Edmond csodapalotájában az évszakok is a Nagyúr óhaja
szerint változnak.
Haydée kedvében akart járni, mikor először havat parancsolt, mert a lány sosem
látott igazi telet, és kipirult arcának látványa felmelegítette Edmond kihűlt
szívét is.
A tavasz az ő személyes kedvence. Tengerillat száll a szélben, és keserédes
emlékek szótlan sétákról, egy örökkévalósággal ezelőtt.
A nyár a szörny kedvtelése; a forró, párás melegben, egzotikus illatok
felhőjében elégedetten dorombol egy táncosnő karcsú testét símogatva.
Az ősz azonban ritka vendég a fedélzeten. A hulló levelek, bármilyen színesek
is, az elmúlást idézik, és Monte Cristo gróf hajlékában nem beszélnek a
halálról; csak gondolnak rá, sokat.
>>>>>
Viharsólymok
Végtelen kékség, szabadság, öröm.
Sok mindenen keresztülment már. Volt fenn és lenn, kijutott neki örömből és
fájdalomból, megtapasztalt árulást és hűséget; semmi nem ingatja meg többé.
Bajnokká lett és vezérré; az emberek ismerik nevét.
Nagyságról álmodott és egymaga elérte azt, bebizonyította, hogy ő a legjobb és
elnyerte jutalmát.
Látott sok csatát és ontott vért, halálos táncban hajladozva a magas égen. Volt
vakmerő, és fizetett érte; de végül mindig győztesként tért haza. Elárult egy
barátot és elkötelezte magát a sötétségnek, és most szörnyeteg, akit nem
érdekel, hogy az. Démonná vált, aki az égen szárnyal, új csatákat keres, hogy
vérszomját csillapítsa, és még többet áhít Mestere sötét erejéből.
És mégis, van még benne egy szikrányi tisztaság, mert bármi történjék, hiába
véres harcok és az elméjét lassan felemésztő őrület, a Sötét Ász, mint minden
Églovag, imád repülni. A szél fütyülése elnyomja a lelkében tomboló démonok
üvöltését, a tiszta levegő kitisztítja kristálypárától és égő hús bűzétől
megfertőzött tüdejét. Ott kint, ha más dolga nincs és csupán a repülés öröméért
hajtja előre gépét, valami rejtélyes módon, még mindig igaz örömmel képes
mosolyogni.
>>>>>
Hanna maga volt az élet.
A lángvörös haj, az élénk kék szemek, az energikus mozgás mind azt hirdette, hogy a fiú eleven volt és éber, hiába lengte körül a halál szaga. Hanna nagyon tudott élni, főleg, ha alkalma nyílt rá. Zombi látta Tonival táncolni, vagy a világító koktélt szürcsölni, amit Conrad rendelt, hogy ne nézzék ki a bárból... Hannának nem jutott sok, és amikor az élet valami szépet hajított neki, a botcsinálta nyomozó egy kölyökkutya lelkesedésével ragadta magához a lehetőséget.
Zombi ezzel szemben halott volt. Jól tartotta magát, nem volt szokása elhagyni a testrészeit, de zöldes, hideg bőre és világító sárga szemei egyértelműen hirdették, hogy csak valami furcsa tréfa miatt sétálgat, ahelyett, hogy a föld alatt pihenne. Többnyire úgy is viselkedett, ahogy egy halotthoz illik: csendes volt, jólnevelt és nagyon visszafogott, szinte csak Hanna volt képes belőle bármiféle látványosabb reakciót előcsalogatni.
De érezni még tudott; hideg és meleg nem zavarta ugyan, de az ütések fájtak, és az is, ha szeleburdi főnökét padlóra küldte valami rosszindulatú.
Azt pedig titokban nagyon szerette, ha Hanna odabújt hozzá. Zombi nemegyszer őrizte a fiú álmát; - neki magának nem volt szüksége alvásra - elnézte a lassan emelkedő-süllyedő, keskeny mellkast, a finom vonalú ajkakat, a rövid hullámokba göndörödő répaszín tincseket. Hannából mindig finom meleg áradt, ami őt is felmelegítette.
Aztán egy éjjel, mikor későig nézték a tévét, Hanna megint elaludt, Zombihoz bújva. Mikor a filmnek vége lett, Zombi óvatosan a karjaiba vette a szinte pehelykönnyű testet, és gondosan lefektette a fiút.
