egyedül te, szépséges, tiszta, ártatlan teremtés.

Ó, hogy szerette volna az arcára simítani azt a puha, selymes kis kezet! Milyen lágy volt, és milyen forró, élettől lüktető - Erik majdnem érezte, hogy kering az erekben a vér. A lány lesütötte a szemeit, és közelebb mozdult, odahajtotta a fejét a férfi vállára, mint egy kislány, Erik pedig magához ölelte őt, szinte kábán a boldogságtól. Gyengéden végigsimított az aranyos csillogású, göndör fürtökön, pillekönnyű érintéssel cirógatta Christine arcát.

A szép szoprán csak sejtette, mi is történik vele, mi az a forróság, ami elönti, miért akar még közelebb bújni a vékony testhez. De az érzés csodálatos volt, és a lány nem akart ellenállni neki; megbízott a férfiban, mint másban senkiben. Még az is átfutott az agyán, hogy ha a Mester... asszonnyá akarná tenni... talán nem is tiltakozna.

De Erik tudta, mi az illendőség. Eszébe sem jutott, hogy akár csak megérintse a lányt; eddig is várt, ezután is készen állt rá, addig a napig, míg Christine feleségül nem megy hozzá. De a vágyai űzték, arra sarkallták, hogy ragadja meg a kínálkozó alkalmat, a férfi pedig nem tudott nemet mondani. Dobogó szívvel, készen arra, hogy abban a szempillantásban megálljon, ahogy Christine tiltakozik, közelebb vonta a bájos arcot.

A lány pedig nem mondott nemet; lehunyta a szemét, és félig öntudatlanul odakínálta az ajkát Mesterének.

Egyikük sem volt túl tapasztalt; a csók kicsit ügyetlen lett, félénk és illedelmes, de mind a ketten belepirultak. Christine Erik kabátjába temette az arcát, a férfi pedig mélyet, reszketőt sóhajtott, és finoman eltolta magától a szép szopránt.

- Bocsáss meg gyermekem, elragadott a hév. Ne haragudj rám, amiért nem tudtam ellenállni szépségednek. Különben is későre jár, ideje lesz visszatérned és kipihenned magad.

Christine bólintott. Ahogy a Mesterre nézett, a maszk szemrésében villogó sárga lángtól megszeppent egy kicsit - olyan forrónak, vadnak tűnt az a tűz... - Igen, Mester. Köszönöm a csodálatos vendéglátást. - A lány kecsesen pukedlizett, és mosolygott. - Jó éjszakát, és szép álmokat!

- Angyalok ringassanak, Christine - búcsúzott a Fantom. Visszakísérte volna a lányt, de túl hosszúak és sötétek voltak a folyosók, nem mert kockáztatni. Christine okosan felvette a térképet is, vissza fog találni.

Ahogy az ajtó becsukódott, Erik letépte a maszkját, és végignyúlt a kanapén. Talán akkor érzett utoljára ilyen eufóriát, mikor még gyermekként megszökött a cigányok táborából, a mestere kegyetlensége elől. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog. A jövő egyszerre csak érezhető lett, tapintható a szokásos, unalmas, hideg, szürke köd helyett - talán végre ő, a Fantom is megleli a helyét, végre megkapja azt, amire mindig is vágyott: valaki feltétlen szeretetét. A férfi az ajkára szorította az ujjait és mosolygott, ahogy a könnyek végigperegtek az arcán.

Megcsókolhatott egy angyalt - mi másra vágyott volna még? A lelkében felszakadozott a sötétség, és Erik soha többé nem akart visszatérni az árnyékok közé.
 

~Vége~ 2007-02-20.