Hanna úgy aludt, mint a bunda; meg se rezzent, mikor a hűvös kezek gyengéden lehámozták róla a farmert és a zoknit. Talán a szép álmok tették; mert az alsónadrágja alatt valami látványosan dudorodott.
Zombi tudta, hogy nem lenne szép dolog a munkaadóját molesztálni. Mégis a fiú ágyékára tette a kezét, és különös, jóleső borzongás futott végig rajta, amikor megérezte a forróságot.
Eltelt pár perc, mire Hanna feleszmélt, és amikor felfogta, hogy a kellemes érzéseket a segédje keze okozza, csak mosolygott.
- Ne hagyd abba – suttogta, és volt valami a hangjában, amitől Zombi ösztönösen a fiú ágyékára hajolt, hogy hűvös ajkaival végigcirógassa a forró vesszőt.
Az alsónadrág hamarosan lekerült a keskeny csípőkről és Hanna hangosan, élvezettel nyögdécselt, miközben Zombi kényeztette. Az élőhalott lehunyta izzó szemeit és a főnökére koncentrált. Csak akkor húzódott el, mikor a fiú vékony teste megfeszült a mind magasabbra hágó gyönyörtől és csendes elégedettséggel nézte a sápadt bőrre visszahulló gyöngyházszín cseppeket.
Mire egy nedves törülközővel eltűntette a bizonyítékot, Hanna megint édesdeden aludt; Zombi még abban sem volt biztos, emlékezni fog-e az éjszakai közjátékra, ha felébred. De ez nem is volt fontos. Az élőhalott aznap éjjel nem az utcát járta, hanem az ágy mellett ült, figyelte az alvó fiút, és valahol mélyen úgy érezte, a létezése végre értelmet kapott.
Talán nem volt helyes, amit tettek. De Raistlin képes volt egyetlen pillantással nemhogy félresöpörni, de darabokra tépni Caramon minden kételyét és tiltakozását. Egyetlen pillantás porig alázta, és az egekbe emelte a harcost; hatalmat adott a kezébe és megfosztotta minden akaratától.
Régen kezdődött, amikor még kölykök voltak mind a ketten. Caramon, a nagy, erős, jóképű fiatal legény, és Raistlin, a törékeny, beteges kis vakarcs, akit mindenki vagy került, vagy piszkált. A lányok is, természetesen. Ez jutott Caramon eszébe, amikor egy éjszaka éppen… a felgyülemlett feszültség levezetésével foglalatoskodott. Raistlin egyszer csak ott állt három lépésre tőle, és figyelt; az arcán nyoma sem volt szégyennek, zavarnak, vagy meglepetésnek. Csak állt és figyelt, mint amikor a tanár magyarázatát hallgatta.
Caramon végül odahívta, és elmagyarázta a dolgokat az öccsének. De a fiú ebben is olyan ügyetlennek tűnt, a karcsú ujjak olyan erőtlenül mozdultak, Caramon végül megelégelte, és megmutatta, hogy csinálja ezt egy férfi.
Raistlin legeslegelső, reszkető sóhaj megbabonázta Caramont, bilincsbe verte örökre.
A gyönyör majdnem olyan jó volt, mint varázsolni; de csak majdnem. Raistlin bármikor inkább választotta a mágiát, de be kellett látnia – utálkozva bár – hogy ember volt, és emberi testének emberi vágyait néha ki kellett elégítenie. Caramon azonban bármikor szívesen segített, és Raistlint elégedetten hevert az erős karok ölelésében; megpróbált örömet találni az elkerülhetetlenben, ami, valljuk be, nem volt nehéz. A gyönyör forró pillanatai után, amikor még a mámor köde felhőzte az elméjét, néha még köszönetet is mondott, egy simogatással, gyors csókkal megtoldva. Ő maga sosem segített a fivérének, de Caramon sosem tette ezt szóvá.
Az aranybőrű ifjú gyönyöre elég volt kettőjüknek is.
*
A torony ablakából messzire látni; a haldokló nap a tengerbe hull, utolsó sugarai Raistlin aranyszemeiben csillannak. A mágus ajka pengevékony, küzd a belsőjében kavargó sötétséggel. Fáj a homály, pedig ő választotta – önként hagyott maga mögött mindent és mindenkit, mi egykor fontos volt számára.
Néma éjeken az emlékek és álmok kéretlen kopogtatnak, ő pedig nem tehet ellenük. A múltból visszhangzó kedves szavak, meleg érintések kétszer olyan édesek, mert oly kevés jutott belőlük. A Múlt és Jövő Ura pedig nem tépheti ki őket a szívéből; bármerre törjön is utat, jól tudja, hogy a nyomában ott járnak emlékei, s néha kéretlen táncba hívják.
Szeretők jöttek-mentek - húsz év nemcsak az embereknek sok idő.
Voltak nők és férfiak - hímek és nőstények, meg sok-sok magányos, jéghideg éjszaka. Christopher nem szerette a hideget. Jólesett összebújni valakivel néha, megmártózni szeretetben és szenvedélyben, annak lenni, aki valójában volt... És pár pillanatra elfelejtkezni mindenről, és más csillagokat látni az égen.
Az emberek neve nem
mindig maradt meg - legtöbbjük be sem mutatkozott. A fajtársaké azonban bevésődött az emlékezetébe, az együtt töltött percek
vigasztaló emlékké váltak. De két név, két arc, illat és érzés élesen különvált a többitől. Az egyik ahhoz tartozott, akinek élete legcsodásabb ajándékát köszönhette: Oliver-t.
Még mindig beleborzongott, ha eszébe jutott az a hideg éjszaka; a harcos kicsit magasabb volt, mint Christopher, a karjai erősek, a karmai halálosak; de olyan gyengédséggel bánt alkalmi párjával, mint kevesen azelőtt, és Christopher remegve olvadt az ölelésébe, szégyen és megbánás nélkül tárva fel a testét, és gondolkodás nélkül elfogadta a felkínált új életet. Voltak olyan dolgok, amiken egyszerűen nem kellett gondolkodni; és az idő Christopher-t igazolta, mert Oliver szép lett, erős, és okos, nemzői legjobb tulajdonságait egyesítve.
Aztán a harcos elment fegyvereket eladni a nigériaiaknak, és sosem tért vissza.
A másik emlékezetes partner pedig az volt, aki az utolsó napokban állt mellette; ő nem volt se okos, se erős, inkább mutatós. Christopher először azt hitte, a dolgozó csak védelmet keres, de hamar rájött, hogy a vonzalom őszinte. Ő is hamarosan megkedvelte a kissé lassú, de odaadó prawn-t. Együtt nevelgették Oliver-t, együtt vadásztak az anyahajó elkallódott alkatrészeire, és néha összebújtak egy sarokban - legtöbbször odalent a vezérlőegységben - Christopher a sárga foltos alak fölé hajolt, magához vonta azt, és eljátszották, hogy otthon vannak és nincs semmi baj.
A dolgozót Wikus emberei lőtték le, pedig olyan közel volt már a szabadulás, annyira közel.
Christopher nem engedhette meg magának a gyász luxusát. Tudta, hogy ha elragadják az érzelmei, akkor nem lesz képes folytatni a húsz éve tartó munkát; pedig népe régóta várta már az eredményt. Magába zárta hát a fájdalmat és dolgozott tovább.
Csak mikor már az anyabolygó felé száguldottak az ürességtől kongó, meggyötört hajón, akkor engedett a belsőjében felgyülemlett feszültségnek. Oliverre bízta az irányítást, s hogy ne riassza meg fiát, egy apró, kopár helységben keresett menedéket, hogy végre méltó módon megsirassa az elesetteket.
Annyira... egyértelmű volt. Annyira természetes. Annyira csodálatos...
Apró kezek tapogatták végig a csíkos anyagot lázas sietséggel, az izgatottságtól remegve; szemek villództak mint a stroboszkóp, és végül apró szájak tapadtak egymásra. Hiszen egy szót sem voltak képesek kiejteni, biztosan volt annak a szájnak valami haszna, igaz? És mennyire igaz volt, milyen csodásan igaz!
A testük nem nyílt meg úgy, mint a többieké... De nem is volt rá szükség. Szorosan átölelték egymás vállát, összebújtak amilyen közel csak lehetett, és a rezgések átjárták az érzékeny belső vázat. Beleborzongtak az érzésbe, és még hevesebben ölelkeztek. Aztán lassan, mint a hajnal fénye, valami derengeni kezdett. A belsőjükben ragyogás gyúlt, gyönyörű zöld láng, forró, de kellemes, és csak nőtt és nőtt és nőtt. Megvilágította a búvóhelyüket, a régi könyveket.
Az ikrek egymásra villogtatták a szemüket, a csak általuk érthető módon próbálva elmondani mennyire jó, mennyire forró, mennyire édes, mennyire tökéletes volt az érzés, a közelség, a ragyogás, a szerelem - mert tudták, hogy mi volt, amitől a fogaskerekek gyorsabban pörögtek, az éjszaka kevésbé volt hideg, és ami erőt adott nekik, hogy kitartsanak - szerelem és szeretet. És a fény csak erősödött, az optikák összezárultak, az ölelés kétségbeesett kapaszkodássá vált, fejecskék billentek hátra és két apró száj nyílt néma kiáltásra-
Beteljesülés.
Egyetlen röpke, mennyei pillanatra eggyé váltak, egyetlen lénnyé olvadtak össze. Annyira fantasztikus érzés volt, jobb, mint olvasni és tanulni. Aztán a fény kihunyt és újra rájuk hullt a sötétség, de már nem bánták; semmit sem bántak többé, semmi sem fájt, semmi sem bántott, semmi nem számított, csak a fogaskerekek lassan halkuló surrogása és a néma vallomásként összefonódó ujjak.
Páráll az erdő; a hosszú szálú, selymes füvön még megül a harmat, a vékony köd szépasszony fátylaként libeg, illan a kelő nap melege elől. Aprókat roppan az égő gyújtós, a füsttel rossz kávé illata keveredik élesen, áthatón. A félredobott ing szürkülő vászna fehérnek tetszik a tiszta reggelben.
A réten két fiatal farkas játszik. Most nincs gondjuk másra, csak a kergetőzésre; egy kis pihenő a vándorúton. Morognak egymásra, összeugranak, hempergőznek; vadászni tanulnak. Az élet keményen bánik velük - másként nem lenne értelme, persze - sokat kell még tanulniuk, ha mindent túl akarnak élni. És ők tanulnak, konok elszántsággal, foggal és körömmel: az életet, a harcot, egymást...
A két fiatal birkózik; fel-feljajdulnak, ha egy fogás erősebbre sikerül; szétválnak, s lihegve méregetik egymást egy ideig, ha csont reccsen vagy vér csordul. De ebcsont beforr, hamarabb, mint másoké, s az ifjak újfent egymásnak feszülnek; szemükben pajkos lángok.
Utóbb, mint ahogy a nap csókja felmelegíti a tájat, a vérük is forróbban, hevesebben kering. A harc táncba olvad, karmok helyett fogak és ajkak szállnak csatába. A morgások megszelídülnek, az ifjak egymásba kapaszkodnak és hagyják, hogy sodorja őket a tűzvihar.
Aztán elcsendesedik minden; felszárad a harmat, elfogy a kávé, az ing izmos vállakon feszül. A farkas-fivérek folytatják útjukat. Ritkán van idejük megállni, és megpihenni kicsit, de egymás közelségéből is erőt merítenek; amikor összevillan a tekintetük, tudják, hogy számíthatnak egymásra, és képesek megküzdeni bárkivel.
*
Július van, és hetek óta tartó szárazság; valamint dögmeleg. Az emberre szinte ráragad a ruha, és mindenkinek – talán még Rozsomáknak is – egy kicsit nehezebben megy az ugrabugrálás.
A Szentineleket persze ez nem hatja meg.
De a kánikula múlóban; hűvös szél söpör végig a tájon és már villámok cikáznak a láthatáron. Esni fog, nagy, jóleső zivatar lesz, ami elmossa végre az utcákra lerakódott port.
Ororo sebesen suhan elébe az érkező esőnek. Várakozás keríti hatalmába, a szíve gyorsabban dobog, szinte már érzi a hűs cseppek simogató érintését a bőrén... Úgy siet az érkező zápor elébe, mintha kedvese karjaiba tartana, és ez így is van... mert kevesen tudják, hogy az Esőboszorkány odahaza mátka volt, választott kedves: az Esőkirály menyasszonya. A hatalmas istené, akinek erejétől és áldásától függött az élet; és akit gyönyörű szerelmese mindig képes volt meggyőzni, hogy kegyesen tekintsen népére.
Ororo felszabadult, boldog kiáltással veti magát a zuhogó esőbe, hagyja, hogy kedvese becézze, simogassa, hogy felfrissítse, megnyugtassa, megtisztítsa, és erőt adjon az eljövendő küzdelmekhez.
A tündöklő telihold hatalmas ezüst érmeként csillant vissza a tintaszín, lótuszokkal telehintett medence sima felszínéről. A levegő állt; nem borzolta könnyű, hűs fuvallat a lombokat a palota körül. A távolból szitár zsongó, álmot ígérő hangja szűrődött az jégfehér márványfalakkal határolt udvarba; a madarak és a kíváncsi majmok aludni tértek már, s az éj vadászainak lépte nem neszezett a sötétségben.
Tömjénfüst és citrusillat lengte körbe a rezzenéstelenül álló királyi-sudár alakot a víz szélén. A ragyogó barna szemek a fekete mélységet fürkészték, s csillogásuk élénkebb volt most, forróbb és vadabb – haraggal, bosszúvágy lángjaival izzottak a drága topázok. Féktelen indulat üvöltött a karcsú, barna testben, láncáról szabadult bestiaként őrjöngött a fájdalom és a gyilkos düh.
Acélon villant a holdsugár és vérvörös drágaköveken, ahogy a törékeny kéz ívelt pengéjű tőrt emelt a magasba – a sima acél az előretartott tenyérbe mart, érintése nyomán rubincseppek születtek, hogy a vízbe hulljanak, megzavarva a felszínt. A szépen rajzolt ajkakról Síva istennőhöz szállt a fohász, a pusztító és megújító hatalmassághoz, s elég erőért esdekeltek a jogos bosszúhoz.
Gyűrűkkel ékes ujjak szorultak ökölbe; a Hold képe kisimult a medence vizében és a füst oszlopként emelkedett a magasba. Nem zavarta a távozó alak körül fodrozódó selyem sóhaja sem.
Csend van; a tágas hálószoba selymes hallgatásba burkolózik, csupán a jelenlevők lélegzete neszez puhán. Phobos Nagyúr szálegyenesen áll széles, drága kék és fehér kelmékkel vetett ágya előtt. Szemét félig lehunyva, ajkán számító mosollyal szemléli a lábai előtt vonagló alakváltót.
Cedric forró, hosszú nyelve odaadóan fürdeti ura hibátlan, halvány bőrét; orrában ott lüktet a Nagyúr testének illata, s kedvenc illatszereinek könnyű, friss aromája. Egyre feljebb és feljebb halad a hosszú combokon, s amint eléri az ágyékot, boldogság ömlik benne szét, ahogy a Nagyúr könnyedén megremeg.
Acélos ujjak markolnak a hajába, és Cedric felnéz; szemében feltétlen hűség és ragyogó rajongás.
- Velem tartasz, kedves hadnagyom? - Kérdezi Phobos, csaknem suttogva. - Megteszel mindent, amit parancsolok neked?
- Igen, Nagyuram! - leheli az alakváltó. Bármit megtenne azért a gyönyörű férfiért, elárulna mindent és mindenkit, és el is fog.
- Jól van. Derék katona vagy. - Cedric elmosolyodik, és engedelmesen kinyitja a száját.
*
Fakószőke haj tekereg a márványpadlón, mit értő kezek rendeznek vaskos fonatba; szoborszép testről hull alá a drága köntös. A levegőben illatos gőz száll, a medence vize hívogat. Phobos Nagyúr fürödni készül.
Cedric szíve majd’ megszakad. Csak a Suttogók láthatják uruk meztelen testét, ők állnak őrt mellette ilyenkor, hogy lessék minden kívánságát. Az alakváltó leghőbb vágya egy lenni közülük. De még nem jött el az idő; Cedric fejet hajt, kifelé indul.
Urának szavai megállítják.
- Cedric, csatlakozz hozzám.
Az alakváltó szinte reszket, ahogy a vízbe ereszkedik, és mikor ura közelebb lép, úgy érzi, még a halált is szívesen fogadná Phobos kezéből.
*
Elárult...!
Heatherfield utcáin hűvösen söpör végig a szél; közeleg a a tél, és Cedric csak illúziókba burkolózhat. A teste reszket; nemcsak a már-már fagyos időjárás miatt, de a düh és a keserűség is íjként feszül a belsőjében. Szeretve tisztelt ura, a hatalmas Phobos... elárulta őt.
Cedric sodródik a tömeggel, és már nem érdekli, ha valaki meglöki. A mágiáját olcsó trükkökre pazarolja: gyümölcsöt lop vagy pénzt, és utálja magát miatta. Egy gyorsétteren sarokasztalánál ülve egy pohár édes kávé köré fonja elgémberedett ujjait, és azon mélázik, hogy szállásra lenne szüksége. Hüllőtermészete nem viseli el a hideget, haza pedig nem mehet - Kondrakarban és Meridiánon is üldözik.
De minden fizikai kínon túl ott lüktet a másik, ami ellen nem tehet; Endarno sebzett arcában Phobos Nagyúr vakító kék szemei világítanak gonoszul, ahogy az őrökért kiált, s halkan odasúgja hűséges hadnagyának: "Nincs rád szükségem többé."
Cedric mélyen lehajtja a fejét, hogy senki ne lássa a könnyeit.
Itt vannak hát, együtt, de idegenben. A háború fergetegként söpör végig a világon, elmos mindent, mint a dühöngő tenger. Ők kitartanak, kapaszkodnak egymásba, együtt bujdosnak, menekülni igyekeznek. A szőke haj valamelyest segít.
A feldúlt városokon lopva surrannak át, ritkán állnak meg pihenni. Mennek, amikor tudnak, hogy elkerüljék az őrjáratokat, a német csapatokat, a bombázókat; étel kevés, ha bármi baj van, nincs segítség, nincs alkímia, és nincs automail. Mindketten tudják ezt – Al szorongva veszi tudomásul, Ed dacos nemtörődömséggel.
Elvesztettek mindent, már csak ők maradtak meg, egymásnak. Bármekkora is a veszély, azért néha megállnak, felprédált tanyákon, félig leomlott házak épen maradt szobáiban, idegenek kihűlt ágyában, és élvezik azt, ami még megvan: egymást. Mohón csókolják a másikat, az ujjaik nem tudnak betelni a másik bőrének, hajának selymével. A vágyakozástól hevülő fiatal testek remegnek, megfeszülnek, aztán szorosan összekapaszkodnak, amíg szapora lélegzetük elcsitul.
Csodálatos dolog együtt lenni így, oly sok hosszú év után; és még a táborok sötét árnya sem tudja rávenni a fivéreket, hogy ne öleljék meg egymást – ez minden, ami megmaradt nekik ezen az idegen földön.
*
Vér.
Dante ezüstös szemöldöke felszalad ráncokkal szabdalt homlokán. Sietős léptekkel követi végig a bíbor foltokat a lakkozott padlón, egészen a konyháig, ahol az a hálátlan bestia...
- Envy! Ezerszer megmondtam, hogy legalább takaríts fel magad után!
Gluttony szájában egy roppanással eltűnik az utolsó végtag is, Envy pedig unottan néz, nemtörődöm mozdulattal lengetve a véres kést, de mielőtt kinyithatná a száját, Dante ráripakodik:
- Egy szót se! Amíg az én házamban laksz, fiatalúr, azt teszed, amit mondok! Mars takarítani!
Envy átkokat morog, de engedelmesen – bár lassan - elcaplat a felmosóvödörért. Dante összefonja a karjait, és az égre emeli tekintetét. Hol rontotta el...?
Vége volt a napnak; Ken lehúzta a rolót, és kimerülten végignyúlt az ágyon, Aya enyhe bosszúságára. Omi a nappaliban gubbasztott a kanapén, és valami szerelmes komédiát bámult. Yohji mellette lazult kényelmesen elnyúlva, az újsággal a kezében.
A srác csinos arcán egyre mélyült a leplezetlen undor kifejezése, míg végül nem bírta tovább és kikapcsolta a tévét, az ölébe vett egy párnát, és összegömbölyödött, mint egy macska. Yohji felpillantott a sajtóból.
- Mi a hézag, Omi?
A fiú bánatosan pislogott. – Utálom az életem.
Yohji felvont egy szemöldököt. – Eddig nem panaszkodtál...
Omi olyasféle hangot hallatott, mint a panaszos macskanyávogás. – Deee, utálok bérgyilkos lenni, utálok egyedül lenni, annyira szeretnék normális kölyök lenni, egy barátnővel, vagy mittudom én- de ha összejönnék valakivel, azt úgyis percek alatt eltakarítaná a Schwarz...! – Még kisebbre húzta össze magát. – Hülye vagyok, tudom, de annyira... annyira szeretném, hogy valaki néha megöleljen, mér' olyan nagy kérés ez...?
- Fog kerülni neked is valaki, sose aggódj, – próbált meggyőző lenni az idősebb Weiss, de Omi leintette.
- Ja, persze. Aztán mehetek a hullaházba azonosítani. Hiába minden, agglegényként fogok meghalni, és valószínűleg szűzen is. Jobb is, ha távol tartom magam a lányoktól. Majd utánozni fogom Ayát, ahogy rámered arra, akit le akar koptatni, az a nézés tuti siker-
Yohji eddig bírta cérnával. Odahajolt a szöszke sráchoz, és szájon csókolta. A hatalmas kék szemek, ha lehet, még nagyobbra nyíltak egy kicsit, aztán Omi visszacsókolt, éhesen, kétségbeesetten.
- Ne nyavalyogj már, – suttogta Balinese, amikor az ajkaik elváltak. – Ha még egyszer meghallom ezt a cinikus dumát, felkötöm magam a zongorahúrjaimra. Úgy beszéltél, mint valami kiégett vén csont. Itt vagyok én neked, ha megfelel az ölelésem.
Omi szipogott egy kicsit, de mosolygott, és Yohji karjaiba vetette magát. – Persze hogy megfelel! – És bújt lelkesen.
Yohji szorosan magához ölelte a karcsú testet, és elégedetten morgott.
Cloud végighempergett az utca kemény macskakövén, és nem nagyon akart mocorogni, amikor végre megállt. Sephiroth, halvány arcán leheletnyi, de annál kegyetlenebb mosollyal sétált közelebb.
- Látod, kicsi Cloud. A végzeted elől nem menekülhetsz. A te sorsod a sötétség, és ideje, hogy eggyé válj vele.
- Pofa be, - hörögte Cloud, de az ujjai erőtlenül kaparásztak a Buster markolatán. Sephiroth hajába belekapott az enyhe szellő, ahogy felemelte a Masamunét.
Csakhogy a szépmívű fegyver tökéletes csapásának ívét megakasztotta egy másik penge. Kevésbé volt kecses, de a végét egy barna hajú, sebhelyes suhanc markolta.
- Hagyd békén a srácot, - közölte a tejfelesszájú. – Kotródj innen.
Sephiroth enyhén félrebillentette a fejét. – Gyermek, ez a harc nem a tied. Ne avatkozz a párviadalomba, és akkor megkegyelmezek az arcátlanságodért.
Tán még folytatta volna, de Leon – ahogy Kopárfok lakói ismerték – közbevágott. – Sok a duma, öreg. – Ő is félrehajtotta a fejét. – Tollas a hátad.
Cloud felvinnyogott a macskakövön, és kesztyűs keze végre összezárult a markolaton. Vigyorgott, mint a vadalma, ahogy feltápászkodott, és elégedetten szemlélte hamuszürke arcú, vérig sértetten levegő után kapkodó nemezisét.
- Ezért jövök egy sörrel, - biccentett oda Leonnak, és támadott.
A dojon félhomály ül; Saiyounji nem kapcsolt lámpát, nincs rá szüksége. A telihold fénye bevetül az ablakon, ösvényt rajzol a padlóra. A fiatal férfi, bár buta dolog, de azt használja, hogy irányban legyenek a lépései. A gyakorlókard suhog, és ütemes kiáltások kísérik a fenyegető hangot – Saiyounji dühös. Valahányszor belehasít a sötétségbe, csillogó izzadságcseppek repülnek szerteszét homlokába hulló tincsei alól.
Észre sem veszi, ahogy a tolóajtó arrébb siklik, és csak akkor rándul össze meglepetten, ahogy a karcsú, hosszú karok a dereka köré fonódnak. Saiyounji vicsorog – nincs kedve most a rajongóival enyelegni, még Anthyval se, Utenával meg aztán…! De a vörös hajzuhatag láttán megenyhül az arca valamelyest.
A hosszú ujjak a hátát masszírozzák szakértően, de a bajnoknak most nincs ehhez kedve. Megfordul, és megpróbál kilépni barátja karjai közül; ám Touga nem hagyja magát. Az ujjai cikáznak, a ruha alá bújnak, és Saiyounji koncentrációja megtörik. Mielőtt azonban hangot adhatna nemtetszésének, Touga újabb csellel él.
A gyakorlóteremben hamarosan újra felhangzanak az ütemes kiáltások.